Sorozatunkban neves tudósokat, művészeket kérdezünk meghatározó olvasmányélményeikről. Zoboki Gábor a Tudás.hu-nak azt mondta, szerinte olvasni ma is a katarzis-élményért érdemes. Az Ybl-díjas építésszel, egyetemi tanárral Tolsztoj Bolkonszkij hercegéről, az érzelmek erejéről és Wagner ihlettörténetéről is beszélgettünk.
Ön építészként rengeteget dolgozik. Most is egy rendkívüli munkában van benne, az Ybl Miklós tervezte Operaház rekonstrukcióját irányítja. E mellett jut ideje könyvet a kezébe venni? Kedveli az olvasást?
Szerencsés vagyok, mert az irodalmat, a nívós olvasmányokat olyan természetességgel kaptam meg naponta gyerekkoromban, mint ahogy az ember ételt eszik.
Egyrészt orvos-mérnök családom elég nagy könyvtárral rendelkezett, másrészt a nagynéném, János Rozália a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt negyven éven át. Így aztán nagyon sok könyvhöz már otthon hozzájutottam, és fiatal koromban olyan írókkal, mint Esterházy Péter, Nádas Péter, John Lukacs személyesen is találkozhattam, láttam őket a színpadon, dedikáltak nekem.
Zene és dráma
Az is köztudott Önről, hogy kedveli a zenét, gyakran látható a Müpa koncertjein a közönség soraiban. A zeneszeretet hatott az olvasmányaira is?
Nagyon is. Afféle zenebolond vagyok, zenész is akartam lenni fiatalabb koromban, így aztán nagyon sok irodalmi-drámai ismeretemet a zenéből szereztem. Már korán elkezdtem zenedrámákat hallgatni. De a bibliai és a történelmi ismereteim egy része is Handel-operákból vagy Verdi-operákból ered.
Érdeklődési körömet és katartikus művészi élményeimet mindig is ez a két nagy művészeti terület, az irodalom és a zene határozta meg.
Pedig az Ön gyerekkorában sokakat megbabonázott a televízió…
Tizennégy éves koromtól néptáncoltam, és annyira el voltam foglalva, hogy nem nagyon jutottam tévénézéshez. Pedig valóban, a hatvanas évek végén meg a hetvenes évek elején a tévé volt a szórakozás és a művelődés központi terepe. Én azonban a Maigret felügyelő és a Szeszélyes évszakok kultúrájából kimaradtam. Hetente három-négy alkalommal próbáltam, aztán fellépésekre utaztam, majd utána a kórussal ugyanígy, ami lehetővé tette, hogy a hosszú utakon rengeteget olvassak. És lefekvés előtt is. Próbálják ki: a legüdítőbb kikapcsolódás este egy kis koncentrált zenehallgatás vagy beleolvasás valamelyik kedvenc könyvünkbe. Egyébiránt be kell vallanom, odavagyok a nagyregényekért.
Tavaly a karantén idején újra elolvastam a Háború és békét. Elképesztően gazdag pszichológiai élmény egy Tolsztoj-regényt egy szuszra elolvasni. Boldogsággal töltenek el a nagyléptékű irodalmi művek.
Érzések és évezredek
Ez a vonzalom a nagyregényekhez a gigantikus épületek, például a Művészetek Palotája, vagy a 42 ezer m2-es sencseni Nashan Művészeti Központ tervező építésze részéről talán nem is csoda. De mi az, ami elvarázsolja egy ilyen műben? A stílus, a karakterek, a cselekmény?
Elsősorban a lélekábrázolás, a pszichológia fog meg.
Az operákban is a szenvedélyt és a pszichológiai tartalmat keresem, amit a zene is csodásan megjelenít. Például a Figaro házasságában – már Beaumarchais eredeti drámájában is – van egy több száz oldalnyi, elemzendő pszichológiai történet, hogy ki, kivel, hogyan és miért … egy elképesztően bonyolult nyolcas szerelmi sakkjátszma zajlik. Szerintem az embereket azért érdekli az irodalom – most már az építészetről is ezt vallom-, mert a mindennapjaikban bennük zajló lelki-pszichológiai folyamatok tükrét keresik. A Háború és békében Bolkonszkij herceg sztorija teljesen mai történet. Vajon mi fontosabb, a hivatása, vagy a szerelme? Lehet-e a kettőt együtt, egyforma intenzitással átélni? Beleszerethet-e egy már karrierje csúcsán lévő férfi egy fiatal lányba? Hogyan adja el ezt abban a társadalmi körben, ahol él, hogyan kínlódják végig a kapcsolatot és milyen tragikus módon kell elveszíteniük egymást? A mai olvasó mélyen át tudja élni ezt a történetet, mert az érzetek, érzelmek, szenvedélyek, mindaz, ami ebből a regényből árad, szerintem évezredek óta változatlan az emberiségben.
A helyszínek, vagy az eszközrendszerek változtak, de valakibe beleszeretni, valakit megölelni, valakit elveszíteni – az minden korban ugyanazt az érzést jelenti.
Ilyenformán az, hogy egy mű klasszikus-e vagy modern, tulajdonképpen másodlagos jelentőségű?
Ha az intenzitása erős és csak az eszközökben, a kifejezésmódban különbözik, akkor ez valóban nem számít. Hiszen múlt és jelen egyetlen nagy folyam része.
Mondok egy példát. Én wagnerista vagyok, két hónapja a Wagner Társaság elnöke lettem, programokat kell összeállítanom. És a fejembe vettem, hogy a Wagner-rajongókat megpróbálom rávenni, fedezzék fel, hogy a Mester művei nem készen pattantak ki a fejéből. Ismerjék meg az „ihlettörténetet”. Mit összeolvasott az a fickó, hogy aztán kombinációk árán eljusson az ő saját Trisztánjához!….Rendkívül izgalmas detektívmunka felfejteni, hogy mit miért tett bele, vagy hagyott ki. De ehhez el kell olvasni az eredeti műveket, vagy legalábbis szemelvényeket kell ismerni belőlük. Márton László lefordította Gottfried von Strassburgnak a 13. századi Tristán és Izoldáját, és most adták ki tavaly a Niebelung-éneket. Ezek a világi és a klerikus irodalom között balanszírozó, szerintem biblikus fontosságú ős-lovagregények totálisan és csodás nyelvezettel mutatják be az emberek érzelmi világát. Ma sem ismerek ezekhez foghatót…
Ihlet és katarzis
Egy építész az irodalmi műben is keresi az „építkezést”?
Szegedy-Maszák Mihály, nemrég elhunyt irodalomtörténész-esztéta beszélt ilyen kérdésekről.
Bár egy építésznek az eszközrendszere elképesztően más, mint egy írónak, a kiindulópontja ugyanannyira humán. Hiszen bele kell álmodnia egy formát egy térbe, majd beljebb kell hatolnia, és az emberi-pszichológiai vonatkozásokból kiindulva, folyamatosan kérdéseket kell feltennie.
Kilátsz-e az ágyból, amikor gyógyulsz a kórházban? Mitől érzed majd jól magad ebben a térben? Tehát mit csinál az építész? Ihletet keres. És mit csinál az író? Ihletet keres.
Igen, minden kreatív művészi alkotás ugyanúgy egy filozofikus, tágra nyitott gondolatiságból indul és aztán – ahogy Tolsztoj felépítette azt a 2000 oldalt – valahogy fel kell építeni a szerkezetét.
Regény esetében meg kell pontosan indokolni, hogy az olvasó melyik szálat hogyan értse meg. Arról nem is beszélve, hogy katarzis nélkül nincs sztori. Ahogy olvasás közben megsiratod Natasa és Bolkonszkij herceg történetét, az építészet is katarzisban gondolkodik. Meglátsz egy épületet és elfúl a lélegzeted. Vagy belépsz a hangversenyterembe és azt mondod: „…Ez olyan, mint egy templom…” Úgy gondolom, nagy baj, ha a katarzis elmarad. Ha valami bajom van néhány kortárs irodalmi művel, az az, hogy megtagadta a katarzist. Elindult már a 20. század első felében egy trend, hogy távolodjunk el a sztoritól, szemléljük kívülről az egészet. Én nem akarok hidegen nézni történeteket. Szerintem az emberek jelentős része vágyik a katarzisra.
Ha arra a kérdésre szeretnénk röviden választ kapni, hogy miért érdemes olvasni? Nos, a katarzis élményéért.
No, de ebben a zajvilágban, és a képi villódzások zűrzavarában, mi lesz az olvasás jövője? Létezik néhány év múlva még katarzis az irodalomban?
Hogyne létezne. Megfigyelhetjük, hogy mindenben ciklikusságok vannak. A századfordulók mindig nagyon zűrösek, hogy miért, nem lehet tudni. És megint egy nagy kataklizmában van a világ. De aztán mindig történik valami, ami megújulást hoz. Persze ez nem azt jelenti, hogy pusztulás nélkül. Nézze meg „Az istenek alkonyát”. Az emberi világ elpusztul, de ott van a reménység, újra lehet indítani. Nincs olyan, hogy valaminek vége van. Az átalakulás folyamatos. Az eposzból lett lovagregény, abból meg a Trisztán és Izolda szenvedélyes drámája. A lényeg mindig ugyanaz: hogyan fejezed ki a katarzist. Jött a film, uralkodóvá vált, de a film sem pótolja egy regény elolvasását. Mert semmilyen más formától nem tudod azt az érzületet kapni.
Az olvasás során az ember képzeletében absztrakció zajlik, saját magán átszűrve, az agyában, a lelkében jelenik meg a történet. Semmi más nem fejleszti így a kreativitást, a fantáziát.
De a gyerekek egy része ma már egyre kevesebbet olvas.
Ezért is nagyon fontos az esti mesélés. Ha valaki olyan megszállott, mint én – és a 11-12 éves keresztgyerekeivel nézeti végig a Walkürt, meg fogja látni, hogy végig üli a gyerek, mert már tudja, hogy mi jön. Ha már hallotta a mesét, akkor izgatottan várja, amikor Brünhilde elviszi Sigmundot a Walhallaba. A gyermek a mesében is várja a katarzist és minden este elmesélteti.
Én nem sírnék az olvasás jövőjét illetően. Akire, amire szükség van, az megmarad.
Például Mozartot a maga korában talán, ha tízezren ismerték, Európa alig. Mozart ma mégis itt van velünk, 250 év után is. Nem vagyok ebben a kérdésben pesszimista. Mozart sem veszett el, az olvasás sem fog elveszni…
