Kettő, a Magvetőnél megjelent novellás kötet (Miért távolodnak a dolgok? 2015, A műanyag kerti székek élete 2018) már nyilvánvalóvá tette, hogy a főként zenészként ismert Kollár-Klemencz László univerzuma és önkifejezési formái enyhén szólva túllépnek a Kistehén, a Budapest Bár, a Kamaraegyüttes és a Zabolátlan lovaim keretein. Az utóbbi években számos példa bizonyította, hogy Kollár Klemencznek jól áll a szépirodalom. Boldog barátsággal szokott színpadra lépni a Margó Irodalmi Fesztivál Rájátszás című koncertjén olyan zenésszé átlényegült irodalmárokkal együtt, mint Háy János, Grecsó Krisztián vagy Kemény István. És valahogy az egész művészete amennyire férfias, annyira lírai is, mesés, balladás, természetközeli, de ami a lényeg: szerethető.
Abban is van valami különös szépség, hogy ebben a nyomasztó 2021-es évben jelent meg Kollár- Klemencz László első regénye az Öreg banda, szintén a Magvető gondozásában.
Tényleg, a „gondozás” a legjobb kifejezés, lévén, hogy Szegő János, a könyv szerkesztője érzékelve, hogy az időközben családregénnyé, településregénnyé, fejlődésregénnyé, egyben hanyatlásregénnyé fejlődött szöveggel az erdőt templomként tisztelő szerző tényleg nagy fába vágta a fejszéjét, ezért nagy odafigyeléssel és szeretettel gondozta a mondatokat és takarítgatta a forgácsokat.
Kollár-Klemencz László három évet töltött a regénnyel és bátorságának, kitartásának a lovakkal is jól bánó következetességének, ugyanakkor gyengédségének köszönhetően az év egyik legfontosabb regényével lepte meg saját rajongóit és a kortárs magyar irodalom kedvelőit egyaránt. Fontos megjegyezni, hogy az Öreg banda sorai, mondatai nem a semmiből jöttek, a Kollár-Kelemencz dalok szövegeiben is már fölsejlett néhány színesebb erdei virág:
„Iszom a bort, ölelem a babámat, úgysem érem keresztül a hazámat. Úgysem érem keresztül az erdő felett a csillagos eget. Csak ebbe a kis gyertyába lehozni tudom Neked.”
A regény történetét nehéz volna elmesélni egy szuszra, s talán nem is a történetmesélés a fő szándéka. Ami korántsem baj. A nagy elődök közül Krúdy Gyulában például éppen azt szeretjük és csodáljuk, és onnét válik érdekessé, amikor a cselekmény kapcsán elveszíti a fonalat…
Kollár-Klemencz felmenői újhartyáni svábok, akiket úgy telepítettek a környékre és még számos más helyre, s akik küzdelmes életük során megéltek felemelkedést és hanyatlást egyaránt, megszenvedték a háborút, a kitelepítést, miközben tiszteletreméltó szeretetet és emberi tartást hagyományoztak a következő nemzedékekre.
A háttérben pedig mindig ott szólt a sváb fúvós zene és az Öreg banda, aminek alapítói között ott voltak Kollár-Klemencz László ősei is. Ám ő már csak akkor érintkezett a bandával, amikor kisgyerek korában a lakodalmakban a zenekar háta mögött hallgatta végig a többi gyerekkel az egy menetet kitevő öt számot, majd a szünetben beengedték a színpadra, hogy üsse kicsit a dobot, utána pedig folytathassa a savanyú uborka evést. Ennek megfelelően a regény az Öreg banda bemutatkozásától kezdődően – amikor még az első háború előtt a váci püspök áldotta meg őket -, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején kezdődött hanyatlásig meséli el az újhartyáni zenekar történetét.
Mondani sem kell; ennél lényegesen többet hoz a felszínre és tár az olvasó elé a tipográfiájában arany színeket is felmutató vaskos kötet.
A szerző az anyaggyűjtés időszakában hónapokig beszélgetett szeretett nagynénjével, Kicsi nénivel, rengeteg anyagot gyűjtött, ám a családja életét feldúsította némi fikcióval is, boldogan leskelődve nézett körül ősei házában, udvarában, lelkében, örömében, bánatában. A tények és röpke történetek rengetegét irodalommá transzformálva, nagyon mélyre kellett ásni ahhoz, hogy magasra szállhasson végül a szöveg.
Letehetetlen a könyv, tehát sikerült Kollár-Klemencz Lászlónak, amiben talán még ő sem hitt, amikor nekivágott a szövegrengetegnek.
Milyen különös, hogy elolvasva az Öreg banda című regényt, megrendülést érez az ember. És valami olyasmit, amikor az erdőből kifelé haladva fénynyalábok törnek befelé, mutatva a lehetőségeket a kijutásra, megmaradásra ősi veszélyek után. Arra döbbenünk rá, elkísérve a könyv szereplőit keserves, munkás életük hétköznapjaiba, hogy a szegénységben elmúló küzdelmes élet, olykor a leggazdagabb.
Mert tele van szeretettel, odafigyeléssel, egymás megbecsülésével. A szegénység a reália, a gazdagság a mágia, ám valahogy mindkettő jelen van mindvégig a szövegben.
Méghozzá úgy, hogy miközben a szöveg is egyszerűnek és száraznak tűnik, olyan gazdag képi- és érzelemvilág vonul végig a sorok között, hogy akaratlanul a nagy kolumbiai Gabriel Garcia M. jut eszünkbe és a mágikus realizmus. Egy svábokról szóló magyar regényben? Mennyire mágikus, hogy igen. És mennyire realista. Mint a Púpos lány című fejezetben:
„Volt egy régi olasz Baldoni akkordion a tisztaszobában, egy ládában, valamikor a Hirt Tóni hozta az olasz frontról…Rozina fölemelte és ügyetlenül magához emelte, a mellére, ahogy látta a férfiaktól, az akkordion hurkái levegővel teltek meg, ahogy az egyik szárnya a föld felé ereszkedett. Rozina utánakapott, s ahogy elkapta, azonnal hang jött ki rajta, szép hang, szebb, mint az énekhang, ez igazi hangszer, egy igazi hangszer hangja.”
Mást nem is kívánhatunk az első regényével debütáló Kollár-Klemencz Lászlónak, ha már ilyen szépen elkapta; maradjon meg ez a hang, ez a szép hang, ami néha szebb, mint az énekhang. Nem, mintha a színpadon énekelve nem látnánk örömmel újra meg újra.
