35 évvel ezelőtt, 1989. november 9-én kezdték meg a szabad életre vágyó németek a berlini fal bontását. A hírhedt határzár évtizedekig a keleti blokk bezárt börtönajtajaként szolgált, amit villámgyorsan elsodort a rendszerváltás szele. A folyamatban komoly szerepe volt annak, hogy Magyarország úgy döntött, feloldja az osztrák határ zárlatát, megadva a lehetőséget az NDK állampolgárainak, hogy hazánkon keresztül Nyugatra meneküljenek, jelképesen kiütve ezzel az első téglát a Berlint kettéosztó falból.
Ha van a hidegháborúnak, a vasfüggönynek, a kettéosztott Európának hathatós jelképe, az kétségtelenül a hirhedt berlini fal.
Építését 1961 augusztus 13-án kezdték meg Kelet-Németország hatóságai – pontosabban a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) vezetése, hogy elvágják Nyugat-Berlint Kelet-Németországtól.
Az építkezés célja az volt, hogy megállítsák a tömeges kivándorlást Kelet-Németországból, ami csakugyan komoly méreteket öltött a nyugati blokk felé: a jobb élet reményében Berlinen keresztül 1949 és 1960 között a 17 milliós NDK-ból 2,6 millióan vándoroltak át az NSZK-ba.
A fal felhúzásával egyúttal annak is elejét vették, hogy a szovjet érdekszférához tartozó országok állampolgárai Nyugat-Berlinbe disszidáljanak.
A fal eleinte drótkerítésekből állt, majd idővel betonfallal és egyéb védművekkel erősítették meg.
Magas betonfalak, szögesdrót, őrtornyok, szigorú járőrözés és földalatti járatok akadályozták meg a szökéseket. Az NDK hatóságai „antifasiszta védőfalnak” nevezték, hogy ideológiailag igazolják létjogosultságát.
Több mint száz áldozatot követelt a véres fal
A berlini fal áldozatainak száma pontosan nem ismert, a leginkább elfogadott becslések szerint 1961 és 1989 között körülbelül 140-200 ember vesztette életét a várost kettészelő határon,, miközben megpróbált átszökni Nyugat-Berlinbe.
Az áldozatok között voltak, akiket lelőtték, mások megfulladtak az átkelés közben kézzel ásott alagutakban, vagy egyéb veszélyes módszerek során vesztették életüket, amelyekkel megpróbálták kijátszani a határt.
Ezen kívül több ezer embert tartóztattak le és börtönöztek be, akik a fal átlépésére tettek kísérletet, így az áldozatok köre ennél szélesebb értelmezésben még több embert érintett, még ha nem is mind vesztették életüket.
A szabadság szele elsodorta a falat
A hidegháború végéhez közeledve az 1980-as évek végére Kelet-Európában elindult a változás, Mihail Gorbacsov szovjet vezető reformpolitikája – a peresztrojka és a glasznoszty – arra bátorította az országokat, hogy lazítsanak a szigorú kommunista rendszabályokon. Az NDK-ban a tiltakozások és az emberek szabad utazáshoz való joga iránti vágy új lendületet kapott.
1989 augusztusában Magyarország – Gorbacsov reformpolitikája nyomán – úgy döntött, hogy feloldja az osztrák határ zárlatát.
Ez a döntés megadta a lehetőséget az NDK állampolgárainak, hogy Magyarországon keresztül Nyugatra meneküljenek. Ez az esemény a „páneurópai piknik” néven vált ismertté, és nagyban hozzájárult a berlini fal leomlásához, valamint Európa újraegyesítéséhez. Magyarország bátorsága és új külpolitikája megmutatta, hogy a változás lehetséges, és inspirációt nyújtott a többi kelet-európai ország számára.
1989 november 9-én Günter Schabowski, az NDK politikusa véletlenül bejelentette, hogy az utazási korlátozások feloldásra kerülnek. A téves nyilatkozat után az eseményeknek már nem lehetett gátat szabni, az emberek még aznap megrohanták a falat, és megkezdődött a bontás, ami spontán népünnepéllyé alakult.
A geopolitikai helyzet is megérett: a Szovjetunió befolyása gyengült, és a kelet-európai országokban sorra dőltek meg a kommunista kormányok. A fal lebontása jelképe lett a hidegháború végének és az európai újraegyesítésnek.
A falat lebontották, de a nyoma megmaradt
A berlini fal több ponton is megmaradt Németországban, elsősorban emlékműként és turisztikai látványosságként.
A Checkpoint Charlie környékén és az East Side Gallery falrészletei művészeti alkotásokat tartalmaznak, amelyek békét és szabadságot szimbolizálnak. Kulturálisan és művészeti szempontból a berlini fal jelképe maradt a szabadsághoz és demokráciához vezető harcnak.
Filmek, műalkotások és irodalmi alkotások sora dolgozta fel a fal történetét, és egyfajta szimbolikus utóhatást is kifejtett a kortárs politikai diskurzusban. A fal lebontása az egységes Németország és az európai integráció jelképe lett.
Az emlékezetpolitikában azonban ma már nem foglal el központi szerepet, sokkalinkább egyfajta kellemetlen emlék maradt, Németország egykori kettéosztottsága pedig a politikai törésvonalak mentén látszik újjáéledni.
Szomorú érdekesség, hogy vitákban, kommentekben egyre gyakrabban kerül elő, hogy nem csak kár volt lebontani a berlini falat, sőt inkább meg kellene hosszabbítani az egykori határok mentén, és bár burkoltabban megfogalmazva, de ez az új kettéosztottság a politikai diskurzusban is egyre inkább teret nyer.
