A XIX. század derekán az első PVC, vagy műbőr megalkotása úttörő felfedezésnek számított. Azóta a műanyagok életünk részévé váltak. Eddig. Ugyanis tömeggyártásuk feleslege a Föld minden szegletében felhalmozódott, és okoz sokszor visszafordíthatatlan károkat. A szennyezés fokozódásával párhuzamosan több alternatíva is született már a fejünkre növő műanyagprobléma felszámolására. A megoldás azonban közelebb van, mint gondolnánk.
A legfrissebb becslések alapján, ha továbbra is ölbe tett kézzel várjuk a megoldást, húsz éven belül mintegy 1,3 milliárd tonna műanyagszemét halmozódhat fel a szárazföldeken és az óceánokban egyaránt. A szinte felfoghatatlan mennyiség nagy része azonban – annak ellenére, hogy elég sokan gondolják így – nem a legnagyobb gazdasági résztvevőktől származik, hanem tőlünk, hétköznapi emberektől. A legújabb elemzés szerint ugyanis a műanyagszennyezést legnagyobb részben a városokban felhalmozódó, begyűjtetlen háztartási szemét rejti. A gyakran felmerülő kérdésre tehát
Mit tehetnék én, egyszeri állampolgár környezetem megóvásáért, mikor a gyárak ontják magukból a műanyagot?
már nem hivatkozhatunk, hiszen igenis sokat, például azzal, hogy elsétálunk a legközelebbi, szerencsés esetben szelektív hulladékgyűjtőig, és oda ürítjük szemetünket.
Persze a multinacionális vállalatokat, kormányokat, valamint egyéb gazdasági–politikai szereplőket sem menthetjük fel teljesen a felelősség alól, hiszen a műanyagtermelés- és felhasználás terén jelentősen közreműködhetnek a folyamatok pozitív irányba terelésében, akár a csomagolóanyagok használatának szabályozásával, akár a többször is felhasználható, esetleg betétdíjas termékek bevezetésével, illetve az egyszerhasználatos műanyagcsomagolások betiltásával, melyre az elmúlt időszakban hazánkban is láthattunk törekvéseket.
Az egyre gyarapodó műanyaghegynek azonban mindössze a csúcsát alkotják a makroméretű tételek. Ugyanis a parányok szintjére ereszkedve sajnos ráeszmélhetünk, hogy a hulladék látható elemeinek eltávolításával még korántsem értünk el teljes sikert. A plasztik elsősorban napsugárzás okozta bomlásából ugyanis egyre kisebb részecskék keletkeznek, melyeket 5 milliméter alatt mikroműanyagoknak nevezünk. Ivóvízbe vagy ételbe, vagyis a táplálékláncba kerülve ezeket az állatok és az emberek is elfogyaszthatják, ami súlyos egészségügyi következményekkel járhat. Habár emberben mindeddig közvetlenül és egyértelműen ilyen kockázatot nem mutattak ki, azért laikusként is sejthetjük, hogy nem egészséges műanyagot fogyasztani. Állatok esetében viszont több vizsgálat is kimutatta a mikroműanyagok pusztító hatását, közülük is a legnagyobb tételt a mikroszálak jelentik, melyek leginkább műszálas ruhadarabokból származnak, és a nem megfelelően szűrt mosóvízzel juthatnak a természetbe.
A mikroműanyag-szennyezés hazánkat sem kerüli el. A Duna esetében nemrég nem csak a folyóvíz, hanem a parti szűréssel tisztított budapesti csapvíz plasztiktartalmát is vizsgálták. A felmérés rámutatott, hogy a szennyezés nagyrészt a várakozásoknak megfelelően egyszerhasználatos csomagolóanyagok alkotóelemeiből tevődött össze. A fővárosi ivóvíz viszont jóval kevesebb műanyagszennyeződést tartalmaz több bevizsgált, palackozott ásványvíznél, de még az elfogyasztott ételeknél, vagy a belső terekben belélegzett levegőnél is! Újabban kiderült, hogy jelentős a Tisza és mellékfolyóinak mikroműanyag-tartalma is. A szennyezés egy része Kárpátaljáról, illetve Romániából származik, a többiért határon innen kell felelőst keresnünk. A folyóvízi mintákban legnagyobb mértékben jellemzően a már említett mikroszálak jelentek meg, az egyszerhasználatos csomagolóanyagok bomlásából származó mennyiség elhanyagolhatónak bizonyult.
Semmi meglepő nincs tehát benne, hogy az esetenként egymásba, majd a tengerekbe, óceánokba torkolló folyók rengeteg műanyag szennyezőanyagot juttatnak a világóceánba. A becslések évente körülbelül 4-12 millió tonna plasztik tengerbe kerülésével számolnak. Ebből a lebegő hulladék 1, míg a tengerfenékre hulló a maradék 99 százalékot teszi ki. Legutóbb a Földközi-tengerből mutattak ki aggasztó koncentráció-növekedést az Olaszország, Korzika és Szardínia közötti vizekből. Szintén az említett térségben, de a világban több más helyen is új típusú szennyezőanyag jelent meg a palettán a koronavírus-járvány melléktermékeként, elhasznált gumikesztyűk és szájmaszkok formájában.
Habár a vizekben lévő műanyaghulladék begyűjtésére mindeddig számos kísérlet történt, az eredmény nem elég meggyőző. Az áttörést jelentő sikerek elmaradása miatt újabban kezdünk rájönni, hogy a problémának inkább a gyökeréhez közel lehetne az elejét venni, mintsem a következményeit foltozgatni. A műanyagáradattól való megszabadulás legújabb alternatíváját olyan bontóenzimekben látják a kutatók, melyek képesek minden eddiginél gyorsabban, a több száz éves lebomlást mindössze néhány napba sűrítve megemészteni a műanyaghulladékokat, elsősorban a PET-palackokat és műszálakat. Az elgondolás működéséhez azonban a legnagyobb gazdasági–politikai szereplőknek ki kell helyezniük a lehetőleg szelektív hulladékgyűjtőt (majd annak tartalmát persze el is szállítaniuk), nekünk pedig, bármennyire is fájdalmas öt lépést megtenni legalább közvetlen környezetünk tisztaságáért, el kell fáradnunk odáig.
