Nagyon érdekes a története az utolsó Bourbon Lajos francia királynak

Kétszáz évvel ezelőtt, 1824. szeptember 16-án halt meg a francia királyok közül az utolsó Bourbon Lajos. Alatta stabilizálódott a forradalom és a napoleoni korszak viharos negyedszázada után a polgári rend Franciaországban. A folytathatatlan Ancien Regime és a folytathatatlan forradalom között ő vezette rá Franciaországot a járható középútra.

Louis Stanislas Xavier, XV. Lajos unokája, XVI. Lajos öccse 1755. november 17-én kezdte meg az életét Versaillesban, a királyi kastélyban Provence grófjaként. Születésekor a negyedik volt a trónörökösök sorában. Tíz évesen már a második a bátyja mögött, mert időközben meghalt az apja és a másik bátyja.

Hét éves koráig szeretetben nevelték. Persze nem a szülei, hanem a nevelőnője, akinek ő volt a kedvence. A királyi hercegeket azonban hét éves korukban szigorú és szigorúan hímnemű nevelőkre bízták. Tizenöt éves koráig tömték Lajos fejébe a tudományt. Okos gyereknek bizonyult, kitűnt a klasszikus ókor iránti lelkesedésével. Egész életében sokat olvasott, Horatius lelkes rajongója volt.

A fényűző senki

A tanulmányait szép eredménnyel lezáró tizenöt éves herceg immár saját házat, hercegi udvart tarthatott. A kortársakat meghökkentette az az extravagáns fényűzés, amelyben az ifjú lubickolt. Szolgáinak száma megközelítette a négyszázat.

A saját udvartartást nem adták ingyen. Megkapta hozzá Maria Giuseppina Savoyai hercegnőt. A hercegnő maga jelen sem volt az esküvőn, más mondta ki a nevében a senkit sem boldogító igent. Nem sokkal az esküvő után azonban mégiscsak találkozott a nem egészen 16 éves férj a 20 éves feleségével. Meglátni és megutálni egy pillanat műve volt. Úgy találta, hogy a rásózott hercegnő csúnya és büdös. Nem mos fogat, nem tisztálkodik rendesen, nem használ parfümöt. Azt akkor még nem tudta, hogy leszbikus is. A nagy hatalmú királyi szerető, Madame du Barry intrikálta össze ezt a szerencsétlen frigyet.

Valószínűleg sokáig nem is hálták el a házasságot, de évekkel később az impotencia gyanúját eloszlatandó Lajos kedve ellenére kétszer is teherbe ejtette – ha ugyan ő volt – a hercegnőt, aki mindkétszer elvetélt. Lajosnak a hivatalos szeretőjétől sem született gyermeke, a hercegnő szeretője pedig kedvenc udvarhölgye volt,

1774-ben XV. Lajos meghalt, és a mi Lajosunk (Louis Stanislas) bátyja, a szintén Lajos (Louis August) fejére került a korona. Az öccs próbálkozott, hogy bekerüljön a királyi tanácsba és politikai befolyásra tegyen szert, ha már a nála mindössze egy évvel korábban született fivére lett a király, de az ifjú uralkodó határozottan kiutasította öccsét a politikai életből.

Az ifjabbik Lajos harmincas éveinek kezdetéig közéletileg egy nulla volt. Idejét olvasással és utazgatással töltötte. Beutazta Franciaországot, sokkal többet látott belőle, mint a királyi család többi tagja, akik ritkán merészkedtek túl Ile-de-France határain.

Lajos talán azzal vigasztalhatta magát, hogy végre ő lett az első a trónörökösök sorában – de nem sokáig, miután sógornője, Marie Antoinette szült a királynak és a hazának két fiút.

Lajos a hivatalos szeretőjének, Balbi grófnőjének berendezett versailles-i épületben tartotta hatalmas, 11 ezer kötetes könyvtárát, és ott töltötte olvasással ideje jelentős részét. Meglehetősen jól ismerte a francia felvilágosodás irodalmát. Franciául a könyv is livre és az akkoriban használatos pénznem is livre. Lajos pedig mindkettőt mohón fogyasztotta. Gigantikus, 10 millió livre-re rúgó adósságot csinált, amit királyi bátyja fizetett ki az adófizetők pénzéből.

Öccse, Artois grófja (aki majd X. Károlyként követi XVIII. Lajost a trónon), még többe került az államkincstárnak. 1789 decemberében, a forradalom kezdeti időszakában egy képviselő rákényszerítette Necker pénzügyminisztert, hogy adja ki azt a könyvet, amely az 1774 és 1789 között folyósított királyi adományokat tartalmazta. Ebből kiderült, hogy a király két öccse a 2,5 milliós évi járandóságuk mellé még 14-14 millió livre-t is kaptak külön, de Artois grófja még ezen felül is felvett 15 millió livre-t adósságai rendezésére. Az egész ország megdöbbent, hogy miközben országszerte annyian éheztek és nyomorogtak, a királyi juttatások 228 millió livre-t tettek ki, és ennek az óriási összegnek nagyjából 40 százalékát a király két öccse kapta.

Egy emberöltő emigrációban

1787-ben a király összehívta az Előkelők Gyűlését, hogy megszavazzák az adóreformot. De nem szavazták meg. A gyűlés azonban lehetőséget nyújtott Provence grófjának, hogy végre bekapcsolódjék a politikai életbe. 1788-ban az Előkelők következő Gyűlésén már sikerült is felhívni magára a figyelmet. Ekkor ő volt az előkelők (magyarul notabilitások) között az egyetlen, aki megszavazta a rendi gyűlés reformját, azt, hogy abban a nemesi és papi rendnek ne legyen többsége a Harmadik Renddel, a közrendiekkel szemben.

Amikor azonban a Harmadik Rend kivált a rendi gyűlésből és Nemzetgyűléssé nyilvánította magát, Provence grófja erélyes fellépésre biztatta a királyt a Harmadik Renddel szemben.

A Bastille ostroma után Artois grófja, Lajos öccse azonnal elhagyta az országot, miként az udvar és az arisztokrácia jelentős része. Lajos maradt, és a királyt is lebeszélte arról, hogy Metz-be meneküljön Versailles-ból.

1789 végén Lajos hűséges testőre, Favras márki kidolgozott egy tervezetet a forradalom megbuktatására, a királyság és a király megmentésére. Hogy Lajosnak mennyi köze volt ehhez a tervhez, nem tudható bizonyosan, de az kétségtelen, hogy tudott róla. A tervezet szerint a királyt egy időre kimenekítették volna az országból, és öccse, a másik Lajos teljhatalmú régensként kormányozta volna az országot a király hazatéréséig. Favras-t leleplezték és kivégezték.

Mivel XVI. Lajos egyik fia kisgyerek korában meghalt, a későbbi XVIII. Lajos második volt ekkor a trónörökösök sorában. 1791 márciusában azonban a Nemzetgyűlés határozatot hozott arról, hogy a király halála esetén az ő fia helyett, aki még gyerek, az öccse, a későbbi XVIII. Lajos legyen a király.

1791. június 21-e, a királyi család sikertelen szökési kísérlete és elfogása után ennek a határozatnak természetesen nem volt már jelentősége. Provence grófja azonnal elhagyta az országot. A király a szökési kísérlete előtt egy dokumentumban rögzítette, hogy halála vagy akadályoztatása esetén az öccse gyakorolja régensként a hatalmat az országban. Ezt a dokumentumot lobogtatta Németalföldre menekülése után Lajos, amikor Franciaország régensének nyilvánította magát, és küldötteket menesztett Európa számos uralkodójához, hogy pénzt és katonát kérjen egy Franciaország elleni invázióhoz. Ettől XVI. Lajos nem volt boldog, hiszen minél nagyobbnak tűnik a királyság visszaállítására irányuló külső támadás veszélye, illetve ereje, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a királyt nem hagyják életben.

1792 szeptemberében a királyságot megszüntették, 1793 januárjában a királyi párt kivégezték. A királypártiak ettől kezdve a király fogságban lévő 8 éves fiát tekintették királynak XVII. Lajos néven. A fiú két évvel később a fogságban meghalt, és a trónöröklés rendje szerint ekkor kezdődött XVIII. Lajos királysága. Provence emigrációban élő grófja királynak is tekintette magát. Ő már ekkor XVIII. Lajos volt. Akkor is 1795-től számította uralkodása éveit, amikor 1814-ben valóságosan is elfoglalta a trónt.

Egy ideig Trierben rendezték be a „száműzetésben lévő udvart”. Innen Lajos Veronába költözött, ott nyilvánította királlyá magát, de tovább kellett menekülnie, amikor Napóleon elfoglalta a Velencei Köztársaságot 1796-ban.

Uralkodók kegyétől függően hányódott ide-oda Európában a száműzött „király”. Blankenburgban egy két hálószobás lakásban lakott egy üzlethelyiség fölött. Innen is mennie kellett, amikor meghalt II. Frigyes Vilmos, a porosz király, aki befogadta.

1798-ban I. Pál orosz cár felajánlotta néki az éppen akkor Oroszországhoz került – a mai Lettország területén fekvő – Courlandban lévő Jelgava Palotát. Kezdetben igen bőkezű apanázst kapott a cártól, de ez gyorsan elapadt. A francia udvar számos emigránsa vette őt körül, köztük kivégzett bátyjának leánya, Marie Therese. Lajos itt igyekezett bevezetni a franca udvar ceremóniáit. Itt írta meg lenyakazott sógornője, Marie Antoinette életrajzát.

1800-ban levelezésbe kezdett Napóleonnal. Igyekezett rábeszélni őt, hogy állítsa helyre a Bourbonok uralmát, Napóleon viszont arról próbálta meggyőzni Lajost, hogy mondjon le a trónról. Nem tette, de ez nem gátolta meg Napóleont abban, hogy 1804-ben császárrá nyilvánítsa magát.

1801 elején Pál közölte Lajossal, hogy nem maradhat tovább az Orosz Birodalom területén. Ekkorra már semmi nem maradt az apanázsból,. Lajos és udvara az elutazásához szükséges összeget is csak ingóságok, például ékszerek eladásából tudta fedezni.

Marie Thérèse könyörögte ki a porosz királynénál, Lujzánál, hogy a száműzött királyi család ismét menedéket kapjon Poroszországban. Ebbe azzal a feltétellel egyeztek bele, hogy a Bourbonok csak álnéven tartózkodhatnak ott. Az akkor Poroszországhoz tartozó Varsóban, a Łazienki Palotában rendezkedett be Lajos rokonaival és kíséretével. Itt a francia ügyekben kevésbé járatos helybéliek úgy igyekeztek a vendégek kedvébe járni, hogy a Marseillaise-zel fogadták őket…

Napóleon császárrá koronázása után a Bourbonok Svédországban családi konferenciát tartottak, amelyen a két jövendő király, XVIII. Lajos és öccse, X. Károly deklarációban ítélték el Napóleon császárrá avatását.

A porosz király ezután kiutasította a Bourbonokat Poroszországból. I. Pál már nem élt. Utóda, I. Sándor cár visszahívta Lajosékat a Jelgava Palotába, ahol ekkor már sokkal szerényebb körülmények között éltek, mint mikor először berendezkedtek ott.

Lajos közel másfél évtizedes emigrációs hányódás után belátta, hogy az Ancien Régime sohasem térhet már vissza Franciaországban. Liberális fordulatot hajtott végre. Kiadott egy deklarációt, amelyben megígérte, hogy visszatérésekor megőrzi a Napóleon által kialakított közigazgatási és jogi rendet, vagyis megtartja a Code Napoleont, eltörli a sorkötelezettséget, csökkenti az adókat, nem börtönöz be senkit politikai okokból és amnesztiát ad mindenkinek, aki nem lép fel a Bourbon Restauráció ellen.

Amikor Sándor cár is kiutasította őt az Orosz Birodalomból 1807-ben, Svédországba ment, onnan pedig pár hónap múltán Angliába hajózott. Itt végre megállapodhatott. Emigrációja utolsó harmadát itt töltötte.

A nem egészen normális III. György ült ekkor Nagy-Britannia trónján, Lajos pedig az ő nagyon is normális fia, a Wales-i Herceg, a későbbi IV. György király oltalmát és hatalmas apanázsát élvezte buckinghamshire-i rezidenciáján. A házasság kötelékéből is kiszabadult, miután felesége 1810-ben elhalálozott.

Ekkor viszont már erősen gyötörte a köszvény a királyt, aki sohasem szeretett mozogni, viszont világ életében rengeteget evett, betegesen elhízott, és ekkor már időközönként kerekesszékben kellett őt tologatni, de amikor a saját lábán ment, akkor is inkább csak totyogott.

1812-ben az orosz hadjárat kudarcával fordulat állt be a napoleoni háborúk menetében. 1813-ban XVIII. Lajos kibocsájtott egy a korábbinál is liberálisabb nyilatkozatot, miszerint a nemesektől és az egyháztól elvett birtokokat nem szolgáltatják vissza eredeti tulajdonosaiknak, hanem azokat megtarthatják azok, akik a forradalom alatt jutottak hozzá, az eredeti tulajdonosokat pedig kárpótlásban részesítik.

A szövetséges csapatok 1814 márciusában bevonultak Párizsba. Április elején a francia szenátus visszahívta Lajost a trónra. A royalista felfogás szerint immár 19 éve uralkodó XVIII. Lajos most már valóban hozzáláthatott az uralkodáshoz.

Házasság a forradalommal

Akik a pártállamban tanulták a történelmet, azt a Talleyrand nevéhez kötött bon mot-t jegyezték meg a Bourbon Restaurációról, hogy „a Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek”. Ezt egyrészt Dumouriez tábornok mondta, másrészt 1795 szeptemberében, amikor még tényleg igaz volt. 1805 óta és főként a Bourbon Restauráció idején azonban már egyáltalán nem volt igaz.

Victor Hugo, aki a legkevésbé sem kedvelte a Bourbonokat, így ír a restaurációról A nyomorultakban (negyedik rész, első könyv, első fejezet):

„Robespierre idején a forradalmat illette a szó; Bonaparte idején az ágyút illette a szó; XVIII. Lajos és X. Károly alatt végre az értelem jutott szóhoz. A viharnak vége szakadt, a fény újra kigyúlt…/…/ Tizenöt évig tejesen zavartalanul, teljesen hivatalosan érvényesültek azok a nagyszerű elvek, amelyek nagyon régiek a bölcselő szemében, de nagyon is újak az államférfi szemében: a törvény előtti egyenlőség, a lelkiismereti szabadság, a sajtószabadság, minden rátermett ember alkalmazhatósága minden hivatalban! Így tartott ez egészen 1830-ig.”

Az ultraroyalista filozófus, Maine de Biren 1820-ban keserűen meg is állapította: „A Bourbonok megszűntek uralkodni azon a napon, amikor összeházasodtak a forradalommal.” Megszűntek uralkodni abban az értelemben, ahogy az Ancien Regime-ben uralkodtak. Kialakult az alkotmányos királyságnak az a duális szuverenitásnak nevezett formája, amelyben a királynak még valóságos, de már erősen és alkotmányosan korlátozott hatalma van. A hatalom ténylegesen megoszlik a király és a választott parlament között.

A győztes hatalmak is megkövetelték Lajostól, hogy az abszolutista hatalomgyakorlást kizáró alkotmányt vezessen be. Az 1814-es alkotmány valóban ilyen volt. Az angol mintát követő kétkamarás parlament alsó háza volt a törvényhozás bázisa, ott kellett megszavazni az adókat is. Ezt a kamarát szabadon választották azok – kb. 90 ezren -, akiknek a vagyoni cenzus alapján választójoguk volt, vagyis a leggazdagabbak. Többségükben olyan vagyonos polgárok, akik korábban jellemzően Napóleont támogatták. A kor európai normáihoz képest a választásra jogosultak száma nem volt kevés. Biztosították a törvény előtti egyenlőséget, a vallásszabadságot (a katolikus egyház államegyházi státuszának és kiváltságainak fenntartásával), a sajtószabadságot (bizonyos korlátokkal), a tulajdon védelmét.

Május 30-án aláírták a Franciaország számára nagyon kedvező békeszerződést, amelyben visszaállították az ország 1792-es határait, és még háborús kártérítést sem kellett fizetni. A szerződés szerint az idegen csapatok nyomban elhagyják az országot.

1815 februárjában Napóleon megszökött Elba szigetéről és visszatért az országba. XVIII. Lajos nagyvonalúsága folytán a hadseregben elmaradt a tisztogatás, és a napoleoni háborúkban szolgált tisztek tömegesen átálltak Napóleonhoz. A király lebecsülte Napóleon erejét, védtelenül hagyta Párizst, Németalföldre, Gentbe menekült. Miután Napóleont végleg legyőzték Waterloo-nál, XVIII. Lajos visszaülhetett a trónjára, de a viszonyok valamelyest megváltoztak.

A száműzetésből visszatértek, akik az elvett birtokaik helyett államkötvényeket kaptak, az ultraroyalisták, a kiváltságaikat elvesztő arisztokraták fölöttébb elégedetlenek voltak, nem kevésbé a Napóleon visszatérését megszenvedő népek, különösen Dél-Franciaországban. XVIII. Lajos eredetileg nem kívánta megbüntetni a Napóleonhoz átállókat, csak a felbujtókat, de ez a pozíció tarthatatlanná vált. Kitört a „fehér terror”, kegyetlen és véres „népítéletek” áldozata lett többek között sok Napóleon alatt szolgált állami alkalmazott, helyi politikus. A király kemény szavakkal ítélte el a terrort, de változtatni kényszerült a politikáján, és kivégeztetett néhány tucat magas rangú bonapartista tisztet, közöttük a híres Ney Marshallt.

Az első választáson különös módon túlnyomórészt ultraroyalisták jutottak be a Képviselőházba, akik minden progresszív reformot elutasítottak, és sokkal több halálos ítéletet, pert, megtorlást követeltek. A szavazati joggal nem rendelkező tömeg lázongását kihasználva a király feloszlatta a Képviselőházat.

XVIII. Lajos 1816-ban egyrészt az „árulókat” felmentő amnesztiát hirdetett, másrészt viszont a napoleoni törvényhozás tagjainak megtiltotta a visszatérést az országba, és több tízezer embert érintő tisztogatást hajtatott végre a köztisztviselők körében.

Waterloo után új, sokkal kedvezőtlenebb békeszerződést írattak alá Lajossal. Franciaország területeket vesztett, 1790-es határai mögé szorult vissza, fizetnie kellett legalább öt évig az országát megszálló csapatokat, és most már jelentős kártérítés fizetésére is kötelezték az országot. (Végül Richelieu herceg, a külügyminiszter meggyőzte a szövetségeseket, hogy korábban vonuljanak ki.)

XVIII. Lajos a kompromisszumok robotosa volt. Centrista kormányokkal igyekezett megtartani az egyensúlyt a széthúzó erők között. Nem félt támaszkodni a politikai tehetségükkel a legkülönbözőbb és legellentétesebb rezsimeket kiszolgáló emberekre, mindenekelőtt Talleyrand-ra, Fouchéra.

Francois-René de Chateaubriand emlékiratainak híres részletében így írja le Fouché rendőrminiszter bevonulását a királyhoz:

„Hirtelen kinyílik egy ajtó, és nesztelenül belép a romlottság a bűn karjára támaszkodva, vagyis Talleyrand Fouchéba kapaszkodva, az ördögi látomás lassan elhalad előttem, majd eltűnik a király dolgozószobájában, és becsukódik mögöttük az ajtó. Fouché azért jött, hogy hűségesküt tegyen új urának; a hitszegő királygyilkos, térden állva, a mártír uralkodó testvérének kezébe helyezi XVI. Lajos vérétől szennyes kezét; az eskünek a hitehagyott püspök volt a tanúja.”

Spanyolországban viszont XVIII. Lajos hadserege döntötte meg 1823-ban a liberális rezsimet és vitte vissza a teljhatalomba VII. Ferdinánd királyt. Erre a Szent Szövetség veronai kongresszusa utasította a királyt, aki nem mondhatott nemet azoknak, akiknek a hatalmát köszönhette.

A király egészsége 1824 tavaszán megingott. A kóros elhízás annak minden következményével, a köszvény, a lábában, a gerincében terjedő üszkösödés együttesen a halálához vezetett 1824. szeptember 16-án.

A király utolsó éveiben már nagyon aggódott, hogy az általa megteremtett egyensúlyt és viszonylagos társadalmi békét halála után fel fogja fel fogja borítani trónjának várományosa, az ultraroyalista öccse. Ez meg is történt. X. Károly fölborította a társadalmi békét, 1830-ban kitört a forradalom. A király lemondott, és ezzel véget ért a Bourbonok története.