Volt olyan királyunk, aki nem akart evickélni az egyház és a honi nagyurak közötti harcban, egyszerűen hagyta az egészet a francba, és inkább próbálta élvezni az életet, minthogy elvesszen a politika kisstílű csatározásaiban – mondta a Tudás.hu-nak Benedek Szabolcs. Az írót abból az alkalomból kérdeztük, hogy Király! címmel fergeteges humorú, remek stílusú könyve jelent meg a minap a Helikon Könyvkiadónál. Az író úgy meséli el benne 54 magyar uralkodó véresen komoly történetét, hogy a legközönyösebb fiatalok is azonnal rákeresnek a telefonjukon egy-egy magyar király profiljára.
Önnek van kedvenc magyar királya? Nyugodtan vallja be, ha mondjuk, egy élvhajhász hedonistát kedvel, vagy éppen egy ravasz taktikust.
Miközben írtam ezt a könyvet, tudtam előre, hogy ez a kérdés el fog hangzani, sőt magamnak is föltettem, de bevallom, nem jutottam dűlőre. Kimondott favoritom nincsen. Gyerekkorom kedvenc olvasmányai közé tartoztak a Szép Ernő által összeállított Mátyás-sztorik, amelyek kötetbe rendezve Mátyás király tréfái címmel jelentek meg, és persze generációs élmény volt mindezeket viszontlátni a Mesék Mátyás királyról című rajzfilmsorozatban. Egy visegrádi osztálykirándulás alkalmával vettem is egy Mátyás-kitűzőt, amit sokáig a farmerdzsekimen viseltem. De hát emellett mostanság viselhetnék mondjuk Károly Róbertes,k vagy Mária Teréziás, sőt III. Andrásos és II. Lipótos jelvényeket is. Lehet, hogy nem is kitűzőkről kéne beszélni, hanem egy poszterről, amelyen ha nem is mind az ötvennégyen, de jó páran elférnének.
Szemek, fülek, ujjak
Miféle öldöklési és csonkítási módszerek voltak „divatosak” az elmúlt ezer év során, az egymásra következő századokban? Mit művelt például, Károly Róbert a Zách családdal és miért?
Divatot szerintem erős ebben a kontextusban emlegetni, de persze hálásak lehetünk a sorsunknak, amiért nem abban a korban élünk, amikor például lopásért levágták az ember kezét. Ugyanakkor az ilyesmit mindig az adott korban kell elhelyezni: évszázadokkal ezelőtt más számított értéknek és fontosnak, sőt etikusnak és bűnnek is, mint manapság. Azt, hogy milyen lehet valakinek a fülébe ólmot önteni, még inkább ezt megélni, ahogy például a fáma szerint Vazul járt, mai szemmel elképzelni is nehéz. Az pedig akkortájt magától értetődőnek számított, hogy a büntetésben a rokonság is részesült. Zách Felicián meg akarta ölni a királyt, amiért nem csupán neki, hanem még a vejének is bűnhődnie kellett. De hát nem járt jobban a kamasz Béla herceg se, akit a nagybátyja, Könyves Kálmán azért vakíttatott meg az apjával, Álmossal egyetemben, hogy egyikük se léphessen trónra. Sőt, a krónikák még a kasztrálást is emlegetik, amit az érintettek csak azért kerültek el, mert azok, akiknek a parancs ki volt adva, maguk is úgy voltak ezzel, hogy ezt azért már mégse. Rajtuk kívül mi, az utókor is hálásak lehetünk nekik, elvégre akkor megszakadt volna az öröklési rend, és most nemcsak hogy ez a könyv is sokkal vékonyabb lenne, de lehet, hogy nem is beszélgetnénk ezekről a dolgokról. Néha nüanszokon, avagy személyes döntéseken, érintettségeken múlik a történelem.
Bár az időszámítás utáni második évezredben nagyon nehézkes volt a közlekedés a kontinensünk egyes régiói között, a „fejesek” valahogy mégis folyton úton voltak. Mivégre indították újra meg újra a hadjáratokat?
Nemcsak háború miatt keltek útra. Luxemburgi Zsigmond például éveket töltött külföldön, ami sok esetben az ő számára egyáltalán nem jelentett külföldet, hiszen annak az országnak is a trónján ült, amelyiket éppen fölkereste. De hát a rossz útviszonyok ellenére az uralkodók amúgy is sokat járták az országot, kezdetben azért se nagyon beszélhetünk állandó fővárosról, mert az mindig ott volt, ahol a királyi udvar aktuálisan tartózkodott. És hogy miért indítottak újabb és újabb hadjáratokat? Több évezredes és legalább egymillió dolláros kérdés, hogy miért hadakozik az emberiség, ahelyett, hogy békességben élne. Én tuti, hogy nem bírom két mondatban megválaszolni.
Az uralkodó családok össze-vissza házasodtak egymással. Létezett közöttük egyáltalán szerelmi házasság?
Többnyire valóban politikai érdekek nyomán köttettek a házasságok, de azért nem jelenthetjük ki, hogy szerelemről szó sem volt. III. Béla például úgy végrendelkezett, hogy korán elhunyt első felesége mellé temessék, nyilván nem ok nélkül. Mátyás és Beatrix házassága is kimondottan jó volt, legalábbis addig, amíg a (nagyon profán, mai kifejezéssel mondva) babaprojekt sikertelensége és ezáltal a trónöröklés megoldatlansága rá nem nyomta bélyegét. De II. Lajos és Habsburg Mária házassága is a följegyzések szerint tele volt szenvedéllyel. Nem arról volt tehát szó, hogy a fiatalok egymásba szerettek és ezután szépen egybe keltek, utóbbit ugyanis az ország érdekei döntöttek el, ám ettől még kialakulhattak jól működő házasságok. Persze ezeket is a kor viszonyai közé kell helyezni. Lehet, hogy ha ma élne, Laszkarisz Mária sokat panaszkodna a barátnőinek a férjére, IV. Bélára, amiért az egyre csak azon parázik, hogy mikor jönnek vissza a tatárok. A 13. század közepén azonban ezt egészen másként kell nézni.
Édesek és mostohák
Ön szerint melyik volt a koronáért folytatott legádázabb testvérharc?
Ebben nemigen lehet sorrendet állítani. Aki bejelentkezett a trónra a testvére ellenében, annak komolyan is kellett vennie ezt a dolgot, elvégre a sikertelen trónkövetelők cudarul megjárhatták. Lásd Vazul, vagy Álmos fentebb említett tragikus esetét. Nem lehetett csak úgy tessék-lássék nekilátni, hogy most király is akarok lenni, meg nem is. Ennek megfelelően ez időről időre évekig tartó véres polgárháborút eredményezett. A trónkövetelő pedig gyakran külföldön keresett támogatót, ami meg az ország függetlenségét veszélyeztette. Lásd a 11–12. században rendre fölbukkanó német, vagy bizánci befolyást.
Kiknek hogyan sikerült evickélni az egyház és a honi nagyurak között egyensúlyozva?
Volt, akinek jobban, és volt, akinek kevésbé. És olyan is volt, aki egyszerűen hagyta az egészet a francba, és inkább próbálta élvezni az életet, minthogy elvesszen a politika kisstílű csatározásaiban. A föltehetően eleve rebellis hajlamú IV. László lehet, hogy amúgy is alkalmatlannak érezte magát arra, hogy kiigazodjon, netán rendet vágjon az oligarchák szövevényes világában, ezért inkább elengedte ezt a dolgot, és ment a kunokkal bulizni. Károly Róbert viszont taktikusan kibekkelte, míg a bárók kicsinálják egymást, aki meg ezt követően talpon maradt, azzal elbánt ő, ezáltal megőrizve az ország integritását.
Valójában milyen tulajdonságokkal rendelkezett Mátyás király, akit később igazságosnak neveztek?
Arról, hogy valójában milyen tulajdonságai voltak, Beatrixet volna a legcélszerűbb megkérdezni. Így, kívülről és több mint fél évezred távlatából nézvést keménykezűnek tűnik és határozottnak, ami visszatérő makacssággal járt együtt. De hát, aki sikeres vezető akar lenni, az ma se lehet nagyon másmilyen. Kell még hozzá egy adag ész, némi műveltség és rengeteg taktikai érzék. A többi fűszerezés kérdése.
Miben különböztek az uralkodás módszerei és feltételei az Árpád-házi királyok, az Anjou-uralkodók és a Habsburgok között?
Ahogy haladunk előre a történelemben, úgy finomodnak a viszonyok és szelídülnek a körülményekkel együtt az emberek is. Az Árpádok a legendás hőskor, amikor még nem volt teljesen kikristályosodva nemcsak az uralkodás és az utódlás rendje, de maga az államiság sem. Az Anjouké – Nemeskürty István kifejezését kölcsönkérve – a daliás idők, a lovagkor, amikor már kifelé is meg lehetett mutatni az ország és az uralkodó erejét (ennek örökét vitte tovább egy évszázaddal később Mátyás). A Habsburgok négyszáz évére pedig rányomja a bélyegét a kurucos mivoltunkban rejlő, irántuk hol jobban, hol kevésbé érzett idegenkedésünk, miközben az oszmán hódítás ellenében ők jelentették számunkra a kapcsolatot a Nyugattal.
Hogyan történt, hogy akadtak időszakok, amikor egyszerre két, sőt három uralkodó is gazdagította Magyarországot?
Ez nemcsak magyar sajátosság, más országokban is akadtak szép számmal ellenuralkodók, akik királyabbnak érezték magukat a királyoknál. Sőt, az éppenséggel eredménynek számít, hogy nálunk az ellenkirályok háborúskodásai idején is sikerült megőrizni az ország egységét. Kivéve János és I. Ferdinánd esetét, amit viszont a nevető harmadik, I. Szulejmán generált.
Nők a viharokban
Kik voltak a dinasztiák legnevezetesebb hölgyei és miért?
Sajnos e tekintetben a kelleténél kevesebb női név maradt meg a köztudatban, holott, általában itt is igaznak bizonyult a mondás, miszerint minden sikeres férfi mellett áll egy erős nő. Mindjárt Szent István mellett kettő is: az anyja, Sarolt, és a felesége, Gizella, akik nagyon komoly támaszt jelentettek első királyunknak abban, hogy mindenki számára világos legyen, új szelek fújnak a Kárpát-medencében. Rajtuk kívül általában Gertrúd, Szent Margit, Beatrix, Mária Terézia és Sisi nevét szokás széles körben ismerni, holott ennél azért természetesen jóval több hölgy hagyott nyomot nemcsak az uralkodói dinasztiák, hanem az ország történetében is. Albert felesége, Erzsébet például egy ellenkirállyal, I. Ulászlóval szemben biztosította csecsemő fia, a későbbi V. László számára az ország egy részét, alátámasztva ezzel a Habsburgok későbbi trónigényeit. Nagy Lajos tragikus sorsú özvegye és annak lánya, a törvényi úton fiúsított Mária története regénybe vagy igazi királydrámába kívánkozik. Szapolyai János özvegyének, Jagelló Izabellának pedig részben és némi túlzással az önálló erdélyi fejedelemséget, közvetve meg Erdély történelmileg ismert arculatát köszönhetjük.
Mely királyaink uralkodása alatt volt Magyarország tökös, jóhírű és szilárd, illetve, kik miatt hullott majdnem szét?
Ez nem mindig a királyokon múlott, hanem a körülményeken is. Föltehetően Mátyásnak is komoly gondjai lettek volna I. Szulejmánnal, Rudolf kapcsán pedig lehet, hogy egy virágzó késő reneszánsz, tudományokban gazdag udvart emlegetnénk, ha nem kellett volna neki közben a törökökkel bajlódnia. A királyi címet általában nem úgy választotta az ember, mint valami foglalkozást, hanem jó vagy rossz jussként örökölte, miközben volt, aki simán alkalmas volt rá, és volt, aki totálisan alkalmatlan. Egy karizmatikus politikai vezető hatása ma is tetten érhető az adott ország arculatán, hát még azokban a korokban, amikor az uralkodó maga volt a törvény. A sok neves és erős mellett voltak gyengekezű, sőt kimondottan ellenszenves királyaink is, az ország azonban a Magyar Királyság kilenc évszázados fennállása alatt egyszer se szűnt meg létezni, mindig volt egy olyan terület, amelyen sikerült a magyar államiságot fenntartani, ez pedig föltétlenül uralkodóink javára írandó.
