Ön tudja ki volt Táncsics Mihály, akinek kiszabadítása fontos momentum volt 1848 március 15-én

A március 15-i események egyik legfontosabb momentuma volt, hogy a forradalmi ifjak kiszabadították börtönéből Táncsics Mihályt. Az iskolai kötelező tananyag azonban nem veszteget sok szót arra, hogy ki is volt valójában a kiszabadított rab és milyen mozgalmas élete volt. Most ezt próbáljuk pótolni.

„Budára! Budára! Nyittassuk meg Stancsics börtönét!” – hangzott és hangzik el a lelkes kiáltás 1848 márciusának minden idusán hosszú évtizedek óta a március 15-i iskolai ünnepélyek szinte kötelező elemeként. Nem véletlen, hiszen az a nap, amint az közismert, Táncsics Mihály (vagyis hát Mihajlo Stančić) szabadulásának napja.

Az kevésbé tudott, hogy március 15-e Táncsics Mihály fogságra vetésének a napja is.

1860-ban ugyanis épp ezen a napon fogatta el a hatalom ismét az írót, majd pedig állíttatta bíróság elé, amely aztán ugyanazon év szeptember 1-én mondott ítéletet Táncsics fölött s záratta őt ugyanabba a budai börtönbe, amelyből 1848-ban a lelkes tömeg kiszabadította s amelynek utcája ma az ő nevét viseli.

Szélsőbalos utópista nézetek

Az 1799-ben született Táncsics Kecskeméten és Nyitrán folytatott tanulmányai mellett a budai tanítóképezde, majd pedig a pesti piaristák padjait is koptatta. Jogi végzettséget szerzett és az 1830-as évektől Pesten élt, a mai Diószegi utcában volt telke és kis háza, itt gazdálkodott feleségével, Seidel Terézzel, egy józsefvárosi csizmadia lányával.

Az 1840-es évek elejétől Táncsics politikai tevékenysége felélénkült, radikális, szélsőbalolali, szocialista utópista, már-már kommunista nézetei miatt hamar felkeltette a hatalom érdeklődését, idővel tehát elfogatóparancsot adtak ki ellene.

Elfogása után a budai József Kaszárnya börtönébe került és innen szabadította ki a lelkes tömeg 1848-ban. Ma már talán furcsán hangzik, de igazi rácsok nem is voltak a börtönként szolgáló laktanya ablakán ekkor, a deszkákat kellett csak lefeszíteni, hogy Táncsics szabaddá váljon.

Cellájában íróasztal és penna is volt többek között, tehát nem valamiféle láncos golyóbissal súlyosbított fogságot kell elképzelni.

Sajnálatos módon azonban a forradalmárok a börtönben feledték a román Eftimie Murgu ügyvédet, aki szintén politikai fogoly volt, de a Táncsicsot övező hatalmas figyelemben nem osztozott, ő csak április első felében nyerte el végül szabadságát.

Külön érdekesség, hogy a fáradt írót már akkor elnyomta az álom, amikor a tömeg egy lovaskocsiban a hajóhídon át Pestre vontatta őt. Látván az állapotát, a Nádor fogadó egyik szobáját ajánlották fel neki, hogy pihenni tudjon, az író pedig élt is ezzel a lehetőséggel főleg, mert az volt a terv, hogy este a Nemzeti Színházban meg lehessen őt ünnepelni.

Ám később hiába próbálták felébreszteni, a tompa fáradtság látszólag erősebbnek bizonyult, ezért aztán nélküle kezdték meg a színházi ünneplést.

Állítólag még az a gondolat is felmerült, hogy valaki mást állítsanak a táblás ház elé, mondván, hogy egy álszakállas színész is eljátszhatja Táncsicsot, de az ötletet végül szerencsére elvetették. Ezért aztán az „este sztárja” a fiatal Jókai Mór lett, mert amikor felment a színpadra, többek közt azért, hogy elmondja, mi tartja távol Táncsicsot, volt, aki – szakálla okán – őt vélte a kiszabadított hősnek.

Évekig a föld alatt

Jogos a kérdés, hogyan nyomhat el valakit annyira az álom, hogy nem ébred fel semmiféle drasztikus keltegetésre (állítólag még tűvel is döfködték Táncsicsot, illetve leöntötték hideg vízzel), de a magyarázat egyszerű. Táncsics nem nem tudott, hanem nem akart „felébredni”, mert – teljesen emberi módon – sokkal jobban vágyott egy, a feleségével kettesben töltött estére, mint a tömeg ünneplésére és morajára.

Az író csak akkor hagyta el Pestet, amikor a magyar kormánnyal előbb Debrecenbe, majd Szegedre költözött, Világos után viszont már 1849 szeptemberében visszatért Pestre.

Élete veszélyben volt, hiszen a megtorlások során jelképesen őt is felakasztották, ezért felesége úgy bújtatta, hogy saját házuk alatt földalatti rejtekhelyet létesítettek és napjait évekig ebben töltötte az író. Ez az embertelen állapot egészen 1857-ig tartott, amikor végül amnesztiát kapott és mind szó szerint, mind pedig átvitt értelemben visszatérhetett a napvilágra. Újonnan elnyert szabadsága azonban alig három évig tartott.

1860 forrongó évében a pesti ifjúság március 15-e évfordulójának méltó megünneplésére készült.

A változásokat Táncsics is reménykedve várta és azokat kéziratban terjedő röpiratok készítésével igyekezett elősegíteni. 1860. március 14-én egy ismerős diák, bizonyos Pápai Ignác kért az írónál menedéket, mondván, hogy nyomában vannak a hatalom kopói. Táncsics figyelmezette Pápait, hogy nála nincs biztonságban, de nem utasította el kérését.

Hajnali 4-kor aztán zsandárok érkeztek Táncsicshoz és Pápait elvitték, majd reggel 9-kor visszatértek az íróért is, akit a rókusi rendőrfogdába vittek, majd éjjelre a Károly-kaszárnyába – miközben az utcán a tüntető diákok 1848-at ünnepelték s egyik társuk, Forinyák Géza egyetemi hallgató életével fizetett részvételéért.

Táncsiccsal együtt hat diákot tartóztattak le, köztük Pápait és azt a báró Kaas Ivort, aki később a magyar publicisztika jeles alakjává nőtte ki magát. Két héttel később Táncsicsot régi börtönébe, Budára vitték, ahol ingre-gatyára vetkőztették és ahogy ő írta: „csizmám bélését is kimotozták”.

Kevéssel később megkezdődött az író és diáktársai pere. A per alapját a röpiratok képezték, amelyek megírását Pápai Ignác megpróbálta magára vállalni, de a Szilágyi Virgil ügyvéd által védett Táncsics nem fogadta el a diák áldozatát és őszinte vallomást tett. Kissé talán meglepően hat Vajkay vizsgálóbíró reakciója erre: „Táncsics úr jellemétől az önkéntes igaz vallomást vártuk. Ez igen szép.”

Budai vár nélkül de tiszta levegővel képzelte el a várost

Mindazonáltal Mácsik ügyész halált kért Táncsicsra, ám a szeptember 1-jén kihirdetett ítélet végül „csupán” 15 évet szabott ki az íróra.

Táncsics ismét a budai börtönbe került, ám a közvélemény szimpátiája ide is elkísérte. Életpályám c. munkájában az alábbiakat jegyezte le: „Az ítélet kihirdetése után Jókai Mór családomnak 40 pengő forintot küldött. Isten áldja meg érte.” Furcsa fintora a sorsnak, hogy – igaz rövidebb időre – nem sokkal később Jókait is bezárták „sajtóvétségért” –, épp a Táncsics fölötti cellába s ily módon lehetőségük nyílt arra, hogy találkozzanak, Jókai pedig látogatói révén újabb anyagi segítséget tudott szerezni írótársa számára.

Táncsics a cellában sem tagadta meg író voltát. Lényegében börtönében írta meg Fővárosunk című munkáját, amellyel az volt a célja, hogy felhívja a figyelmet a Pest és Buda következetes és megfelelő fejlesztésében rejlő lehetőségekre.

Ma sem érdektelen belepillantani Táncsics írásába, hiszen néhány javaslata meglepően aktuálisnak hat. Mert ki gondolná vajon, hogy a világvárossá növekvő Budapest – Táncsics már ezt a kifejezést használta munkájában – szinte legelső feltételeként a tiszta levegőt jelölte meg akkor, amikor még híre sem volt a mai értelemben vett szmognak:

„Budapest nagyszerűvé lehetésének alapföltétele a lehető legjobb, legtisztább, legegészségesebb levegő, a nélkül nem képzelhetni dicsően nagyszerű várost valódilag, hanem csak olyszerűek lehetnek, amelyeknek kiterjedése, népessége roppant nagy, de csupán nagy. […] Ki Pest utcái közől a budai hegyekre megy, s ott mozog, sétál, ugy érzi magában, mintha ő testi és lelkileg megváltozott volna.”

Ám olyan meglátásai is voltak, amikkel ma már lehetetlen volna azonosulni. Budát illetően ugyanis korántsem volt jó véleménye. A budai várban csupán egy elaggott és funkcióját vesztett, a várost fejlődést gátló akadályt látott: „Ha lerontatnék, a bástyafal aljáig lehordatva, a hely tökéletesen szabályozva, egyenlő szélességűvé terjesztve oly tündérváros emelkedhetnék rajta, melynek párja a világon nem találtatnék.”

Érzelmektől mentes érvvel áll elő annak indoklására, hogy miért nincs már szükség a várra: „Mai időben mikor a vontcsövű messze hordó ágyúk fel vannak találva, e várnak csekély jelentősége van, mert a szomszéd hegyektől rövid idő alatt romba dönthető.”

A lecsupaszított helyen képzelte el Táncsics a parlamentet, valamint a királyi lakosztályt is, utóbbi javaslatát azzal toldva meg, hogy a közös uralkodó felváltva éljen 5-10 évig Budán és Bécsben.

Józan ésszel aligha gondolná ma azt bárki, hogy a vár (vagy annak helye) uralkodói központtá épüljön ki.

Az író végül nem töltötte ki a rá rótt 15 évet, a kiegyezés számára is szabadulást hozott és kiadhatta a Fővárosunkat. „Hatvan éve taposom Budapest utcáit, ideje, hogy valami maradandót hagyjak magam után.” – írta ezzel kapcsolatosan.

A továbbiakban is kötődött a városhoz: 1872-ben, három éves parlamenti képviselősége után építtette meg ma is álló Tömő utcai házát, ahová munkáscsaládokat fogadott olcsó bérért, de a lakók azt sem fizették, mégsem tette ki őket. Adóssága ezért nagyra nőtt és a házát négy év múlva elárverezték, ahonnan ki is lakoltatták.

Az idős író ezért kénytelen volt Cegléden meghúzni magát, ahonnan 1879-ben térhetett vissza, ezúttal már az Üllői útra. Haláláig, 1884-ig már nem kellett elhagynia szeretett Budapestjét.