Kilencvennyolc évvel ezelőtt, 1924. január 21-én halt meg Vlagyimir Iljics Lenin, a Szovjetunió első vezetője, a történelem egyik legmegosztóbb politikusa. Egészen biztosak nagyjából ennyiben lehetünk, Lenin halálának körülményei és holttestének bizarr, a mai napig tartó fetisizálása ugyanis számtalan elmélet és vita kiindulópontja lett.
Az 1870 áprilisában született Lenin (születésekor Uljanov) családjától nem állt távol a lázadó szellem. Egyik bátyját (hét testvére volt) a cári család ellen szervezkedő merényletkísérlet miatt akasztották fel. Lenin a kazanyi egyetemen mutatta be először forradalmár képességeit: a diákkör vezetőjeként tüntetést szervezett, amiért nem csak kicsapták, de le is tartóztatták. Mindössze tizenkilenc éves volt, amikor lefordította Marx és Engels Kommunista kiáltványát, 1893-ban pedig, miután Szentpétervárra költözött, az időközben megszerzett jogi diplomája révén nyert munkája mellett a radikális baloldali, marxista csoportok szószólója és vezéralakja lett. Ekkor ismerkedett meg Nagyezsda Krupszkajával, későbbi feleségével is. Tiltott kiadványok beszerzése és terjesztése miatt letartóztatták és börtönre, valamint több évnyi szibériai száműzetésre ítélték. Az 1900-as évek elején Nyugat-Európába emigrált feleségével, ott szerkesztette az Iszkra című marxista újságot, ekkor vette fel a Lenin nevet is. Egyre nagyobb befolyásra tett szert az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártban, olyannyira, hogy amikor a pártban elvi kérdések miatt szakadás következett be, ő lett a „többségiek” a bolsevikok vezetője a „kisebbségiekkel”, mensevikekkel szemben. Az évek során egyre radikálisabbá vált, tanulmányaiban és cikkeiben a burzsoázia hatalmának megdöntését vizionálta a munkás-paraszt rétegek összefogásának segítségével: ezzel lefektette a marxizmus-leninizmus alapjait, amely a későbbiekben a legfőbb ideológiai irányzat lett a Szovjetunióban.
Az első világháború kezdeti időszakát Svájcban vészelte át feleségével. Az oroszországi, 1917-es forradalom hírére (igaz, több hetes késéssel) Pétervárra utazott, és azonnal vad agitációs tevékenységbe kezdett. A világháborúból való azonnali kilépést, valamint az ipari és a bankszektor államosítását követelte. Az ideiglenes kormány impotens válságkezelése, a negatív gazdasági folyamatok, a pénzügyi és társadalmi válság mind Lenin malmára hajtották a vizet. 1917. november 7-én a párt katonai szárnya a hozzájuk átállt helyi erőkkel sikeres fegyveres puccsot hajtott végre Péterváron, egyben létrehozták a Népbiztosok Tanácsát, amelynek elnöke – ezzel gyakorlatilag az újonnan formálódó állam első embere – Lenin lett. Haladéktalanul hozzálátott az államosítás folyamatához, az államapparátus átalakításához, a többpártrendszer felszámolásához – és a rettegett bolsevik titkosrendőrség és erőszakszervezet, a CSEKA létrehozásához, amely aztán utat nyitott az állami szintű kivégzésekhez és megtorlásokhoz.
Még 1918-ban merényletet kíséreltek meg ellene, egy Fanny Kaplan nevű nő háromszor lőtt rá, ebből két lövedék eltalálta Lenint. A vezető nem akart kórházba menni, a Kremlbe hívta az orvosokat, akik azonban nem voltak hajlandóak megműteni a steril körülmények hiánya miatt. A lövedékek így Lenin testében maradtak (az egyiket évekkel később sikerült eltávolítani), egyes feltételezések szerint ez is közrejátszhatott későbbi agyvérzéseiben és halálában. (Kaplan úgy vallott, hogy a lövedékeket a merénylet előtt méregbe áztatta, így akart biztosra menni.) Az ügy propagandaszempontból kapóra jött a bolsevikoknak, innentől datálódik a sebezhetetlen, rendíthetetlen, saját testi épségét a népért feláldozó vezető mítosza.
1922 decemberében megalakult a Szovjetunió, amelynek első embere az akkor már súlyos beteg Lenin lett. Májusban kapta az első szélütést, decemberben a másodikat, amelyek után a Moszkvától néhány kilométerre fekvő Gorkijba vonult vissza. Hatalma akkorra már csak névleges volt, a háttérben Sztálin és Trockij ugrott egymás torkának a valódi irányításért, készülve Lenin halálára. A beteg Lenin egy máig vitatott keletkezésű politikai végrendeletben az utóbbit jelölte meg utódjául, ám a dokumentum éppen Sztálin kezébe került, aki pontosan tudta, mit tegyen vele. Lenin gyakorlatilag teljesen képtelen volt a munkára, az addigiakat újabb agyvérzés követte. Beszélni és mozogni szinte alig tudott, utolsó fotója még művi beállítottsága ellenére is tanúskodik teljesen tönkrement egészségi állapotáról. 1924. január 21-én este hét órakor szervezete nem bírta tovább a terhelést. Ami azután történt, az egyszerre morbid, nevetséges és ijesztő, egyben a személyi kultusz mindent elsöprő mintapéldája.
Az azonnali boncolás nem okozott meglepetést: az agyvérzések következtében a bal félteke gyakorlatilag szétroncsolódott, az agyi erek pedig teljesen el voltak meszesedve. A homloklebeny károsodása rímelt Lenin hullámzó, nem egyszer agresszivitásba torkolló, összefüggéstelen érzelmi és szociális viselkedésére, valamint görcsös fejfájásaira. Ettől függetlenül makacsul tartja magát az az elmélet, hogy a Szovjetunió első diktátora szifiliszben halt meg, hiszen a neurológiai tünetek többsége arra a betegségre is ráillettek, ráadásul Lenint valóban kezelték higannyal és egyéb nehézfémkivonatokkal, ezt a kúrát pedig kifejezetten a szifilisz esetében alkalmazták akkoriban. A hivatalos kánon természetesen tudomást sem vesz erről a lehetőségről, és kitart az agyvérzés mellett. Pedig volt egy harmadik lehetőség is, ami szerint Lenint megmérgezték. Ebben a verzióban az a furcsa, hogy lehetett is némi alapja. Sztálin később előszeretettel használt mérget ellenfelei kiiktatására, indítéka pedig nagyon is volt: tudta, hogy Lenin alapvetően nem őt tekinti politikai örökösének. Ha valaki, akkor Sztálin minden bizonnyal alig várta Lenin halálát, ám a mérgezés-teóriát több okból is elvetik a kutatók: egyrészt a boncolás során nem találtak rá bizonyítékot, másrészt egy ilyen gyilkosság nem érte volna meg a kockázatot: Lenin addigra gyakorlatilag élőhalott volt, a természet elvégezte más helyett a piszkos munkát.
Lenin agyának kálváriája azonban ezzel nem ért véget. A szervet kivették a koponyából, és az Agykutató Intézet munkatársai kezdték el vizsgálni. Nem lehetett könnyű dolguk az agyvérzések miatt szétroncsolódott szervvel, végül azonban sikerült több ezer apró szeletre vágni, hogy tanulmányozni tudják. Tíz év után meg is született a megnyugtató eredmény, az intézet vezetője örömmel jelentette be, hogy Lenin homloklebenye sokkal barázdáltabb, mint egy átlagemberé, így „tudományosan” is bizonyítást nyert, hogy a vezető korszakos zseni volt.
Nagyobb problémát okozott a test megóvása. Arról szó sem lehetett, hogy a nép ne tudjon elbúcsúzni szeretett vezérük földi maradványaitól. A család – főleg Lenin felesége, Krupszkaja – ragaszkodott volna egy hagyományos temetéshez, ám a szovjet vezetés valami sokkal bizarrabb dologban gondolkodott, amit remek PR-fogásnak tekintettek: a testet épségben kell megőrizni az utókornak, hogy Lenin még halálában is hirdesse saját és az általa képviselt ideológia romolhatatlanságát. Ez az ötlet valóban annyira morbid volt, hogy később úgy kommunikálták, mintha a tömegek kívánsága lett volna. Elég abszurd feltételezés, hogy az egyébként sem vidám napjaikat élő oroszok hangosan követelték volna vezérük mumifikálását.
A Vörös téren január 27-re elkészült az első, ideiglenes, fából készült mauzóleum, ahol Lenint felravatalozták. A hideg ellenére azonban addigra a test bomlásnak indult, így mindennél sürgetőbbé vált balzsamozási kérdés megoldása. A kérdést eleinte fagyasztással akarták megoldani, ám hamar rájöttek, hogy a fagy nem menti meg a romlástól hosszabb távon. Sehol nem találtak azonban olyan tudóst, aki el tudná végezni a balzsamozás kényes műveletét. Telt az idő, Lenin már két hónapja halott volt, teste pedig egyre jobban kezdett bomlani. Ekkor lépett a színre Ilja Zbarszkij professzor, aki gyakorlatilag önként ajánlkozott a mumifikálásra. A szavakat tett követte, a kémikus Vorovjov kollégájával nekikezdett a munkának. Először megszabadultak Lenin belsőségeitől, kitisztították a testüreget, majd a hullát több hónapra formalinba áztatták. Eltávolították a bomlásból származó foltokat, fertőtlenítették a testet, a szemgolyókat üvegre cserélték, majd felöltöztették az immár az öröklétnek szánt halottat, és bemutatták művüket a családnak, valamint a politikai elitnek.
A folyamatos munka azonban még csak akkor kezdődött, és azóta is tart. A balzsamozó csapat utódja egy karbantartó team lett. Az 1930-ra felépült végleges mauzóleumban Lenin teste nem pihen háborítatlanul. Egy elég nagy létszámú csapat tagjainak elsődleges feladata a test állapotának folyamatos ellenőrzése, másfél évente pedig gyakorlatilag újrabalzsamozzák, hogy megóvják az enyészettől. Ez persze nem sikerül teljesen, így a lebomlott szöveteket mesterséges anyagokkal helyettesítik, nem beszélve a rengeteg speciális sminkről, amik jótékonyan takarják az idő bomlasztó jeleit.
Lenin teste a mai napig a Vörös téri építményben fekszik, ám a történelem lassan kezd átlépni rajta. Erősödnek azok a hangok, amelyek a holttest eltávolítását, ezzel egy korszak és egy kegyetlen ideológia sírba süllyesztését követelik, de a tiltakozások eredményeképpen a téma mindig lekerül a napirendről. Az a kultusz, amit Sztálin és utódai fontak Lenin alakja köré, a mai napig hihetetlenül erősen érezteti hatását. Oroszországban a polgárok jelentős része mai napig nemzeti hősnek tartja, bármilyen negatív megítélése is van az objektív történelemírásban személyének és az általa létrehozott ideológia katasztrofális és kegyetlen gyakorlatba ültetésének.
Közeledik halálának századik évfordulója, ebből az alkalomból a legjózanabb hang azé a képviselőé volt, aki az orosz parlament elé Lenin eltemetéséről nyújtott be javaslatot a centenárium kapcsán. Emléke megmarad, teste legyen végre por.
