A magyarországi tatárjárás előzményeinek és következményeinek köldökpontja az 1241-ben lezajlott muhi csata, amelynek tanulságait sorra véve a mai történettudomány sok újfajta megállapításra jutott. B. Szabó János hadtörténészt, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársát kérdezte a tudás.hu.
Gyors, egy-két évtized alatt lezajlott, több ezer kilométeres kiterjedésű, Mongóliától Nyugat-, és Dél-Délnyugat felé irányuló eurázsiai hódításaik során a Kárpát-medence és benne a Magyar Királyság célpont volt, vagy csak átmenet egész Európa meghódításához?
A mongol hadsereg műveleteinek irányaiból világosan kitűnik, hogy akármi volt is a távolabbi céljuk, Közép-Európában Magyarország volt a fő célpont. Ugyanis Kijev elfoglalása után az összes hadműveletük arra irányult, hogy lehetőségük szerint a Magyar Királyságot elszigeteljék a potenciális segélyforrásoktól, és hogy a legtöbb irányból tudják megtámadni.
Ezért egy óriási, bekerítő hadműveletet indítottak. Tegyem hozzá: ilyen méretű bekerítő hadműveletek a második világháborúig nem léteztek Európában. Háromfelől érkeztek a mongol hadoszlopok: Délről a Balkán, Északról Cseh-, és Lengyelország, Keletről pedig az északkeleti Kárpátok irányából.
A tatárjárás tömeggyilkosságaihoz hasonlókat a 20. századig nem ismerünk
Jó információik voltak a mongoloknak a korabeli Magyar Királyságról?
Valójában fogalmunk sincs arról, hogy a mongolok mit tudhattak Magyarországról, noha általában véve nagyon jó volt a kémszolgálatuk és alapos felderítés előzte meg a hadjárataikat.Van konkrét orosz forrás azt illetően, hogy a kijevi ellenállás vezére azt tanácsolta nekik: azonnal induljanak Magyarország ellen, mert ha a magyarok fel tudnak készülni, akkor sosem jutnak be az országukba.
De bejutottak: Erdélyt például a Délkeletről érkező mongol sereg jó hónappal a muhi csata előtt feldúlta és elfoglalta.
Igen jellemző a radnai eset, amikor az ottani bányában dolgozó német telepesek előbb vitézül helytállnak, majd a látszat-visszavonulás és mongol menekülés után nagy ünnepséget csaptak, ekkor térnek vissza a mongolok, akik legyőzik, de nem ölik meg őket. Vezetőjükkel együtt szolgálatukba állítják a hadra fogható férfiakat, akik kényszerűségből kalauzként segítik a mongolokat. Mindezt Rogerius feljegyzéseiből tudjuk, aki kortársként élte át a borzalmakat.
Tehát a mongolok nem mindenkit öltek meg a szembenálló fél hadrafogható népéből, hanem felhasználták azok helyismeretét, vagy hadrafoghatóságukat, mondjuk előörs-, vagy elővédként.
Ezt azért nem mondanám általánosságban, mert hiszen európai mércével mérve sokkal-sokkal több embert öltek meg és pusztítottak el, mint az a keresztény világban lezajlott korabeli háborúkban történt. A tatárjárás, nemcsak Magyarországon, olyan jellegű tömeggyilkosságokkal társult, mint amilyeneket a huszadik század előtt nem nagyon ismerünk ebben a térségben.
Ezt honnan tudjuk?
Egyre több, olyan tömegsír maradványait tárják fel régész kollégáink, amelyek nyilvánvalóan erről vallanak: nők és gyermekek, köztük csecsemők csontjai kerülnek elő.
Ami nem jelenti azt, hogy a mongolok ne kímélték volna meg azoknak az életét (bármilyen népből származtak is), akik valamilyen módon a számukra hasznos dolgokat tudtak, tettek. Például az illető az ő számukra értékes mesterember volt, vagy bányász, vagy tudta a kínai eredetű lőport kezelni mondjuk várostrom céljára, vagy szép nő lehetett, és így tovább.
Ami azonban a Magyar Királyság belső területein történt, az párját ritkító eseménysor volt. Ezt nyugodtan állíthatjuk. Azt kell mondanom, hogy még a törökök is kíméletesebbek voltak…
Pedig valamivel hosszabb ideig voltak itt…
A törökök legfeljebb rabszolgának fogdosták össze és hurcolták el az embereket. Hadd hivatkozzak ismét Rogeriusra, akinek döbbenetes erejű beszámolójából tudunk meg sokat a szinte hihetetlen eseményekről. Nagyváradi kanonokként a korabeli magyar elittel is kapcsolatban volt, meg persze a köznéppel és a mongolokkal is, hiszen foglyul ejtették és magukkal vitték. Siralmas ének című, latin nyelven írt munkája alapmű a korszak története és eseményei megértéséhez. Nem ismerek az európai középkorból még egy ilyen szöveget.
Sokáig sokan nem is hittek Rogerius szövegeinek valóságértékében, még a történész kollégák közül sem, a XX. és XXI. századi szörnyűségeknek kellett bekövetkezniük ahhoz, hogy őszintén komolyan vegyük a Siralmas énekben leírtakat.
IV. Béla nagyon is sokat tudott a mongolokról
Az egykorú és későbbi leírások szerint azok a királyságok és népek, amelyek harc nélkül behódoltak a mongoloknak, bizonyos feltételek teljesítése árán (adófizetés, hadrafogható férfiak besorozása stb.) aránylag háborítatlanul maradhattak életüket és vallásukat is illetően.
Talán békén hagyták őket, de a besorozott férfiak összessége a mongol hadi gépezet része lett és tömegesen pusztult el. A behódolt országok, ha mégis fellázadtak, ugyanolyan tragikus véget értek, mintha rögtön ellenálltak volna. Persze voltak a behódoltak közül, amelyek sohasem vetemedtek ellenszegülésre, engedelmesen szolgáltak, betagozódtak az államba és/vagy a hadi gépezetbe, mint például az ujgurok: ők voltak az írástudók, ők működtették a kancelláriát. Az ujgur királyságok ugyan bántatlanul maradtak, de száz év alatt mégis eltűntek a térképről.
Ez lehetett volna a mi sorsunk is, ha másképp fordul a világtörténelem. A behódoltak közül egyetlen állam, egyetlen nép sem úszta meg?
Olyan nagy államok és népek tudtak megmaradni, mint Kína, mert bármennyit öltek meg közülük a mongolok, mindig maradtak annyian, akik tovább tudták vinni a genetikájukat, a nyelvüket, a kultúrájukat.
Mi lehetett a mongolok hadi sikereinek a magyarázata?
Sok olyan ázsiai szokást hoztak magukkal és honosítottak meg, amelyek a korabeli Európában szinte ismeretlenek voltak, igaz, hogy az ázsiai példákat ismerjük korábbról. Kínában, vagy Belső Ázsiában más kultúrája volt a hadviselésnek és mások voltak a lehetőségei az ottani fejlett államoknak, mind emberanyag, mind fegyveranyag, mind pedig haditechnika tekintetében. Arról nem szólva, hogy egészen kíméletlen, totális háborúkat is vívtak egymással. Ez Európában akkor még ismeretlen volt, részben a kontinens fejletlensége, részben a keresztény kultúra következtében, ami sok mindennek gátat szabott, ami Keleten nem volt kérdés.
Eljutottak-e az ilyen és hasonló hírek a magyar királyhoz, a kancelláriájához?
Úgy vélem, hogy a mongolok viselt dolgaival kapcsolatban kevés jobban értesült uralkodó élt akkor Európában, mint IV. Béla. A magyar királyságnak hagyományosan jó dinasztikus kapcsolatai voltak a kijevi Russzal, Julianus kétszer is járt a Keleten maradt rokonainknál és bizonyára sok hírt tudott hozni a mongolokkal kapcsolatban.
A mongol támadás és Kijev eleste után a fél Rurikida dinasztia (a Kijevi Rusz uralkodói, akik az első cárokat is adták. a szerk.) a magyar királynál vendégeskedett, menekültként: nekik aztán igazán első kézből való információik voltak. Úgyhogy mire sor került a magyarországi mongol invázióra, addig nagyon sokféle-fajta tudás és ismeret halmozódott fel IV. Béla udvarában.
Eközben azonban több okra visszavezethető káosz uralkodott az országban. A legismertebb és a legjelentősebb ezek közül a kunokkal kapcsolatos, akiket a mongolok elűztek a Kárpátok keleti előterében levő földjeikről, s akik Kötöny vezérel az élükön befogadást kértek és kaptak. A magyar király letelepítette volna őket a mai Kiskunságban, ha megkeresztelkednek, de ők a korábbi szabad nomád életüket akarták folytatni. Végül a mintegy negyvenezer harcosra becsülhető kun sereg, ahelyett, hogy komoly segítség lett volna a mongolok ellen, ölve, rabolva, gyújtogatva hagyta el a királyságot és a kunok segédcsapatok helyett ellenséggé lettek.
Én ezt nagyon másképp látom. A kunok befogadása számomra azt jelenti, hogy a király felhasználta az információkat és a mongolok elleni egyik megoldási lehetőséget a kunokban kereste. Hogy pontosan értsük: próbáljuk meg elképzelni, milyen problémákat okoz az utóbbi évek menekültválsága a nyugat-európai országokban.
Gondoljuk tovább: ezeknél a menekülteknél (a kunoknál) fegyver van. Mégpedig azért, mert a befogadó országnak a menekültek fegyvereseire is szükség van. Most gyorsan fordítsuk vissza az idő kerekét a múltba: ezek a menekültek, akikre szükségünk van, a mi régi ellenségeink, hiszen közel két évszázada hadakozunk velük a keleti határainknál, ahogy már Szent László királyunk is. A hagyományos történetírással szemben én úgy látom, hogy IV. Béla készült, mégpedig komolyan készült a mongolok ellen, még a kunokkal is megpróbált eredményre jutni.
Tudunk példát mondani erre a komoly készülésre?
Például lezáratta a határokat: értelemszerűen a Kárpátok hágóit. A mongolok ugyanis a korábbi években főként a téli hadjárataikban arattak hadi sikereket, a kunok ellen, az oroszok ellen, amikor azok nem hitték, hogy hóban–fagyban háborúzni fognak.
Pedig így történt. A mongolok a kemény télben átkeltek a befagyott folyókon, tavakon, könnyen megostromolták, felgyújtották, elfoglalták az orosz fa-és földvárakat, a téli szállásaikon sátrakban szétszórva található kunokat egyszerűen elüldözték és egy-egy téli időszakban több száz kilométeres területeket igáztak le.
Ellenségeik télen nem tudták koncentrálni a hadra fogható erőiket. Kijev elfoglalása, a Rusz legyőzése után még 1240-ben úgy vélték, hogy azon a télen egy menetben lerohanják Magyarországot is.
A téli hadakozás képességével és bevált gyakorlatával óriási stratégiai előnyben voltak. A hágókat azonban a király parancsára eltorlaszolták. Nyilvánvaló, hogy ha kidöntik a fél erdőt, ráesik egy-két méter hó, ami rá is fagy, azon élő ember, de még ló sem tud átmenni. Vagyis meg kell várni a tavaszt. Az olvadást.
És akkor: mindent bele?
Korántsem. Egyfelől a magyar királynak maradt ideje a jobb felkészülésre, a csapatok összevonására, másfelől az olvadás jután jönnek az árvizek, kiterebélyesednek a mocsarak és ez nem segíti a gyors, meglepetésszerű támadást. Stratégiája tehát nem csak a mongoloknak volt. A király nyilvánvalóan tudta, hogy kikkel áll szemben. Megtiltotta például, hogy az országban szerteszét kóborló mongol lovasíjász csapatokkal megütközzenek, azokat üldözzék, mert a sztyeppei népek által gyakran alkalmazott taktika szerint így csalták kelepcébe az ellenfelet.
A tatárok szinte nagyipari módszerekkel harcoltak
Mégis elkövette azt a hibát, hogy szekértáborba zárta a seregét.
A megkövesedett vélekedéssel szemben úgy vélem, hogy a szekérvár alapvető biztonsági intézkedés volt, hogy a magyar tábort ne tudják az éjszaka leple alatt megtámadni. Mert az ellenfél nagyon jól le tudja küzdeni a terepakadályokat és szeret meglepetésszerű támadásokat végrehajtani. Szerintem, ha az a szekértábor nincs, akkor a király még a csata megkezdődése előtt, már reggel hétkor elveszti azt. Vagyis nagyon sok jel arra vall, hogy a magyar hadvezetés, a király megpróbálta kamatoztatni azt a tudást, ami addigra összegyűlt.
Nem szeretnék egy vesszőparipán lovagolni, de ha olyan jók voltak IV. Béla értesülései a mongolokról, akkor bizonyára tudta, hogy a mongolok számára a palánk- és földvárak sem jelentettek gondot. Mégis szekérvárba zárkózott?
Nincs biztos nyoma, hogy arra készültek volna eredetileg, hogy onnan vívják meg a csatát, csak oda szorultak vissza a csata végén. És akkor bebizonyosodott, hogy ebben jó ideig hatékonyan lehet ellenállni a támadóknak.
Tudjuk, hogy a szembenálló felek létszáma mennyi volt? Ugyanis a különböző források a különböző korokban (sőt, még az elmúlt évtizedekben a különböző honi történészek is) meglehetősen eltérő számadatokat adnak meg.
A keresztény és a mongol oldalon álló források is közöltek számokat, de ezeket a százezres nagyságrendű adatokat igen nehéz komolyan venni a jelenlegi tudásunk alapján. Mivel a következő időszakban a Magyar Királyság még aktív ellenállást tanúsított, az ország haderejének jó része vagy nem volt ott Muhinál, vagy kijutott a bekerítésből, én legfeljebb tízezer fősre taksálnám IV. Béla hadát. Hozzátéve, hogy ez az erő a XIII. századi Európában még így is rendkívül jelentősnek számított. Az óriási, de sokfelé megosztott mongol haderő sem tudhatott egy-két tízezres seregnél többet felvonultatni a magyarokkal szemben.
Mi volt az a hadtechnikai, hadászati újdonság, amivel fölébe tudtak kerekedni mindenkinek?
Európában az volt újdonság, amit ők Ázsiából hoztak. A töménytelen mennyiségű ostromgép, a kínai és közép-ázsiai muszlim mérnökök tudása. A mérnök hadtestük parancsnoka például kínai volt. Újdonság volt az az iszonyatos fegyelmezettség, ami az ázsiai hadseregek sajátossága volt, ezt Dzsingisz kán teremtette meg a mongolok közt.
Ez volt az ő hadi gépezetének az alapja, amit utódai továbbvittek. Hatalmas tapasztalati tőkéjük volt, hiszen meghódították a fél világot, mire ideértek.
Nagytudású, veterán tisztek vezették a hadsereget, ennek óriási jelentősége van, amikor harcolni kell valahol.
Elképesztő volt a mozgósítási rendszerük, a logisztikájuk, ha meggondoljuk, hogy a hadseregüknek voltak olyan részei, amelyek egyenesen Mongóliából jöttek és nem haltak közben éhen, volt abrak a lovaknak (általában 3-4 vezetéklóval mentek csatába), kiváló futárszolgálatuk volt, az információk és a személycserék, az új helyzetekben érvényes új parancsok gyorsan célhoz értek. Az akkor ismert világban semmiféle hasonlóról nem tudunk. Összevetve a korabeli európai hadseregekkel, azt kell mondani, hogy amíg azok afféle kézműves szinten működtek, addig a mongolok nagyipari módszerekkel háborúztak. Nem a semmiből teremtették meg, hanem az ázsiai kultúrák hagyományain építkeztek. Mindenből a leghasznosabb és leghatékonyabb módszert, technikát, felszerelést kiválasztva és összegyúrva.
Ezenkívül a muhi csata lefolyása arra mutat, hogy volt egy kiváló stratégájuk, Szubotáj (vagy Szübötej), aki még Dzsingisz kán (1162-1227) szolgálatában kezdte, tizenévesen.
Valóban, de ő nemcsak kiváló stratéga volt, hanem magas intelligenciájú, kreatív irányító is. A muhi csatában például, amikor az első mongol terv nem jött be, hogy könnyedén átkeljenek a Sajón, mert a magyar csapatok elfoglalták az egyetlen hidat és legalább ezren, összetömörülve megszállták azt. Ez nagyon komoly és nehezen leküzdhető véderőt jelentett…
Mint a 300 spártai hős a thermopüléi szorosnál…
Csakhogy a perzsáknak nem voltak hajítógépeik.
Hajítógép? Hiszen azt várostromhoz használták.
Éppen ez mutatja Szubotáj zsenialitását. Felállították az ostromgépeket és óriási köveket dobáltak a kis területen összezsúfolódott hídőrségre. Na most: ilyen nincs. Ostromgépeket akkoriban nem használtak élő erő ellen. Ez gyors, váratlan és kreatív döntés volt, ami bevált. Ilyesmire nem ismerek példát ebből az időszakból – ez csak a mai hollywoodi filmekben látható. Azt kell mondanom, hogy a mongolok átlépték a saját árnyékukat, aminek komoly eredménye lett. Át tudtak kelni a hídon, beszorították a magyar erőket a szekérvárba és folyamatos nyílzáporral ritkították a létszámukat.
Aztán akinek volt rá lehetősége, az menekülésre fogta a dolgot, köztük a király és öccse is, ezzel aztán eldőlt a csata kimenetele, indulhatott az országot legyaluló tatárjárás.
Az a félreértés nagyon mélyen meggyökerezett a honi köztudatban, sőt, még a történésztudatban is, hogy gyengék voltunk. Ez tévedés. A mongolok ekkori hadjáratában a Magyar Királyság volt a legkomolyabb ellenfél. Ezt a mongolok is tudták, hiszen mi másért koncentrálták volna három felől az erőiket ide; és például a muhi csatáról, amelyről a köztudatban megcsontosodott az az ítélet, hogy a király milyen béna és ostoba volt, és mindent milyen rosszul csinált,
a mongolok a saját krónikájukban azt írták, hogy a muhi csata az ő háborúik legkeményebb, legvéresebb harca volt. Ez azért más megvilágításba helyezi a muhi csatát.