Keir Starmer alig két évvel ezelőtti, 2024-es elsöprő választási győzelmekor a Munkáspárt még a stabilitás visszatérését ígérte a briteknek, nem sikerült neki, lemondott. A 2016. június 23-i Brexit-népszavazás óta rendkívüli politikai instabilitás jellemezi az Egyesült Királyságot. A Brexit népszavazásnak utat engedő David Cameron lemondása után már öt különböző miniszterelnök vezette az országot. Vagyis hat miniszerelnökük bukott meg tíz év alatt, egyikük sem töltötte ki négy éves mandátumát. Mi történik Nagy-Britanniában?
A brit parlamentáris rendszer hagyományosan a stabilitás mintaképe volt, ahol a megválasztott miniszterelnökök stabil többséggel, 4-5 éves ciklusokban vezették az országot.
Például Tony Blair 10 évig, míg David Cameron 6 évig maradt hivatalban. A Brexit óta viszont az Egyesült Királyságban átlagosan nagyjából kétévente új miniszterelnök érkezett.
A probléma gyökere, hogy a kilépésről szóló döntés olyan ideológiai és gazdasági törésvonalakat hozott létre, amelyeket sem a Konzervatív Párt, sem a Munkáspárt nem tudott belsőleg feloldani. A miniszterelnökök nem a választók, hanem a saját frakciójuk belső lázadásai, a gazdasági realitások és a populista ígéretek közötti feloldhatatlan ellentétek miatt buknak meg.
Kik vezették az Egyesült Királyságot az elmúlt tíz év alatt?
David Cameron – Konzervatív Párt
2010 – 2016 között volt miniszterelnök. Második ciklusába bukott bele. Cameron alapvetően EU-párti volt, de a saját pártján belüli euroszkeptikus szárny megnyugtatására és a UKIP térnyerésének megállítására szerencsejátékot játszott: kiírta a Brexit-népszavazást. Meg volt győződve arról, hogy a maradáspártiak győznek. Amikor 2016 júniusában a választók a kilépésre szavaztak, politikai hitelessége megsemmisült, és a népszavazás másnapján lemondott.
Theresa May – Konzervatív Párt
2016. júliusától 2019. júliusáig volt miniszterelnök. Mayre hárult a hálátlan feladat, hogy levezényelje a kilépési tárgyalásokat. Az Európai Unióval tető alá hozott kilépési megállapodását, a híres Brexit-dealt azonban a saját pártjának keményvonalas, radikális Brexit-párti szárnya túl puhának tartotta, míg az ellenzék túl keménynek. Miután a parlament háromszor is megsemmisítő vereséggel leszavazta a javaslatát, May tehetetlenné vált, és saját könnyei kíséretében benyújtotta lemondását.
Boris Johnson – Konzervatív Párt
2019. júliusától – 2022. szeptemberéig volt miniszterelnök. Johnson a „Get Brexit Done” (Csináljuk meg a Brexitet) szlogennel 2019-ben történelmi, 80 fős parlamenti többséget szerzett a toryknak. Bár a mandátuma papíron kikezdhetetlen volt, nem a Brexit, hanem a saját személyisége és a gátlástalansága buktatta meg. A koronavírus-lezárások alatt a Downing Streeten tartott illegális bulik, valamint a kormányzati etikai ügyek hazugságspirálja miatt a saját miniszterei tömegesen mondtak le, végül kikényszerítve a távozását
Liz Truss – Konzervatív Párt
2022. szeptemberétől 2022. októberig volt miniszterelnök. A brit történelem legrövidebb ideig szolgáló miniszterelnöke. Truss ideológiai vakhittel, fedezet nélküli radikális adócsökkentésekkel akarta berúgni a brit gazdaság motorját. A piacok azonnal pánikba estek: a font árfolyama történelmi mélypontra zuhant, a brit államkötvény-piac összeomlott, a jegybanknak kellett közbelépnie. Miután saját pártja és a pénzvilág is fellázadt ellene, 7 hét után kénytelen volt távozni.
Rishi Sunak – Konzervatív Párt
2022. októberétől 2024. júliusáig volt miniszterelnök. Sunak feladata a Truss által romba döntött gazdasági hitelesség helyreállítása volt. Bár technokrataként stabilizálta a piacokat, a Brexit gazdasági utóhatásaival (magas infláció, stagnálás, a brit egészségügy válsága) nem tudott megküzdeni. Miután a torykba vetett társadalmi bizalom teljesen elfogyott, a 2024-es választásokon pártja a története legnagyobb vereségét szenvedte el, Sunak pedig átadta a helyét.
Keir Starmer – Munkáspárt
2024. júliusától 2026. júniusáig volt miniszterelnök. Starmer centrista Munkáspártja óriási többséggel lépett hatalomra, de ez a többség nem a Labour iránti rajongásnak, hanem a torykból való kiábrándultságnak szólt. Starmer azt ígérte, hogy „felnőtt politikával” és a növekedés beindításával konszolidálja az országot. Azonban az EU-val való strukturális viszony rendezetlensége, a növekedés elmaradása és a költségvetési megszorítások miatt a népszerűsége rekordgyorsasággal zuhant meg. Starmer végül ugyanabba a csapdába esett, mint konzervatív elődei: a frakció belső megosztottsága és a társadalmi elégedetlenség miatt kénytelen volt belátni, hogy nem tudja egyben tartani a kormányzást.
A lista egyértelművé teszi, hogy a brit instabilitás nem pártpolitikai kérdés.
Nem a toryk alkalmatlansága vagy a Munkáspárt gyengesége a fő ok, hanem az, hogy a brit politikai és gazdasági elit a mai napig nem tudott életképes, hosszú távú választ adni a Brexit utáni Nagy-Britannia globális és európai szerepére.
A brit példa rendkívül tanulságos mindazok számára, akik úgy vélik, az Európai Unión kívül jobb az élet, mint tagként. Az Egyesült Királyság válsága ugyanis pontosan megmutatja, milyen létfontosságú az uniós tagság által biztosított gazdasági és politikai stabilitás.
