Az agykutatók azon a véleményen vannak, hogy a tudatosságot az agy hozza létre. De vajon miért gondolják így?
Napról napra mindenki átél tudatos élményeket. Ez az első személyű tapasztalás, amit nehéz ugyan szavakkal megragadni, de mégis bensőségesen ismerjük őket. Beletartozik, hogy nézünk kifelé a fejünkből, látunk dolgokat, gondolunk dolgokra. Egy izzadtságcsepp megindulása a homlokunkról, a szánk szárazságának érzése, a szomjúság, szintén mind tudatos élmények.
A modern idegtudomány minden bizonytalanság nélkül állítja, hogy ez a tudatos élmény az agy terméke. Mi okunk lenne ezt megkérdőjelezni? Tudjuk, hogy az agy a fejben van, és tényleg a fejünkön keresztül szerezzük a legmeghatározóbb élményeket. Egyértelműnek tűnik, hogy a fejben, az agyban kell lennie a tudatosság forrásának.
És a pillangók a gyomrunkban?
Ez a logikusnak tűnő következtetés azonban az idők során nem győzött meg minden embert. Ott van például rögtön az a tény, hogy a tudatos élmények egy jelentős része nem kötődik a fejhez. Tudatos élmény az is, amikor azt tapasztaljuk, hogy egy kutya megnyalja a lábszárunkat, és az is, amikor izgatottságunk furcsa érzést kelt a mellkasunkban.
Ezekhez mi köze van a fejnek, az agynak? Számos ókori gondolkodó vélte úgy, hogy semmi. Azon a véleményen voltak, hogy a tudatos élményt az egész testet átjáró spirituális energia hozza létre. Ezért érezzük a talpunkba nyomódó építőkockát ugyanúgy, mint az arcunkra helyezett tenyeret.
A rejtélyes energia forrásaként az ókori gondolkodók jellemzően a szívet nevezték meg. Ennek a legfőbb oka a mozgás volt. A tudatos élmény központi eleme az akaratlagos mozgás is. Urai vagyunk a testünknek, ujjaink oda csapnak le, ahova akarjuk, szemeink kedvünk szerint fókuszálnak az arcunkba világító képernyő egy pontjára. De vajon mi a forrása ennek a mozgásnak?
Arisztotelész a szívére hallgat
Arisztotelész úgy vélte, hogy a szív. A mellkasunkból eredő lüktetés állandó része a tudatos élménynek, olyan természetes, hogy többnyire oda sem figyelünk rá. Arisztotelész úgy gondolta, hogy ez a fáradhatatlan lüktetés a mozgás forrása, emiatt pedig arra következtetett, hogy végső soron a szív hozza létre a tudatos élményt.
Arisztotelészt anatómiai ismeretei is erről győzték meg. A görög filozófus számtalan különféle állatot boncolt fel, és azt látta, hogy a szívükből csatornák, erek indulnak ki és ágaznak szét a test minden pontjába. Így terjed hát szét a rejtélyes erő a testben.
A Római Birodalom gondolkodói néhány évszázaddal később mélyen egyetértettek Arisztotelésszel. Ők a beszéd jelenségével érveltek a tudatosság és a szív kapcsolata mellett. Úgy gondolták, hogy a beszéd az értelem legfontosabb megnyilvánulása, a beszédhang pedig egyértelműen a mellkasból tör elő. Hol máshol lakozhat hát az értelem, mint a szívben?
Galénosz és a sivító disznó
A rómaiak elképzelését a szív és a tudatosság kapcsolatáról a korszak kiemelkedő orvosa, Galénosz döntötte meg. Galénosz disznókat boncolt élve, hogy jobban értse a szervezetük működését. Horrorisztikus kísérletei egyikén a bolygóideg funkcióit szerette volna feltárni, ezért át akarta metszeni azt az élve boncolt állatban.
A bolygóideg helyett azonban véletlenül annak egy visszakanyarodó ágát találta el, mely a gégét idegzi be. A beavatkozás eredményeképp a sivító disznó azonnal elhallgatott. Galénosz úgy gondolta, hogy csak egyetlen magyarázat lehetséges: a hang forrása az agy, hiszen a bolygóideg az agyból ered. Ha a hang az agyból jön, akkor az értelemnek is ott kell lennie.
A beszéd tényleg az agyból „jön”
Galénosz az időszámítás szerinti második században tevékenykedett. A sivító disznó elhallgattatásának köszönhetően a tudományos köztudatban általánosan elfogadottá vált az elképzelés, hogy a tudatosságot az agy hozza létre. Az újabb bizonyítékokra azonban több mint másfél évezredet kellett várni.
A XIX. században a francia neurológia egyik központi kérdésévé vált a beszéd és az agy kapcsolata. Pierre Paul Broca ekkoriban gyűjtött össze több olyan esettanulmányt, melyekben a posztmortem vizsgálatok során a homloklebeny bal oldali sérülését találta olyan betegeknél, akik életükben gyakorlatilag beszédképtelenné váltak.
Egy kollégája még ettől is drámaibb módon mutatta be a homloklebeny beszédben játszott szerepét. Egy betegének nyílt koponyasérülése volt, mely hozzáférhetővé tette agyának homloklebenyét. Az orvos arra kérte a beteget, hogy meséljen magáról, közben pedig egy spatulát dugott a tátongó lyukba és enyhe nyomást fejtett ki a beteg agyára. A beteg azonnal elhallgatott. A spatula elvétele után állítólag úgy folytatta a sztorit, mintha mi sem történt volna.
Újabb horrorkísérletek
A beszéd tehát egyértelműen az agy terméke. Ugyanez derült ki a mozgásról is, de még hátborzongatóbb körülmények között. Német fiziológusok a XIX. század végén kimutatták, hogy a kutyák agyának jól körülhatárolható területei felelősek a mozgásért. Ezen területek elektromos ingerlése mozdulatokat vált ki az állatok különböző testrészeiből.
Ezek az eredmények teljesen elbűvöltek egy angol orvost. Mindenképpen meg akarta tudni, hogy embernél is így működik-e a mozgás. Hamarosan talált is alkalmat, hogy ezt megvizsgálja. Egy 30 éves nő fordult hozzá, akinek a koponyáján, feltehetőleg egy rákos elváltozás miatt óriási lyuk tátongott. Az orvos kísérletekbe kezdett, a beteg agyát ingerelte a lyukon keresztül elektródákkal. Mindez ugyan a beteg beleegyezésével történt, aki viszont nem volt beszámítható.
Ez azonban a kísérletek kimenetének fényében a legkisebb baj volt az eljárás során. Az ingerléssel valóban sikerült mozgást kiváltani a betegből, azonban a nő többször rosszul lett, néhányszor el is ájult, az orvost azonban ez sem tántorította el a folytatástól. A fiatal nő a kísérletek után kómába esett és néhány nappal később meghalt. Az eset azóta is az orvostudomány egyik legszörnyűbb rémtörténete.
Etikus agyingerlés
Néhány évtizeddel később már sokkal szabályozottabb keretek között zajlott a kísérletezés az orvostudományban. Az agy ingerlésére mégis adódott alkalom, hiszen kiderült, hogy terapeutikus jelentőségek is rejlenek benne. Az epileptikus góc, az epilepsziás rohamokat kiváltó, rosszul működő agyterület megtalálásában segítette az orvosokat.
Az ebből adódó lehetőséget elsőként kanadai orvosok aknázták ki, Wilder Penfield vezetésével. Penfield és társai a műtétek során ingerelték elektródák segítségével a betegek agyát és rögzítették az egyes pontok ingerlése által kiváltott élményeket. A betegek ébren voltak és maguk számoltak be arról, mit éreznek, hiszen a koponya érzéstelenítése garantálja a fájdalommentességet. Egyes agykérgi területek ingerlése mozgást eredményezett. Volt, amikor az ingerlés hatására úgy érezte a résztvevő, mintha végigsimítanának a lábán, vagy éppen zsibbadást tapasztalt a kezében. Az is előfordult, hogy az ingerlés egy gyermekkori emlék felidézését váltotta ki.
A tudatosságot az agy hozza létre
Penfield kísérletei nem hagytak kételyt afelől, hogy a tudatos élményeket az agy hozza létre. Számtalan további eredmény támasztja ezt alá. A tudatzavarok például az agy sérülése következtében lépnek fel. A tudatmódosító szerek az agy kémiájának befolyásolása révén eredményeznek sajátos tudatállapotokat. A modern idegtudomány tulajdonképpen arra az elképzelésre alapul, hogy minden emberi tapasztalat forrása az agy, az eredményei ennek fényében alkotnak koherens egészet.
A tudatosság és az agy szoros kapcsolatát egy új vizsgálat is hűen tükrözi. A Stanford Egyetem kutatói tulajdonképpen Penfield vizsgálatait ismételték meg, több résztvevővel és modernebb technológiával. Az alábbi ábrán látható, hogy az agy egyes pontjainak ingerlése milyen tudatos élményeket váltott ki a résztvevőkben.
Elképesztő, hogy egy enyhe elektromos ingerlés akár vizuális élményt, vagy szexuális izgalmat is előidézhet. Ezek az eredmények azonban egyelőre csak annyit mondanak teljes bizonyossággal, hogy a tudatos élmények az agy tevékenységének eredményeképp alakulnak ki. Az viszont még továbbra is rejtély, hogy pontosan hogyan jönnek ezek létre. Az agykutatók viszont remélhetőleg napról napra közelítenek a titok nyitjához.
