Hozzáértők szerint a média a történelem első lenyomata. Nos, abban a lenyomatban, ami Antall József miniszterelnök temetésével kapcsolatos, bizony téves tények is szerepelnek. A miniszterelnök halálának 30. évfordulójára emlékezve érdemesnek tartom leírni az emlékeket, amelyekről csak én tudok.
1993-ban Boross Péter belügyminiszter mellett sajtófőnökként dolgoztam. Megkért, intézzem el, hogy a halál beálltát elsőként ő hozhassa nyilvánosságra a közszolgálati televízóban. Jeleztem a miniszteri szándékot a Magyar Televízió akkori elnökhelyettesének, Várkonyi Balázsnak, illetve közöltem, hogy a hivatalos értesítést tőlünk kapja.
Antall József elhunyt kormányfõ ravatala a Kossuth téren. A ravatalnál megjelentek a kormány tagjai, országgyûlési képviselõk és külföldi állami és politikai vezetõk.
MTI Fotó: Földi Imre
1993. december 12.-én a miniszter úr K vonalon hívott, hogy azonnal indul. Értesítettem Várkonyi alelnököt, hogy indulunk a Szabadság térre, ahol előkészített stúdió várt ránk. Boros Péter belügyminiszter közölte a nyilvánossággal Antall József miniszterelnök halálát.
Mint kiderült, jó, hogy siettünk, mert kifelé menet találkoztunk Göncz Árpád köztársasági elnök úrral, aki mellett ott loholt sajtósa. De megértették, hogy a miniszterelnök nem akarta, hogy Göncz Árpád elnök legyen a gyászhír közlője.
A stúdióból azonnal átmentünk a Parlamentbe, ahova rendkívüli kormányülést hívtak össze. Arról én nem tudtam, hogy az MDF az épület elé hívta a párt híveit. A kormányülésen természetesen nem vettem részt, ez Juhász Judit kormányszóvivő feladata volt. Viszont hatodik érzékemtől vezérelve benéztem a terembe.
Ott éppen azon sürgölődtek, hogy a miniszterelnök úr helyére Boross Pétert ültessék, aki a miniszterelnök helyettese volt, ám kinevezése természetesen még nem történhetett meg. Az is kérdésesnek tűnt, megtörténik-e. Juhász Judit hozott egy fekete gyertyát, amire a fekete masnit az egyik felszolgáló hölgytől kértem. Így alakítottuk ki az „emlékszéket”.
A szokásos fejetlenség közepette, hasonlóan a taxisblokádhoz, senki nem találta az emeleti teraszok kulcsát.
Nyomasztó emlék, ugyanis előző miniszteremnek, Horváth Balázsnak ezért kellett a felső párkányon „lebegnie”. Sokan állították, bizonyára ivott. Felelősséggel kijelentem, hivatali ideje alatt, mellette dolgozva, soha alkoholos állapotban nem láttam.
Amikor véget ért a kormányülés, miniszter úr kijött a parlament elé és hangosítás nélkül teljes hangerővel igyekezett szólni a megjelentekhez, majd bement a néhány ezer főre gyarapodott tömegbe és kezet szorított az emberekkel. Mire visszért a főlépcsőhöz, Pintér Sándor akkori rendőrfőkapitány már hangosbeszélőt kerített és jelentette, immár jól hallhatóan szólhat miniszter úr. Azt tanácsoltam, éljen a lehetőséggel.
Ugyan meghallgatott, ám ennek ellenére elindult déli irányba, és megjegyezte, „a rádiónak ígértem interjút”. Most először a tömeghez kell beszélni mondtam kissé emelt hangon, de csak lépdelt tovább. Ekkor merészen megfogtam sötét kabátjának hajtókáját. Rám meredt, mire átsuhant rajtam, hogy leráz és ott hagy. De nem kellett aggódnom, mert szavaim tónusa és elszánt tekintetem ráébresztette, ennek a fiatal lánynak igaza van. Helyes, ha előbb szól a megjelentekhez, s aztán következhet a rádióinterjú.
A miniszterelnököt méltóképpen kellett eltemetni. Az első találkozóra ugyan nem hívtak meg, ám a másodikon azonban már részt vettem.
Soha nem felejtem el Makovetz Imre emelt hangon rászólt a rendőrfőkapitányra, hogy ne beszéljen itt biztonsági kérdésekről, amikor „egy fejedelmet temetünk”.
Persze, a valóságban senki sem tudta, mi a rendje a miniszterelnök temetésének.
A Belügyminisztérium könyvtárvezetője átnézte a forrásokat, és előkerítette ifjú Horthy Miklós temetésének dokumentumait. Ekkor határoztuk el, ugyan lemásoljuk, de a „legjobb gyakorlat” forrását nem nevezzük meg. El kívántuk kerülni az újabb politikai vitát.. Máig sokan abban a tévképzetben élnek, hogy a J. F. Kennedy temetés alapján építettük fel az eseményt.
A temetés előtti napon a Parlament kupolatermében állították fel a ravatalt.
Én három részletet adtam hozzá. Először is megkértem Németh László atyát, a bíboros úr titkárát, hozzák át a Mátyás kálváriát az esztergomi kincstárból, mivel ez a műalkotás az elnök úr személyes kedvence volt.
A másik a gyertyák ügye volt. Németh atya a különböző források tanulmányozásának eredményeként hat gyertyát tartott illendőnek. A hat különleges gyertyatartót és a gyertyákat a Bazilika sekrestyésére bízta. Mégis baj történt, éppen Paskai bíboros úr kondoleálásakor a gyertyák nem égtek.
Ötletem nyomán készült el az emléklap, amelyet minden kondoleáló megkapott, rajta a családdal egyeztetve a dr. Antall Józseftől származó szöveg:
Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg a nemzetnek haszna van belőle. Teszem, amig tudom.
Hatvanezer emléklap készült. Alig néhány darab maradt meg és került különböző gyűjteményekbe.
A gyászolók a hidegre forduló időben kígyózó sorokban, olykor négy órán át várakoztak.
A rendőrök jelentették, hogy az emberek zúgolódnak, valamit tenni kellene. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Vöröskereszt segítségével mielőbb meleg teát tudtunk adni a várakozóknak.
Fontosnak tartottam, hogy szellemi táplálékként tartsuk szóval a várakozókat. Juhász Judit sajtófőnök felmászott egy ácsolt toronyra, és élete legjobb, legszebb szerepléseként felolvasott a hazai és a nemzetközi üzenetekből. Szavait megkönnyezték.
A temetés előtti rövid műsor remekül sikerült. Lobogtak a fáklyák, mint egy fejedelem temetésén. A fellépő színész, Cserna Antal, öltönye látta kárát, hiszen a lángok belekaptak a zakójába. Emlékezetes volt az Erdélyből érkezett néptáncosok produkciója, egyszerre voltak technikailag tökéletesek és méltósággal ünnepélyesek. A sajtó szerint hivatásos táncosok voltak. Táncuk valóban professzionális volt, holott „csak” hagyományőrző civilek léptek fel.
A Parlament előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, köztük diplomaták sokasága.
Elállták a tér déli oldalára behajtó, lóvontatta ágyútalp útját. A rendőrkapitány kérdezte, mit tegyen? Kértem udvarias határozottsággal szorítsák hátrább a diplomatákat, akik ugyan láthatóan megrökönyödtek, de csak utat engedtek.
Ma is a fülembe cseng a nyolc dob hangja, amint dobosaik ütemesen lépkedve megszólaltatták hangszereiket. Valóban méltóságos, torokszorítóan ünnepi hangulatot teremtettek.
A séta a Fiumei temetőbe hosszú ideig tartott. Mindenki elindult a városon át az elhunyt miniszterelnök végső nyughelye felé. Amikor az ágyútalp beállt a sírhelyhez, a lovak hirtelen megbokrosodtak. Attól tartottunk, leesik a koporsó. Izgalmas pillanatok voltak, de végül nem történt meg a legrosszabb.
Nagy formátumú, európai szintű politikust temettünk el sajnos nagyon korán. Durum, durum, durum – szóltak a fejünkben a dobok még órákon át.
Gyászoltunk mindannyian.
