Számos olyan nagyon értékes festmény van, amely rövid időre felbukkan, utána magángyűjteményekbe kerül, nem lehet látni őket. Molnos Péter átböngészve az elmúlt két évtized árverési anyagát, kiválasztotta ezeket a képeket, megkereste a tulajdonosokat és ennek ereményeképp a Kieselbach Galériában mintegy 100 művet láthat a közönség, mintegy 3 milliárd forint értékben. A kiállítás anyagát Megtalált képek címen prezentáló album még több festményt tartalmaz. A tárlat kurátorával, a könyv szerzőjével Molnos Péterrel beszélgetett a tudás.hu.
A csaknem 100, összesen több, mint 3 milliárd forint összértékű festményt magyar magángyűjtemények féltett kincseiből válogatta. Mi indította arra, hogy a Megtalált képek téma köré szervezzen kiállítást?
2004 őszén jelentette meg Kieselbach Tamás, a galéria tulajdonosa a Modern magyar festészet című hatalmas, két részes összefoglaló munka második kötetét.
Akkor azt gondoltuk, hogy itt a vége, többet nem kell ezzel foglalkozni.
Azonban az azt követő időszakban, a műkereskedelemnek köszönhetően, annyi kiváló kvalitású mű került elő, hogy egy idő óta nem hagyott bennünket nyugodni a kérdés és elkezdtünk töprengeni, meg kellene csinálnunk a harmadik kötetet.
Ahogy a most közreadott album előszavában Tamás azt írja:
Az én szememben a magyar festészet sokkal gazdagabb annál, amit gondolnak róla, és ezt be akarom bizonyítani mindenkinek.
Tulajdonképpen a tervezett munkának az „elővágása” a Megtalált képek.
Kitaláltam, mivel 2004-től két évtized telt el, összegyűjtöm az elmúlt 20 év műkereskedelméből és különböző magángyűjteményekből előkerült képeket. Átrostálom, majd a saját ízlésem szerint kiválasztom a legjelentősebb, legizgalmasabb, legkülönlegesebb munkákat, és azokról írok-szerkesztek egy kötetet és egy kiállítást.
Ehhez megnyertem Kieselbach Tamást, aki, mint kiadó és tanácsadó e mögött a roppant költséges projekt mögött áll.
Óriási pénzt, energiát áldozott rá, engem pedig az sarkallt, hogy bemutassam. Húsz év alatt tényleg elképzelhetetlen mennyiségű igen kvalitásos kép került elő.
Felbukkannak egy hétre, két hétre, utána magángyűjteményekbe jutnak, nem lehet látni őket. Meg kell mutatni őket a közönségnek – ez motivált.
Forrás: Kieselbach Galéria
A tulajdonosok könnyen adták kölcsön kincseiket
A könyv – és a kiállítás – milyen módszerrel készült? Festményeket például nem lehet akárhogyan fotózni. Hogyan válogatott?
Már szinte minden szempontból rutinosak vagyunk.
A munka első része az volt, hogy átnéztem az elmúlt két évtized aukciós anyagát. Nem keveset, körülbelül 40-50 ezer képet.
Ez manapság sokkal könnyebb, mint régen, nem kellett katalógusokat böngésznem, az interneten megtalálhatók az aukciókra bocsátandó alkotások.
És azokból, amiket én kiválasztottam, bekértünk fotókat azonosításra, szerencsére az aukciós házak készséggel segítettek.
A Kieselbach Galériához kötődik egy nagyszerű fotográfus, Darabos György, ő készítette a kötet számára a professzionális képeket.
Körülbelül 350 festmény fotója került az albumba, a galériában ennyi nem fér el, közülük mintegy százat tudtunk a falakra tenni. A legbonyolultabb feladat az volt, hogy megbeszéljük, rávegyük a tulajdonosokat, hogy egy-másfél hónap erejéig mondjanak le a birtokukban lévő darabokról.
Ez komplikált szervezői munkát igényelt, amiben a Kieselbach Galéria munkatársai, főleg Kieselbach Anita vett részt.
Meggyőzhetők voltak?
Persze, hiszen látja, kint vannak a képek! Az az igazság, hogy a legtöbb gyűjtő szereti megmutatni, amije van, mert büszke rá. Ráadásul érzi a felelősséget, hogy a művészet az közkincs, hiába van valakinél otthon.
A legritkább esetben fordul elő, hogy egy tulajdonos nem adja kölcsön a képét. Őszintén mondom, én nem is találkoztam még ilyennel.
Tehát, ha valaki olyan helyzetben van, mondjuk nem külföldön él és itthon egy lezárt lakásban tartja a képeit, akkor mindig odaadja, sőt megtiszteltetésnek érzi, hogy a gyűjteménye egy darabja ilyen módon is közkincsé válik.
Forrás: Kieselbach Galéria
Apropó, külföld, fordultak-e külföldi tulajdonosokhoz?
Többször. De a dolog érdekessége másként jelentkezik.
Sokszor emlegetem, hogy a XX. századi magyar történelem rengeteg drámai töréssel van tele.
Az elit kénytelen volt elhagyni az országot, és ha tudta, vitte magával a képeket, festményeket, szobrokat, amik ma a leszármazottaknál, a gyerekeknél vagy unokáknál vannak.
Az utóbbi évtizedekben Magyarországon a műkereskedelem megemelte ezeknek a képeknek a várható árát.
Ez már olyan szintet ért el, ami a Nyugat-Európában, vagy éppen Izraelben, Ausztráliában vagy Amerikában élő magyar leszármazottakat is elgondolkodtatja.
Elküldik a fotót egy magyar aukciós házhoz, kérik, hogy mondják meg, hogy szerintük mennyit érhet a műalkotás, ha az összeg számukra elfogadható, a mű ide kerül.
Tehát egy-egy árverésre a jelentős képek körülbelül 20-30, néha 40 százaléka is külföldről érkezik haza.
Forrás: Kieselbach Galéria
Igaz, hogy a magyar festészeti alkotásokat többnyire itthon élők vásárolják?
Ez ma még mindig így van. A legnagyobb vevők magyarok, vagy magyar származásúak. Egy-két esetben azért előfordul, hogy valaki, aki nem magyar, de valamiért szenvedélyévé vált a magyar festészet, gyűjt és vásárol.
A magyar festészet külföldön még nem igazán futott be
A könyv és a kiállítás arról győzi meg a nézőt, amit Kieselbach Tamás említ: a magyar festészet sokkal gazdagabb, mint köztudomású. Milyen a nemzetközi presztízse?
A magyar festészet nemzetközi karrierje még nagyon az elején áll.
Hiába kezdték már el a 19.-20. század fordulóján felépíteni, bemutatni világkiállításokon, Velencei Biennálékon.
Egy-két festőt, például Rippl-Rónait sikerült valamilyen szinten befuttatni. Tőle már vettek igen nagy pénzért francia, meg amerikai múzeumok, meg azoktól az emigráns művészektől, akik elköltöztek itthonról, például a Moholy Nagy Lászlótól, Reigl Judittól, Molnár Verától, de ők mind kint csináltak karriert.
Igazából még az előtt állunk, hogy a magyar festészet egésze befusson Nyugat-Európában és Amerikában.
A könyv azért is lebilincselő, mert nem pusztán egy-egy festmény származását közli, kvalitását elemzi, hanem azt az időszakot is feltárja, amelyben a mű készült, az alkotó, majd a tulajdonos életkörülményeibe is bepillantást enged. Némelyik történet egy krimi izgalmával vetekszik, vállalja ezt?
Igen, mert minden, ami előkerül, ezért vagy azért, izgalmas háttérrel bír.
Ott látható a sarokban az a csendélet, azzal a furcsa, faragott babával.
Körülbelül 16-17 évvel ezelőtt, az Ecserin az orrom előtt vette meg valaki. Egy nagy kupac gyenge hamisítvány, meg giccses kép alatt volt, én is olyan pozícióban voltam, hogyha az az illető, aki éppen lapozgatta azt a halmot, otthagyta volna, akkor én veszem meg.
Sajnos észrevette, hogy ez egy kvalitásos kép.
Akkor még ismeretlen volt, mert nincs szignálva, én kutattam ki, hogy Dési Huber István munkája, később az illető így tudta eladni.
Bortnyik Sándor Lámpagyújtója külföldi magántulajdonból érkezett haza. 1921-ben Bécsben festette, 1922-ben bemutatták Berlinben, aztán elkerült egy skandináv gyűjtőhöz, és soha nem volt itthon!
Látható itt olyan Tihanyi Lajos kép, a Pont St. Michel, ami egy magyar magángyűjteményből jött elő 2016-ban. Száztíz évnyi lappangás után, az első tulajdonos leszármazottjaitól.
Emlékszem, rettentő koszosan bukkant elő Ziffer Sándor képe a Lovaskocsik a Szajna-parton, ez egy párizsi magángyűjteményből származik.
Perlrott Csaba Vilmos kompozíciója, a Parkban pedig egy párizsi aukción tűnt fel, de Rippl-Rónai József szignójával – így árverezték. De, amikor a neten megpillantottam, én már láttam, hogy ez nem lehet Rippl. A kép hazakerült, egy restaurátor letisztította, és észrevette, hogy a szignó utólagos, azt is leszedte, és alatta ott volt az igazi, a Perlrott Csaba aláírás.
Bemutatunk több olyan mestert, aki nemcsak festő, hanem mecénás és műgyűjtő is volt. Báró Hatvany Ferenc világraszóló értékű kollekcíót hozott össze, az általa festett Enteriőr Cézanne-festménnyel című alkotása pontosan dokumentálja, hogy a Nádor utcai palota családi szalonjában anno melyik Cézanne mű függött.
Jönnek az 1945 utáni művek
Mi lesz a képek sorsa, ha bezár a kiállítás?
Visszakerülnek a tulajdonosokhoz.
Itt minden egyes kép magántulajdonból jött, egyetlen múzeumi kölcsönző sincs, tehát a gyűjtők már várják, hogy visszaszállítsuk hozzájuk a festményeket.
Mi pedig várjuk a következő hónapokban és években az előbukkanó képeket, mert hisszük, hogy rengeteg, még ma is lappangó magyar mű van, ami valahol a világban kering.
Reméljük, hogy a meglévő alkotások döntő többsége nem pusztult el, persze nincs illúziónk, sok érték semmisült meg a második világháborúban. Mégis létezik egy bázis, amiből még csomó kép előkerülhet, és időről időre is elő is kerül.
Itt van például ezen a fotón egy olyan Aba-Novák Vilmos festmény, amire az első tárlatvezetésen egy hölgy felfigyelt, jelezte, hogy maga a mű az otthonában lóg. Már el is mentem hozzá a múlt héten, és valóban igaza van, a közel 90 éve lappangó alkotás előkerült.
Tehát ezt a keresést-kutatást egyszerűen nem lehet abbahagyni.
Az elveszett képek egy részének fotói megjelentek korabeli újságokban, művészeti folyóiratokban, egyes művészek hagyatékából is rengeteg műtárgyfotó került mondjuk a Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetébe, vagy a Nemzeti Galéria fotótárába – lehet nyomozni, inspirálódni.
Én ezeket is gyűjtöm már vagy 25 éve.
Forrás: Kieselbach Galéria
Hogy alakul a folytatás?
Talán megcsináljuk ennek a könyvnek a második részét.
A mostani album szerkesztésekor először azt gondoltam: ugyan sok, de nem annyi mű került elő 20 év alatt, ami egy 2-300 oldalas kötetnél többet igényelne. Aztán a vége az lett, hogy rendkívül sok művet kellett kihagynom a könyvből, mert nem fértek el.
A kötészeti maximum körül, 512 oldalnál húztuk meg a határt a grafikussal, Fákó Árpáddal, annál tovább nem akartuk növelni a terjedelmet, így szinte egy fél kötetnyit ki kellett szórnom. Valószínűleg egy olyan album lesz a következő munka, amely 1945 utáni műveket tárgyal.
Volt-e ezek között a kimaradtak között, amiért különösen fájt a szíve?
Igen, de azért nem válogattam be az anyagba, mert egy ’45 utáni kép megbontotta volna a vizuális egységet.
Mindig úgy csinálok kiállítást, hogy a művek fotóit leteszem magam elé, és azok elkezdenek csoportosulni, gravitálni egymás körül.
Tehát vannak abszolút főművek, például egy nagybányai főmű, akkor az ember a többi nagybányait keresi hozzá. Tulajdonképpen magától megrendezi magát a kiállítás, utána csak ki kell találni, hogyan lehet a műcsoportokat egy jól elmesélhető narratíva alapján összefűzni és vizuálisan látványossá tenni.
Fontosnak tartottam, hogy kiemeljem a restaurátorok szerepét egy videó vetítéssel, mert róluk el szoktak feledkezni, pedig ők a háttérben maradó „hősök”, akik előállítják a bemutatott mű végső, tökéletes állapotát, amivel a tárlatlátogatók találkoznak.
A képek nem a kiállítási állapotukban kerülnek elő, hanem piszkosan, nem egyszer sérülten. Ezeket fantasztikus szakértelemmel javítják ki, hogy utána úgy nézzenek ki, ahogy most a falon látjuk őket. Ez a munka hozzá tartozik a kulturális örökségünk megbecsüléséhez, ahogy a képek keretezése is.
