A mostani amerikai elnökválasztásra közel 200 évvel azt követően kerül sor, hogy 1820. november 1. és december 6. között lebonyolított választáson másodszor is hatalomra került az Egyesült Államok 5. elnöke, James Monroe, akit a róla elnevezett elvről ismerhetünk. Méghozzá egészen más körülmények között, mint a mostani, feszült helyzetben zajló választáson, hiszen gyakorlatilag komolyabb ellenjelölt nélkül aratott egyértelmű diadalt.
A már veterán, 1758-ban született politikus az „alapító atyák” egyike volt, vagyis azok közé tartozott, akik aláírták a függetlenségi nyilatkozatot, vagy az alkotmányt. A híres történész, Richard B. Morris által legfontosabbnak nevezett alapító atyák névsora több mint veretes: John Adams, Benjamin Franklin, Alexander Hamilton, John Jay, Thomas Jefferson, James Madison és George Washington.
Közülük összesen négyen kerültek az elnöki székbe: először, mint az közismert, George Washington, akiről a főváros is a nevét kapta, majd John Adams, Thomas Jefferson és James Madison. Utóbbi elnökségére esett – a napóleoni háborúk után – az újabb brit–amerikai háború, az úgynevezett 1812-es háború, amelynek során az európai csapatok még Washington is elfoglalták és a Fehér Házat is kirabolták, felégették. A harcoknak az 1814. évi genti béke vetett véget.
E nehéz időszakra esett Monroe külügyminisztersége, sőt a háború idején rövidebb ideig hadügyminiszter is volt. Amikor azonban 1816 végén (november 1. és december 4. között) a választásra sor került, a háború már véget ért, Madison elnök pedig nem indult újra.
Akkor még a republikánusok egy pártban voltak a demokratákkal
Az 1790-ben alapított Demokrata–Republikánus Párton belül (ezt az akkori kormányzó Föderalista Párttal szemben hozták létre és ebből nőtte ki magát a mai Demokrata Párt. A mai Republikánus Pártot 1954-ben alapították.) Monroe támogatottsága eleinte korántsem volt egyértelmű, William H. Crawford pénzügyminiszter és Daniel D. Tompkins New York-i kormányzó jelentős erőket tudott maga mögött. Végül Jefferson és Madison támogatásával mégis Monroe lett pártja elnökjelöltje, míg Tompkins az alelnökjelölt. Vele szemben a Föderalista Párt Rufus Kinget, New York szenátorát jelölte elnöknek, ám a választás Monroe nyomasztó fölényével végződött.
Tompkins alelnöki jelölése már a megreformált választási rendszerben folyt le. Eredetileg ugyanis minden elektor két főt jelölt elnöknek. Aki a legtöbb elektori szavazatot kapta, az lett az elnök, aki pedig a 2. legtöbbet, az pedig az alelnök. Ez azonban visszásságok lehetőséget hordozta magában, így amikor 1797-ben a föderalista Quincy Adams lett az elnök, ellenjelöltje, a demokrata–republikánus Thomas Jefferson lett az elnökjelölt. Adams volt egyébként az egyetlen elnök George W. Bush 2001. évi hatalomra kerüléséig, akinek a fia (John Quincy Adams, Monroe utódja) is elnök volt, 2001-től viszont ezt George H. W. Bush is elmondhatta magáról.
1804-ben a fent bemutatott rendszer megváltozott, ekkortól az alelnökre is külön szavaztak az elektorok. Ez tette lehetővé, hogy Tompkins, aki korábban maga is elnöki terveket dédelgetett, végül alelnökjelölt lett Monroe mellett. Azt, hogy egy elnök legfeljebb két cikluson át lehet hivatalban, csupán 1951-ben iktatták törvénybe.
A győztes már akkor is mindent vitt
Monroe a 217 választói szavazatból 183-at kapott, Massachusetts, Connecticut és Delaware államok kivételével mindenhol győzni tudott, vagyis 16 államban aratott sikert. 76 592 érvényes szavazatot kapott, míg ellenlábasa 34 740-et. Ugyanakkor ez a „Győztes mindent visz” elve szerint azt jelentette az elektori szavazatokat tekintve, hogy összesen 183-an támogatták Monroe-t King 34 híve ellenében. Ennek lényege, hogy ha megoszlanak a szavazatok egy államon belül, akkor az elektorok nem az arányok szerint szavaznak, hanem aki győzött, ha csak hajszállal is, viszi az össze elektori szavazatot. Ezért fordulhat elő – és fordult elő többször, legutóbb épp Trump győzelmekor -, hogy a vesztes abszolút mércével több szavazatot kapott, de az elektori szavazatok nem neki kedveztek.
Monroe, elődjéhez hasonlóan, két ciklus erejéig maradt hivatalban. 1817. március 4-én iktatták be és egészen 1825. március 4-éig volt elnök, ilyen minőségben az 5. volt az Egyesült Államok történetében, s alelnöke Thompkins szintén mindkét ciklusban kitöltötte hivatali idejét.
Monroe második elnökké választása 200 évvel ezelőtt pedig valóságos diadalmenet volt, korábbi fölényét majdnem a maximumig tudta fokozni. A Föderalista Párt képtelen volt ellenjelöltet állítani vele szemben. Monroe így az összes államban nyert, és egyetlen elektori szavazat kivételével mindet besöpörte, 232 szavazattal győzött. Egyetlen New Hampshire-i elektor, William Plumer szavazott a később, 1825-ben Monroe-t az elnöki székben váltó John Quincy Adamsre, ily módon nem lett egyhangú az elnökválasztás.
Népszerű városi legenda, hogy Plumer döntésének fő motivációja a George Washington iránti parttalan tisztelet volt, és azért nem voksolt Monroe-ra, hogy ezzel megakadályozza, Washington mellett más is lehessen egyhangúlag megválasztott elnök. A valóság prózaibb, Plumer egyszerűen úgy vélte, hogy Monroe alkalmatlan az elnöki tisztség betöltésére.
Amerika az amerikaiaké – az elv ekkor született
Kevésbé ismert, hogy Monroe-ról nevezték el Libéria későbbi fővárosát, Monroviát. A volt amerikai rabszolgákból álló telepesek 1822-ben Christopolis néven alapítottak várost, ez kapta később, 1824-ben az őket támogató Monroe után a Monrovia nevet.
Az egykori elnök nevéről azonban máig is elsősorban az úgynevezett Monroe-elv jut a legtöbbek eszébe. A nevezetes doktrínát 1823. december 2-án deklarálta, lényegét pedig úgy szokták kifejezni, hogy „Amerika az amerikaiaké”. Az elv ekkor lényegében azt tette egyértelművé, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem fog az amerikai földrészen fekvő gyarmatok, valamint az európai államok belügyeibe avatkozni, ám az európai politikai rendszerek kiterjesztését a kontinensen saját biztonsága fenyegetéseként fogja értelmezni. A gyakorlat azonban, miszerint az elv alkalmazása évtizedekre meghatározta a növekvő hatalmú Egyesült Államok külpolitikáját, már nem a kétszáz éve másodszor is megválasztott Monroe elnökségének idejéhez kötődött.
