Sir Winston Churchill élete köré számos legenda szövődött, ezek egyike a szesszel kapcsolatos. Egyesek szerint súlyos problémái voltak az alkohollal, mások sokkal árnyaltabban értelmezik ivási szokásait, de abból, amit a történelem megőrzött számunkra, valóban kialakulhat egy jellemző kép: amíg a brit államférfi egyik kezével megnyerte nemzetének a világháborút, a másikban folyamatosan egy poharat szorongatott.
Churchillnek valóban kivételes az alkoholhoz fűződő viszonya, ám akik jól ismerték, azok azt állítják: a miniszterelnök messze nem ivott annyit, mint amennyit feltételeztek róla, ellenben hihetetlenül élvezte, hogy azt hiszik róla, végtelen mennyiséget képes magába önteni, minden következmény nélkül. Szó, ami szó, nem maradt olyan feljegyzés, ami arra utalt volna, hogy Churchill részeg lett volna. (Egyet kivéve, erről majd később.) Visszaemlékezéseiben utalt neveltetésére, édesapja hozzáállását követve írja:
a legmesszebbmenőkig megvetem azokat az embereket, akik lerészegednek.
Többször hangoztatta, hogy míg egy pohár pezsgő feldobja a hangulatot és jó hatással van az elmére, addig egy üveg már éppen az ellenkező hatást éri el. Ha azonban Churchill valóban ennyire meg tudta húzni a határvonalat egészséges és kóros ivás között, mi lehet az oka annak, hogy az utókor emlékezetében a mai napig úgy él, mint aki folyamatosan, reggeltől estig ivott?
A mítosz az 1800-as évek végén, az 1900-asok elején keletkezett, amikor Indiában és Dél-Afrikában katonaként haditudósítóként dolgozott. Az ivóvíz pocsék minősége miatt Churchill ugyanis Johnnie Walkerrel keverte azt, pontosabban egy kis mennyiséget töltött a pohár aljára, majd ezt hígította fel vízzel. Ezt a szokását a későbbiekben is megtartotta, lánya az italt csak Papa-koktél néven emlegette. Az is igaz ugyanakkor, hogy amikor 1899-ben kitört a második búr háború, a derék brit fiatalember majdnem 40 palack borral és tizennyolc üveg scotch whiskyvel erősítette meg poggyászát, de hogy semmit ne bízzon a véletlenre, még néhány üveg brandyt is becsomagolt. Mindezek jócskán megalapozták hírnevét, ami akkoriban még nem a politikusi kvalitásainak, inkább ivási szokásainak volt köszönhető. Nem véletlen, hogy elterjedt a legenda, miszerint Churchill pusztán azért akart mindig a frontvonalba menni, mert ott – ellentétben a főhadiszállással – engedélyezett volt az alkoholfogyasztás. A mítosz tehát életre kelt, Churchill pedig láthatóan élvezte, hogy megdöbbenéssel vegyes tisztelettel tekintenek rá bámulatos ivási képességei miatt.
A későbbi miniszterelnök 1908-ban házasodott meg, a boldog idők azonban nem változtattak bevett szokásain. Fennmaradt abból az évből egy alkoholrendelése, ami még akkor is megdöbbentő, ha tudjuk, Churchill nem egyedül fogyasztotta el, hiszen rendszeresen fogadott vendégeket. A lista a következőket tartalmazza: 108 egész és 84 félüvegnyi 1895-ös évjáratú, valamint 48 félüveges, 1900-as évjáratú Pol Roger pezsgő, 72 üveg St. Estèphe vörösbor, 60 üveg portói, 84 üveg Moselle fehérbor, 72 palack whisky, 36 üveg húszéves brandy, 36 üveg vermut, 4 üveg gin. Felmerülhet a kérdés, hogy Churchill, aki az élet más területein sem vetette meg a drága dolgokat, miből finanszírozta pincéjének kimeríthetetlen készletét. Ami azt illeti, az anyagiak tekintetében már messze nem volt annyira bölcs, mint államférfiúi minőségében. A rengeteg kiadás gyakran lehetetlen helyzetbe hozta a családi büdzsét, ilyenkor vagy baráti kölcsönökhöz folyamodott, igyekezett kihúzni ezt-azt a bevásárlási listáról, vagy egyszerűen csak távol tartotta magát a hitelezőktől. Pedig adóssága jócskán akadt. Borkereskedője, a Randolph Payne & Sons cég képviselője rendkívül türelmes ember volt, de amikor kliense már több tízezer fonttal tartozott neki, kénytelen volt elzárni az alkoholcsapokat. Churchill ilyenkor őszintén kétségbeesett, és kiadta az utasítást feleségének:
No more champagne! – Nincs több pezsgő!
Pedig ha valami, akkor a pezsgő igazán Churchill gyengéje volt. A Pol Roger pezsgők megszállottjaként rendkívül jó kapcsolatot ápolt a céggel, a talpraesett Odette Pol Roger pedig, mint a cég egyik vezetője, jó érzékkel szimatolta ki a PR-lehetőséget, és illusztris kuncsaftjának minden születésnapjára egy ládával küldött a finom italból.
Churchill 1965-ben bekövetkezett halálakor a cég fekete szegéllyel látta el a palackok címkéit. (Hogy a kiváló kapcsolat az utókor számára is nyilvánvaló legyen, a Pol Roger a múlt század nyolcvanas éveiben forgalomba hozta a Sir Winston Churchill elnevezésű cuvée-t.) Churchill anyagi gondja az alkohol tekintetében egyébként akkor szűntek meg, amikor miniszterelnök lett, a brit kormány ugyanis a reprezentációs keret terhére jócskán beszállt a finanszírozásba.
Jó szokásának híre gyakorlatilag mindenhová eljutott. Az amerikai first lady, Eleanor Roosevelt mondata elég tömören foglalta össze a Churchill-jelenséget:
soha nem láttam még senkit, aki ennyit tudott inni, és ennyire nem látszott meg rajta
A miniszterelnök valóban nagyon ügyelt arra, hogy az alkohol hatása ne érződjön viselkedésén. Egyetlen történet szól ennek ellenkezőjéről. Bessie Braddock képviselőnő egy alkalommal, amikor találkozott Churchillel, nem rejtette véka alá a véleményét, és így szólt:
Winston, ön részeg. Mi több, gusztustalanul részeg.
Churchill sem maradt adós a válasszal, és így felelt:
Bessie, kedvesem, ön ronda. Mi több, gusztustalanul ronda. Én holnapra kijózanodom, ön azonban még akkor is gusztustalanul ronda lesz.
A történet valódiságát többen megkérdőjelezték, köztük Churchill lánya is, aki szerint elképzelhetetlen, hogy mindig kifogástalan modorú édesapja így beszélt volna egy nővel, ám a sztorit Churchill testőre is megerősítette, azzal a kiegészítéssel, hogy a miniszterelnök egyáltalán nem volt részeg, csupán nagyon fáradt és rosszkedvű.
Churchill és az alkohol viszonyáról a legmegmosolyogtatóbb történet szintén az USA-ból származik. 1931-ben, amikor amerikai előadókörúton vett részt, még javában tartott a szesztilalom. Biztosak lehetünk benne, hogy a brit úriember alkoholfogyasztási szokásait ez semmiben nem befolyásolta ott tartózkodása idején, ám történt egy olyan kellemetlenség, ami váratlan helyzet elé állította. Egy december napon az úttesten akart átkelni, ám angol szokás szerint lelépés előtt jobbra és nem balra nézett, így azonnal elütötte egy autó. A lábadozás eltartott néhány hétig, miután a feje is megsérült, két bordája megrepedt és a válla is kificamodott. Így már nehezebb volt a napi alkoholmennyiséghez hozzájutni, a brit meg is szenvedte rendesen az ágyban fekvést. Végül egy dr. Pickhardt nevű orvos oldotta meg a problémáját, aki kiállított egy szabályos orvosi igazolást arról, hogy a lábadozás érdekében Churchillnek erősen javasolt az alkoholfogyasztás, főleg étkezések alkalmával. Rossz nyelvek szerint a gyógyulgató Churchill folyamatos evéssel töltötte azokat a napokat.
A történészek és kutatók napjainkban egyre többet vitatják, hogy Churchill valóban annyi alkoholt fogyasztott volna, amennyit a mítosz alapján gondolnánk. Inkább olyan kelléknek tekintette, mint szivarjait, amelyek többnyire kialudva pihentek ujjai között. A legendához azonban szorosan hozzátartozik „alkoholizálása” is, csakúgy mint az, hogy pokolian jól bírta az italt. Halálát mindenesetre egészen biztosan nem a túlzott alkoholfogyasztás okozta: 1965. január 24-én, 91 éves korában hunyt el. Utolsó szavai ezek voltak: „annyira unom az egészet.”
Bármi is a teljes igazság Sir Winstonnal és az alkohollal kapcsolatban, megkérdőjelezhetetlen, hogy a múlt század egyik legnagyobb formátumú és legkedvelhetőbb stílusú politikusának imázsához a mai napig – a V-jel és a szivar mellett – a whisky is szervesen hozzátartozik.
Fotók: Pixabay, Yousuf Karash, Library and Archives Canada, Picture Post/Hulton Archive/ Getty, UK Government, Pol Roger Archiv, Imperial War Museum
