Idén fél évszázada hunyt el Igor Sztravinszkij – Aki csak jó zenéket írt

Világhírű operaénekesek közreműködésével lépnek fel a Pannon Filharmonikusok Pécsen
2021-11-22
Már minden huszadik eladott autó elektromos vagy tölthető hibrid Magyarországon
2021-11-23
Show all

Idén fél évszázada hunyt el Igor Sztravinszkij – Aki csak jó zenéket írt

Kelet és nyugat temperamentuma és kultúrája ölelkezett össze Igor Sztravinszkij életében és munkásságában. Idén ötven esztendeje nyugszik a velencei San Michele sziget temetőjében. Sírja zarándokhely.

Sztravinszkij apja a kijevi, majd a szentpétervári operaházak jeles basszistája volt. Négy fia közül Igor, a harmadik 1882-ben, ugyanabban az évben látta meg a napvilágot, mint Kodály Zoltán. Szülői becézgetésből azonban egyik Sztravinszkij fiúnak sem jutott sok. Amikor Igor már házasemberként és apaként Svájcba költözött, a dajkáját hozatta ki Oroszországból.

Az én gyermekeimet is ő nevelte, és negyven esztendeje élt a családunkban, amikor Morgues-ban 1917-ben meghalt. Mélyebben meggyászoltam, mint később anyámat

emlékezett.

Zenei képzettség nélkül Párizsban vált sztárrá

A fiatal Sztravinszkij Forrás: Wikipedia

Apja engedte a zenei könyvtárat böngészni, és műkedvelőknek  való zongoraleckéket is kapott “kisasszonyoktól”, de nem iratkozhatott be a szentpétervári konzervatóriumba, jogi egyetemre kellett mennie. Itt azonban megismerkedett Rimszkij-Korszakov fiával, Vlagyimirral. Egy nyaralás alkalmával a csodált és szeretett mesterrel hosszabb beszélgetésre nyílt alkalom, amit rendszeres konzultációk követtek. Ez a “szabadegyetem” alapozta meg zeneszerzői indulását.

Rimszkij-Korszakov halála után kapcsolata a családdal meglazult, majd elutasításig barátságtalanná vált. Színre lépett azonban egy távoli rokon, Szergej Gyagilev folyóirat- szerkesztő és impresszárió, univerzális világpolgár. 1907-től orosz évadokat szervezett Párizsban, kiállításokat, opera- és balettelőadásokat. Az 1910-es évadra új művel akart előállni, egy karakteresen orosz, meseszerű történettel. A szövegkönyv készen állt, a zene megírására Ljadovot, a népszerű komponistát gondolták felkérni, akit a rövid határidő sem zavart. Az érdeklődésre, hogy áll?, sztoikus nyugalommal azt válaszolta: a kottapapírt már megvettem. Gyagilev gyorsan határozott, az ismeretlen, ám ígéretes ifjút, Sztravinszkijt bízta meg. Az impresszáró egyik tanácsadója, Alexandre Benois festőművész jellemzését idézi nagy Sztravinszkij könyvében Eric Walter White:

A zene mellett többek között összekapcsolt bennünket Sztravinszkij színházkultusza és érdeklődése a szobrászat iránt. A muzsikusok többségétől eltérően, akik általában teljesen közömbösek minden iránt, ami körükön kívül esik, Sztravinszkijt mélyen érdekelte a festészet, építészet és szobrászat.

1910. június 25-én Párizsban A tűzmadár fergeteges sikert aratott. Claude Debussy elsők között gratulált a zenéhez. Sztravinszkij, aki ekkor járt először a fény városában, a francia és európai kultúra legnagyobbjaival ismerkedett meg: Puccinitól de Fallán át Marcel Proustig és Eric Satie-ig. Gyagilev beletalált, és a következő szezonra új darabot kívánt. Egy bábjátékszerű történet formálódott Petruska címmel, ezúttal is Fokin koreográfiájával és Benois színpadképében. Vaclav Nyizsinszkij a címszerepben nemcsak a zeneszerzőt, a közönséget is elbűvölte. Sztravinszkij A tűzmadarat kísérletnek tartotta, a Petruska volt az első partitúra, ami – mint mondta –

megerősítette a fülembe vetett bizalmamat.

A tűzmadár komponálásának utolsó napjaiban látomása támadt, képzeletében egy pogány szertartás jelent meg:

…bölcs öregek körben ülve, egy halálba táncoló ifjú leányt figyelve. Föláldozták őt, hogy kiengeszteljék a tavasz istenét.

Szimfóniát akart komponálni a témára, de Gyagilev nyomban felfedezte a zenében a táncjáték lehetőségét és lefoglalta a művet a Ballet Russe valamelyik következő évada számára.

A Petruskát 1911-ben mutatták be, Sztravinszkij tavasza késett, bár a zene készen volt. Gyagilev koreográfust szeretett volna faragni Nyizsinskijből, rábízta hát A tavaszi áldozatot, de a mű nehezen és rengeteg konfliktussal találta meg végső formáját. A Sacre du Printemps-t (A tavaszi áldozatot) csak 1913-ban mutatták be a Champs-Elysées Színházban, óriási botrány közepette, a közönség ugyanis tiltakozott, s Gyagilev rendőrökkel dobatta ki az erőszakos tüntetőket. A táncosok azonban csodálatos alakításokat nyújtottak. Sztravinszkij visszaemlékezése szerint Gyagilev és Nyizsinskij

izgatottak, megcsömörlöttek és – boldogok voltak.

Hollywoodtól a moszkvai meghívásig

Sztravinszkij hírneve gyorsan a magasba szárnyalt. 1914-ben családostul Svájcba költözött, ahol megismerkedett Ferdinand Ramuzzal, közös munkájuk gyümölcse A katona története, amellyel lezárul az úgynevezett orosz korszaka.  A besorolást, hogy ezután a Piano Rag Music és a Pulcinella megírásával neoklasszikus szerző lett volna, nem fogadta el. A jövő zenészének kiáltották ki, de tiltakozott: ő nem a múlté, de nem is a jövőé, hanem a máé.

Én nem modern zenét írok – én csak jó zenét írok

nyilatkozta. Visszatért Franciaországba, és a húszas évek elejétől saját műveit kezdte vezényelni, hangszeres és zenekari átiratokat készített korábbi alkotásaiból és más zeneszerzők műveiből. A francia Rivierára telepíti a családot, ahol gyakran feltűnik új Renault-jában, élvezve a sebesség mámorát. Elhatározza, Szophoklész Oedipus király című drámája alapján, Jean Cocteau szövegére oratórium operát ír. Az Oedipus Rex komponálására 1926 januárjától 1927 márciusáig több mint egy évet szán. Párizsban oratóriumként mutatják be az év májusában, 1928 februárjában először Bécsben látható operaelőadásként. A mű a magyar repertoárról sajnálatosan hiányzik.

Sztravinszkij emléksorokat ír a fiatal Balázs Árpád zeneszerzőnek Forrás: Wikimedia

Az 1930-as években fesztiválokon vezényelt, Észak- és Dél-Amerikában lépett fel. A második világháború kitörése az Egyesült Államokban érte, Kaliforniában települt le, ahol jelentős európai migráns-művész kolónia alakult ki. A háború után ingázik Európa és az USA között. Hollywoodban találkozik az ott vendégeskedő Audennel, Benjamin Britten szövegírójával. Megosztja vele tervét: angol nyelvű operát akar komponálni. Nagyszabású műre készül, a tervben Auden kiváló partner. William Hogarth angol festő az 1730-as években pikáns festményekkel ábrázolta kora társadalmát. Auden szövege igazi drámai alkotássá formálta a képsorozat “sztoriját”. (A léhaság útja, illetve a kéjenc útja címmel a Magyar Állami Operaház kétszer is sikerrel mutatta be a darabot.) Az ősbemutatót a velencei TeatroLa Fenicében tartották, Stravinsky ismét beleszeretett a lagunák városába. Az opera világraszóló siker.

Nyolcvanadik születésnapja alkalmából felköszöntik a Fehér Házban. És: levél érkezik Moszkvából. Sztravinszkij elfogadja a meghívást, és először lép szülőföldjére. Elhalmozzák programokkal, fogadást fogadás követ, és még hátra van a leningrádi, azaz szentpétervári találkozók sora. Beszédet mond:

Az orosz föld illata más, és az ilyesmit nem lehet elfelejteni…

1966-ig a megszokott tempóban folyik az élete, turnék, új kompozíciók, de ekkor kezd ereje hanyatlani. Trombózisok és fekélyek, majd tüdőgyulladás miatt többször is kórházba került. 1971. április 6-án aztán végleg elbúcsúzott a halandók körétől és átlépett a halhatatlanok világába. Testét – kívánságára – egy héttel később a velencei San Michele szigetén adták át a földnek. Néhány lépésnyire barátja, Szergej Gyagilev sírjától. Egykor együtt repültek a magasba a vílághír szárnyán, most együtt nyugszanak az ragyogó olasz égbolt alatt.

Rusztikus ritmusvilág, férfierő

A Sztravinszkij életmű nagyjából egyötöde összefügg a tánccal. Juronics Tamás Kossuth-díjas táncművészt, koreográfust, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetőjét kérdeztük, milyennek látja koreográfus szemmel a Sztravinszkij művet?

A tánchoz való viszonyát nyilván befolyásolta, hogy akkoriban, a 20. század első évtizedeiben – hogy mai kifejezéssel éljek – nagyon menő dolognak számított balettzenét írni. A táncművészet, különösen a Gyagilev vezette Orosz Balett (Ballet Russe) rendkívül magas presztízsnek örvendett. Minden jelentős zeneszerző szinte kötelezően komponált koreografálásra váró művet is. Richard Strauss, Claude Debussy, Maurice Ravel, Bartók Béla, Dohnányi Ernő, hogy csak néhány alkotót emeljünk ki. Virágzó időszak volt ez, sőt aranykor, azért, mert minden művészet kortás volt. Az operákat, amikor megírták, azonnal bemutatták. Nemcsak mondjuk a Teatro La Fenicében, hanem két éven belül láthatta a darabokat a párizsi, vagy a budapesti publikum. Minden friss volt, minden művészeti ág összekapcsolódott a másikkal, a művészek ismerték egymást, nagyobb volt az átjárás közöttük, Picasso és Bakst díszletet és jelmezt, Cocteau plakátot tervezett az Orosz Balett számára. Később az alkotók sokkal jobban szeperálódtak. Én jó ideig nagy bűvöletében voltam ennek a pezsgő időszaknak, meg is koreografáltam a Ballet Russe repertoárján szerepelt művek jó részét, a József legendát (R.Strauss), a Daphnis és Chloét (Ravel), Stravinskytól pedig a Tűzmadarat, az Orpheust, A katona történetét, a Menyegzőt. A tavaszi áldozatot kétszer is, a második verzió ma is szerepel a Szegedi Kortárs Balett repertoárján.

Mi vonzott téged Sztravinszkij zenéjéhez?

Néptáncosként fejeztem be a tanulmányaimat. Nyilván ezért a pályám elején a néptáncban meglévő rusztikus ritmusvilág, férfierő nagyon átjárt engem. És ezek Sztravinszkij muzsikájában, főleg A tavaszi áldozatban, brutálisan jelen vannak. Emlékezzünk, a darab párizsi ősbemutatója 1913-ban hatalmas botrányt kavart, a közönség elsőre elutasította a roppant erejű, dübörgő ritmusra örvénylő mozdulatokat.

Egy évvel később az orosz zeneszerzőt az “udvarias” brit nézők felállva ünnepelték. A tűzmadarat, az első kirobbanó párizsi sikert, Fokinnal, az együttes vezető koreográfusával közösen hozták világra, aki azt írta: “Sok balettet vittem színre, de a későbbiek során sem Sztravinszkijjal, sem más zeneszerzőkkel nem tudtam olyan szoros együttműködést kialakítani, mint ez alkalommal.” Ilyen élményben volt-e részed?

Nem, de örülnék, ha egyszer megtörténne. Kortárs zeneszerzőkkel természetesen dolgoztam, de mindig kész zeneműveket kaptam kézhez. Színházi körökben járja a mondás: a halott szerző a legjobb szerző. A csodás humorú Lendvay Kamilló azt mondta, amikor a Mennyei várost vittük színre:

Tekintsetek halott szerzőnek,

így jelezte, hogy szabadkezet ad. Többször dolgoztam Eötvös Péterrel, sokat beszélgettünk például az Atlantiszról, ám az is befejezett alkotás. Megjegyzem, a Fokin-Sztravinszkij fajta harmonikus kooperáció részben nemzedéki ügy, részben annak a kérdése, hogy ki, hol tart a pályán, ki mondja ki a művészi igazságot. Fokin csak két évvel volt idősebb, ami elhanyagolható lenne, de már befutott rendező-koreográfus, Sztravinszkij pedig kezdő zeneszerző. Bizonyosan másként dolgozom ennyi idősen a fiatal, huszonéves zeneszerzőkkel, mint fordított helyzetben.

– A népi ihletettségű Petruska kimaradt az eddigi munkásságodból.

-Azt hiszem, csak véletlenül.

Comments are closed.

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close