Mikor lesz már vége? – mindenkit ez érdekel már, jóformán kizárólag az orosz-ukrán háborúból. A totális orosz invázió második évfordulóján hajlamosak vagyunk elfelejteni: ez a különleges katonai művelet 2014 óta tart Ukrajna területén. És ki tudja, meddig még.

Egyhamar nem lesz béke – állítják egybehangzóan a szakértők.

Az ok egyszerű: egyik hadviselő fél politikai elitje sem érdekelt igazán a fegyvernyugvásban. Ukrán oldalról érthető a kitartás – vagy kitartásra buzdítás – a honvédő háborúban: ha most, amikor az ország majd’ 20 százaléka orosz megszállás alatt áll, teszik le a fegyvert, mi értelme volt az elmúlt 24 hónap emberfeletti erőfeszítéseinek és emberveszteségének? Putyin részéről politikusabb az indok a háborúskodás fenntartására.

Ha elfogadjuk, hogy legalább részben Ukrajna NATO és az EU felé húzása “kényszerítette” őt katonai beavatkozásra, akkor minden célját eléri a jelenlegi helyzettel. Ez a – szaknyelven – alacsony intenzitású konfliktus garantálja, hogy egyik szövetségi rendszer se akarja a soraiban tudni Kijevet, mert az ukránokkal együtt egy háborút is implementálnának soraikba.

Budapest, Budapest

Az elmúlt két évben az orosz politikai vezetés, valamint a Kreml propagandáját átvevő hírcsatornák gyakran éltek azzal a történelmieskedő fordulattal, miszerint Ukrajna, illetve maga az ukrán nép, mint nemzetiség, nem is létezik, csak a Szovjetunió urainak pajkossága ragasztotta egybe a régiót.

Ezzel szemben 1994. december 5-én az Európai Biztonsági ls Együttműködési Szervezet konferenciáján írta alá egyik részről Ukrajna, Fehéroroszország ls Kazahsztán, másfelől Oroszország, az USA és Nagy-Britannia – később Kína és Franciaország is csatlakozott – a Budapesti Memorandumot. Míg a Szovjetuniótól csak nemrég szabadult állam azt vállalták, hogy a kommunista örökségként területükre telepített atomarzenálról lemondanak, addig a másik oldal – cserébe a leszerelésért – elismerte a volt tagköztársaságok területi integritását és politikai függetlenségét. 1994-ben Ukrajna rendelkezett a világ harmadik legnagyobb atomfegyver-arzenáljával.

Vagyis bőszen volt idő, amikor Moszkva készséggel elismerte Kijev jogát a függetlenséghez – mind területileg, mind politikailag.

NATO

Ugyancsak kedvelt érvelés Kreml-barát körökben, hogy Putyin számára nem állt rendelkezésre más eszköz, mint a katonai intervenció – csak így lehetett megállítani a NATO keleti terjeszkedését. Pedig korábban a szövetség megígérte Moszkvának, hogy nem vesznek fel új tagállamokat – s lám, fittyet hánytak az orosz jogos biztonsági elvárásaira.

A valóság ezzel szemben az, hogy semmilyen nyoma nincs annak a bizonyos ígéretnek a bővítés leállításáról. Ezzel szemben számos más, az oroszok érzékenységét figyelembe vevő garanciát igenis vállalt a NATO az 1999-es és a 2004-es bővítési körben.

Például: az új tagállamok – így Magyarország – területén nem állomásoztatnak egy dandárnál nagyobb NATO-haderőt, ennél nagyobb kontingens nem is lép az országba, még hadgyakorlat esetén sem. Nem telepítenek atomfegyvert az újak területére. Nem telepítenek aktív, támadó fegyverrendszereket a csatlakozottakhoz.

E komoly önkorlátozások akkor kielégítették a legfinnyásabb orosz ízlést is. Olyannyira, hogy létrejött a NATO-Oroszország Tanács, amely a két blokk közeledését volt hivatott elősegíteni. A Tanács alapokmánya szerint:

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete és tagállamai egyrészről, és az Orosz föderáció másrészről – a további hivatkozásokban mint NATO és Oroszország – a legmagasabb politikai szinten tett tartós politikai kötelezettségvállalásra alapozva, a demokrácia és a biztonsági együttműködés elveire épülő maradandó és teljes békét fog együttesen kiépíteni az Euro-atlanti térségben. A NATO és Oroszország nem tekinti egymást ellenségnek. Közös céljuk a múlt örökségét jelentő korábbi szembenállás és versengés felszámolása, valamint a kölcsönös bizalom és együttműködés erősítése. …

Párizs, 1997. május 27.

A NATO és Moszkva szembenállása annyira nem magától értetődő, hogy az ezredforduló táján realitásként vetődött fel Oroszország csatlakozása a védelmi többhöz. Hogy ez a terv végül Putyin újsütetű, birodalomépítő vágyain léket kapott, már egy következő fejezet.

Reálisan 2008-ban merült fel Ukrajna csatlakozása a NATO-hoz, ám a szövetség akkori tagjainak többsége – köztük Magyarország is – a felvétel ellen voksolt. (Orbán Viktor, akkor még ellenzékben, Ukrajna haladéktalan felvétele mellett kardoskodott.)

Kijev ennyire közel soha többet nem került a NATO-tagság lehetőségéhez. Később miniszterelnökként Orbán többször jelezte: amíg Ukrajna nem rendezi a magyar kisebbség helyzetét, vétójával megakasztja a NATO-ukrán közeledést.

Szláv testvérnépek

Nagyon messzire nyúlna, ha az ukrán és az orosz nép viharos évszázadait részletesen felidéznénk. Elég röviden annyi: bár kétségtelenül szláv ajkú nemezetekről beszélünk, viszonyukat mindennek lehetne nevezni, csak testvérinek nem.

Az ukránok orosz-gyűlöletét ha nem is Sztálin alapozta meg, de a Holodomor kitörölhetetlen nyomot hagyott minden ukránban. Az 1932-33-ban a Szovjetunióban pusztító éhínség Sztálin döntésének következtében legjobban az amúgy éléskamrának számító Ukrajnát sújtotta. Az éhínség során 3,5 – 7 millió ukrán vesztette életét. Mindezek után nem nehéz megérteni: miért a náci Németország katonáival karöltve harcolt a szovjet ellen az ukrán ellenállás – természetesen sikertelenül. Innen ered Sztepan Bandera “kultusza” az ukrán szélsőjobbon: vezetésével kiáltották ki 1941. június 30-án, Lvivben – német megszállás és támogatás mellett – a független Ukrajnát.

Banderát 1959-ben, Münchenben öli meg a KGB, azonban az oroszoktól független Kijev jelképe marad – miközben a világ a németekkel kollaboráló, oroszokat, lengyeleket, zsidókat egyként gyilkoló szabadcsapatok vezetőjét látja benne. Megítélése Ukrajnán belül sem egységes.

Lábjegyzet szerűen egy Magyarországon terjedő “tévedéshez”: a II. Világháború idején hazában is aktív 2. Ukrán front szovjet hadseregcsoport elnevezésének semmi köze a benne szolgáló katonák etnikai összetételéhez. A “front” a Vörös Hadsereg rendszerében az egyik legnagyobb szervezeti egységet jelentette, ennek nyugati megfelelője a hadseregcsoport. A jelző pedig aszerint változott, merre haladt épp a “front”. Így lehetett “második ukrán” előzménye a “sztyeppei”. Vagyis a Sztyeppei Frontot nevezték át 1943. október 20-án 2. Ukrán front.

Bár a szovjet vezetés nem a józan logikájáról volt ismert, azt még a SZKP-ban is belátták, hogy érdemes a nyersanyag közelébe telepíteni az arra épülő ipart – így lett az ásványi anyagokban oly gazdag Donyeck medence a szovjet hadiipar egyik zászlóshajója.

Sztálin arra is ügyelt – és a hírek szerint erre Putyin is kiemelten odafigyel, hogy a legnagyobb véráldozatot követelő frontszakaszokra ne orosz nemzetiségű katonák kerüljenek. Így világégést követően Ukrajna arányosan sokkal nagyobb emberáldozattal volt kénytelen szembe nézni, mint az oroszok lakta területek. A hadiiparnak azonban termelnie kellett a bőszen a hidegháború évtizedeiben, így a donyecki és luhanszki, elnéptelenített iparterületekre millió szám telepítette be a szovjet vezetés a megbízhatónak tartott, orosz nemzetiségű munkásokat.

Majdan

Moszkva meglehetősen szabadon értelmezte és kezelte a Szovjetunió felbomlása után Ukrajna politikai függetlenségét. Leginkább akkor volt a két ország viszony harmonikus, amikor Kijevben a Kreml által kijelölt/támogatott politikai osztály regnált. Velük szemben ütötte fel a fejét folyamatosan a nyugatos integráció igénye.

A keleti nyitás kontra nyugati integráció korábban inkább elméleti konfliktusa 2013 végére nyílt konfliktusba csapott át: Viktor Janukovics elnök bejelentette, hogy nem írja alá az EU és Ukrajna közötti társulási megállapodást, inkább Moszkva és az Eurázsiai Gazdasági Unió mellett teszi le a voksát. A hírre megtelt Kijev központi tere, az Euromajdan (az Európa tér).

A tüntetéshullám hamarosan erőszakba, majd felkelésbe torkollott, mind a polgári lakosság, mind a rendvédelmi erők részéről komoly áldozatokat követeltek az összecsapások. Janukovics 2014. február 21-én adta át hatalmát egy ideiglenes kormánynak.

Az első puskalövés – nélkül

Akár a nyugatosodási törekvésekre adott moszkvai válasznak is tekinthető a két ország közötti területi konfliktus kirobbantása Putyin részéről.

Hónapokig tartó titkosszolgálati előkészület után – melynek során krími orosz- és tatár településeket zaklattak az FSZB álcázott emberei – 2014. március 16-án, “természetesen” a helyiek kérésére a Krími Autonóm Köztársaságban és Szevasztopolban népszavazást tartottak, amelyben Moszkva állítása szerint a 99 százalék szavazott az Ukrajnától való elszakadás mellett. A népszavazást egyetlen demokratikus állam sem ismerte el érvényesnek. Ám Moszkva számára kellő felhatalmazást jelentett ahhoz, hogy két hónappal később az orosz hadsereg bevonuljon a félszigetre és lényegében egyetlen puskalövés nélkül annektálja azt.

Érdekes egybeesés: Szevasztopol katonai kikötőjét, amely az egyetlen orosz kijárat a Fekete-tengerre, Moszkva Kijevtől bérelte. A bérlet 2015-ben járt volna le – meghosszabbításába pedig aligha ment volna bele a nyugati integrációt siettető kijevi vezetés. A Krím annektálásával Szevasztopol is orosz kézre került.

Járt utat

Az atlantista erők euromajdani győzelmét követően Ukrajna szerte Moszkva-barát tüntetések, majd összecsapások kezdődtek – nem kis részben a Krímben már bevált, FSZB-s recept alapján.

A különböző ukrán területeken fellángoló összecsapások szikrái végül a dombászi és a luhanszki régióban kaptak lángra – orosz katonák felségjelzés nélküli egyenruhában – a helyi, maroknyi szeparatistával együtt – kezdték támadni az ukrán rendfenntartókat, később a velük harcérintkezést felvevő hadsereget.

Már 2014 augusztusában is volt példa arra, hogy orosz tüzérségi erők, orosz területről lőtték az ukrán állásokat – Nyugati és ukrán hivatalnokok ezeket az eseményeket Ukrajna elleni orosz „lopakodó invázióként” írták le.

Bár európai segédlettel két tűzszüneti megállapodás is született a felek között, tényleges fegyvernyugvásra soha nem került sor.

Az ukrán legfelső hadvezetés azonban arra használta ezt az alacsony intenzitású konfliktust, hogy a folyamatosan modernizált hadseregének minden tagja “szagoljon puskaport”, vagyis találkozzon éles, háborús helyzettel.

Jogi színjáték

Oroszország 2021 októberében kezdett – hivatalosan – kiterjedt hadgyakorlatot Ukrajna határának közvetlen közelségében. Nem sokkal később az orosz hadsereg a csatlós állam, Fehéroroszország területére is belépett. A hónapokig tartó előkészület január közepére érte el a csúcspontot, amikor az ukrán határ mentén 180 ezer orosz katona és technikai felszerelése állomásozott már – miközben hivatalosan folyamatosan cáfolták az invázióval kapcsolatos, nyugati hírszerzési jelentéseket.

Putyin valóban kivárta, amíg a mindenki végigjátsza előre megírt szerepét a jogi végjátékban.

Február 21-én Putyin orosz elnök csaknem egyórás beszédet mondott, amelyben bejelentette a kelet-ukrajnai Donbasz régióban, a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság függetlenségét és megkérdőjelezte Ukrajna államiságát. Másnap a Föderációs Tanács jóváhagyta a katonai erő alkalmazását külföldön. Ezt követően a két népköztársaság Moszkva által jóváhagyott vezetői hivatalosan is katonai segítséget kértek Oroszországtól.

2022. február 24-én délelőtt Putyin újabb közleményt tett közzé, amelyben bejelentette, hogy „különleges katonai műveletet” indítanak Ukrajna „demilitarizálása és nácimentesítése” érdekében. A „katonai hadműveletet” azzal indokolta, hogy magát Oroszországot kell megvédeni a NATO-bővítéstől, és segíteni kell Kelet-Ukrajna orosz ajkú lakosságát, amely állítólag az ukrán kormány zaklatásával és népirtásával néz szembe.

A beszéd már csak porhintés volt. Moszkvai idő szerint reggel hatkor az orosz inváziós erők több határszakaszon is megindultak Ukrajna belseje felé, miközben összehangolt rakétacsapásokat mértek a legnagyobb városokra, köztük Kijevre.

Tévedések háborúja

Immár két éve tart a háború, amiben minden fél elszámolta, így eltaktikázta magát.

Az a kezdet kezdetén egyértelmű volt, hogy Putyin és az orosz politikai vezetés minimális vagy semmilyen ellenállásra nem számít sem az ukrán hadsereg, sem a civil lakosság részéről – vagyis klasszikus villámháborúra rendezkedtek be a csapatok. Az eredeti forgatókönyv szerint 3-4 nap alatt elfoglalták volna Kijevet, ahol egy Moszkva-hű bábkormány kinevezésével le is zárult volna minden katonai manőver.

Nem csak Putyin, de az inváziót Nyugatról figyelő elemzők/politikusok/tábornokok is valami hasonlóra számítottak. Az USA többször is felkínálta Volodimír Zelenszkij elnöknek a menekülés, pontosabban a kimenekítés lehetőségét. Az orosz propaganda a “különleges katonai művelet” első hónapjaiban rendre terjesztette is, hogy az ukrán elnök már rég egy jól bélelt, amerikai bunkerből osztja parancsait.

Arra ténylegesen senki nem fogadott volna, hogy az ukrán hadsereg érdemben veszi fel a kesztyűt a nálánál sokszorta nagyobb orosz armadával szemben. Vagyis… Ez az orosz armada valójában egyáltalán nem volt nagyobb, mint a aktív ukrán hadsereg. Az inváziós csapatok 180 ezrével szemben minimum félmillió, zömmel háborút látott, hazáját védő, tehát harci morálját tekintve kimagasló katonából állt. Márpedig a háborúk egyszerűsített matematikája szerint a támadásnak a siker minimális reménye érdekében legalább háromszoros túlerőben kell lennie. Az utcai harcoknál pedig még magasabb az arány, hisz a védekező fél részben felkészült, másrészt helyismerete hatalmas előnyt jelent számára.

A könyörtelen matek be is igazolódott Kijev ostromakor. Hamar kiderült: még a főváros agglomerációját is alig tudja kézre keríteni az orosz hadsereg, benyomulni pedig esélye sincs. Súlyos ember- és anyagveszteségbe telt, mire az orosz politikai vezetés, vagyis Putyin feladta Kijev elfoglalásának tervét.

A viszonylag későn eszmélő Nyugat igyekezett behozni lemaradását: egyre-másra fogadták el Oroszországgal szemben a büntető intézkedéseket az EU-ban, és – bár kevesebb lelkesedéssel és hamarisággal – az USA-ban. A szankcióktól – legalábbis a szólamok szintjén – az orosz gazdaság gyors és látványos megroggyanását várták, amely így majd képtelen lesz az egyre elhúzódó háborút finanszírozni.

A gyorsan alakot öltő új barátságok azonban hamar bedöntötték a tervet. Irán, Kína, India felvásárlóként is, beszállítóként is megjelent Moszkva pártján – így sem a bevételekből, sem a speciális hadianyagokból nem fogyott ki az agresszor.

Putyin joggal számolhatott azzal, hogy a Nyugat némi szájkarate után elfordul a régiótól – ahogy tette ezt a Krím annektálása vagy a minszki megállapodások semmibevétele után. Az nem szerepelt a terveikben, hogy az EU és az USA fegyverrel és pénzzel dotálja Kijevet, Finnország és Svédország pedig feladja függetlenségét és NATO-tagságért folyamodik. Utóbbi komoly stratégiai vereség önmagában is: az északi régióban egyeduralkodó orosz haderő immár mindenhol a NATO-haderejével találja szembe magát. A Putyin jövőkép legdrámaibb verziója vált valóra. Pontosabban: váltotta önmaga valóra.

Zelenszkij elnöki szerepfelfogása is visszaütött – igaz, csak idővel. Az ukrán narratíva szerint egyedül ők állnak Putyin Európát elfoglaló terve útjában – vagyis honvédő háborújuk mellett Európát is védik a hódító oroszoktól. Ez a felfogás mutatkozott meg azonnal az elnöki habitusban: sokkal inkább követelte országa számára a támogatás minden formáját, semmint kérte volna. A stílus persze egy megtámadott, létéért küzdő állam vezetője esetében mellékes – egy ideig.

Az ukrán elnök tisztában volt/van azzal: csak addig képes fenntartani a nyugati társadalmak és kormányok támogatását, amíg látványos eredményeket tud felmutatni. Ez politikai realitás gyorsan szembe is állította a kijevi politikai és katonai vezetést – nem egyszer az előbbi nyomására születtek hatalmas véráldozatot követelő harcászati döntések.

A tél végi támadással szemben nyár végére talált magára annyira az ukrán had, hogy érdemi ellentámadásba kezdhetett. Mégpedig látványos, majdnehogy nem elsöprő sikerrel. Az orosz csapatokat visszavetették a “népköztársaságok” határain belülre, hatalmas veszteségeket okoztak a támadóknak, demoralizálták a kiskatonákat.

Az ukrán siker kinyitotta a pénztárcákat és a fegyverraktárakat. A nyugati államok egymásra licitálva jelentették be, mennyi hadeszközt, drónt, tüzérségi lőszert adnak át Kijevnek. Nem titkoltan abban reménykedve, hogy a kezdeti katonai sikereknek adnak újabb lendületet. Ezek azonban elmaradtak.

Az ukrán politikum 2023 kezdetétől fogva egy átfogó, még a tavalyinál is nagyobb ellenoffenzívát ígértek szövetségeseiknek – amely csak nem indult meg. Végül 2023 nyarára sikerült annyi hadianyagot összpontosítani, amivel újra nekifeszülhettek az orosz hadseregnek.

De ez az inváziós erő már nagyon más volt, mint az egy évvel korábbi. Nem kizárólag a Wagner-csoport kiválásával, majd beolvadásával, és nem csupán az oroszországi mozgósításból nyert vérfrissítés miatt. Az orosz katonai vezetés is kezdett berendezkedni a hosszú háborúra – így a kezdeti kapkodást felváltotta a stratégia tervezés, az utánpótlás vonalak alapos megszervezése.

Hol a vége? Hol a béke?

Jelen pillanatban minimális orosz kezdemény és előrenyomulás látható a közel 1200 kilométeres front teljes szakaszán. Ez konkrétan napi egy-két, vagy néhány tucat méteres – igen, méter, 100 cm – elmozdulást jelent. Egy facsoport vagy egy tanya bevételét.

Az ukrán hátrálás oka: a hadsereg kezd kifogyni a lőszerből. Beszédes adat: míg az ukránok naponta – a teljes frontvonalat nézve – 1000-1500 tűzérségi lövést tudnak leadni, minthogy spórolni kénytelenek, addig a szembenálló orosz ágyuk 12000-20000 lövést adnak le. Az anyagháborút Moszkva nyerte – vagy legalábbis nyerésre áll.

Szakértői jóslatok és ukrán remények szerint az év második felére érdemben beindulnak az Ukrajna nyugati felére telepített lőszergyárak és a szövetségesek is komolyabb támogatást lesznek képesek adni, mint jelenleg.

Abban nincs vita, hogy Moszkva a jelenlegi – 3-400 ezresre duzzasztott – haderejével képtelen elfoglalni Ukrajnát, ezzel bejelentve a háborúskodás végét. Épp annyira, amennyire a jelenlegi ukrán hadsereg képtelen érdemben visszaverni a támadókat a határig, visszafoglalva az ország megszállt területei.

E hadászati patthelyzet, valamint a korábban leírt politikai szándékok, amelyek lehetetlenné teszik a gyors békekötést, garantálják a hosszan elnyúló, alacsony intenzitású konfliktus betokosodását. Ez pedig végső soron Moszkva érdekeinek megfelelőbb.