A piac sokak fejében amolyan falusi dolog. Pedig valójában évezredek óta a városokhoz kötődik a legtöbbjük. A városlakók itt juthattak hozzá ugyanis a vidéken megtermelt mezőgazdasági javakhoz, míg a falusiak itt vehették meg a munkához és a hétköznapi élethez szükséges iparcikkeket. A vásárok emellett a szórakozás, az információáramlás, sőt időnként a párválasztás helyszínei is voltak. Meglepő, hogy egy ilyen fontos funkciókat ellátó, több ezer éve létező intézmény sok helyen mind a mai napig ideiglenes építményekben működik, s képes egyik napról – vagy akár egyik óráról – a másikra nyomtalanul eltűnni.
Piactér és piacutca
Egykor minden valamire való település szívében ott volt a piac. Számos helyen a főtér egyben piactér is volt. Erre utal a magyar szó is, mely az olasz piazza (tér) származéka. Máshol egy széles utca adott helyet a kereskedelemnek, mint Debrecenben a Piac utca. A nevezetes helyen állt legtöbbször a templom, melyet kezdetben pont azért vett körbe kerítés, hogy a vásárokról elkóboroló állatok be ne sétáljanak az épületbe. Gyakran ott volt a városháza is, ahonnan praktikusan ki lehetett hirdetni a vásárlásra összegyűlt sokadalomnak az új híreket, rendeleteket.
A rendszeresen használt tér mellé már a középkorban is kereskedelmi és szolgáltató épületeket emeltek: kocsmákat és állandó üzleteket. Az utóbbiakban általában az emeleten lakott a kalmár, a földszinten pedig a portékát tárolták, amit nagy, boltíves, piacra néző ablakokon át adtak ki a vásárlóknak. E bolthajtásokból ered a mai bolt szavunk.
Ilyen gótikus kereskedőház maradt meg az egykori óbudai piactér mellett, szemben a zsinagógával (ma a Budapest Galéria kiállítóhelye a Lajos utca 158.). Ennek az érdekessége, hogy bár a felismerhetetlenségig átépítették, még a huszadik század második felében is kis boltok, műhelyek működtek az aljában. Ehhez hasonló volt a középkorban a Szent György piac a budai Várban, amit szintén kereskedőházakkal építették be, s ezek némelyike ma is látható (péládul a Tárnok utca 14-16. alatt). Ám ami ennél is érdekesebb: mintha semmi se történt volna fél évezred alatt, a huszadik század elején még a legklasszikusabb értelemben vett piacozás folyt a Dísz téren és környékén.
Persze nem csak itt, hanem sokfelé működött piac Budapesten. Több helyen is jellemző volt ez a Duna-parton, hiszen ott a folyón érkező szállítmányt csak le kellett pakolni a „kofahajókról”, és már lehetett is árulni azokat. A régi pesti városháza előtti téren – a mai Március 15. tér helyén – például rendszeresen tartottak piacot. De az sem véletlen, hogy a Nagyvásárcsarnok és a Batthyány téri csarnok is egy-egy korábban népszerű piacozó terület mellé épült.
A piacokat ugyanis a 19. század végétől a legtöbb helyen elkezdték kiszorítani a nagyvárosi közterekről. Közegészségügyi, köztisztasági és közbiztonsági okokból – bár sokaknak egyszerűen városképi szempontból sem tetszett a „falusi felfordulás”. Részben vásárcsarnokba terelték az árusítókat, részben a városok szélére. Szerepük később az élelmiszerüzletek és az élelmiszeripar fellendülésével fokozatosan háttérbe szorult.
Igaz, számos olasz és német városban mind a mai napig tartanak piacot a főtéren, amikor hetente fél napra a turisták helyét a kofák foglalják el. Sőt, nem foglalják el a helyüket, hiszen a turisták sok helyen kifejezetten a piacokat keresik. Máig él ugyanis az a kép róluk, hogy azokat elsősorban a helyiek használják.
Azért nálunk is akad olyan település, ahol a fejlődés egyelőre nem söpörte el a hagyományt. Veresegyházon például hetente kétszer alakul át a főtér és a környező utcák nyüzsgő piaccá, ahol nagyjából mindent lehet kapni, az élő állattól az ágyneműig.
Piac vagy Vásár
Ma már szinonimaként használjuk ezt a két szót, pedig a piac és a vásár ma is mást jelent. Ha máskor nem, hát a pandémia alatt sokan megtanulták a különbséget: a piacok ugyanis akkor is nyitva tarthattak, amikor már vásárokat nem rendezhettek.
A piac állandó helyen, többé-kevésbé folyamatosan működik, míg a vásárokat alkalomszerűen tartják. Általában évente négyszer rendeztek vásárt a nagyvárosok, mely az egyházi ünnepekhez és a mezőgazdasági munkák rendjéhez igazodott. A vásárok ennek megfelelően komolyabb rendezvények voltak, jellemzően több napig, akár hetekig is tartottak. Gyakran nagy tételben cseréltek rajta árut, míg a piacok a konyhák mindennapi szükségleteit elégítették ki.
Voltak messze földön híres vásárok, melyek idővel a vásárhelyek névadói is lettek, elég csak Hódmezővásárhelyre, Marosvásárhelyre, Vásárosnaményra vagy Martonvásárra gondolni. A piacok és nagyvásárok közti átmenetet képező hetivásároknak is több település köszönheti a nevét. Szombathelyen és Rimaszombaton szombaton, Dunaszerdahelyen és Csíkszeredában szerdán volt hetivásár. Amúgy maga a vasárnap szavunk is arra utal, hogy általában ez volt a hetivásár napja.
A vásárok épp úgy nagy szerepet játszottak a városok fejlődésében, mint a piacok. A 19. század végére kialakult Külső-Józsefvárosi és Külső-Erzsébetvárosi vigalmi negyed megszületése például nem csak a pályaudvaroknak köszönhető, hanem annak is, hogy hatalmas vásártér terült el itt. A rendszeres marhavásárokra érkező és hirtelen pénzhez jutó magányos férfiakkal együtt pedig számos legális és illegális vállalkozás jelent meg a szórakoztatóipartól a prostitúcióig. Az egykori óriási vásártér nagyrészét beépítették, legnagyobb egybefüggő területe a mai II. János Pál pápa (a hajdani Új vásár) téren maradt meg. Utolsó emléke az ócskapiac volt a Teleki téren – de az ottani zsibvásár történetébe most ne mélyedjünk el, az külön cikket érdemelne.
Állatvásárok persze ma is vannak, elég csak az évszázados hagyományokat folytató Országos Mezőgazdasági Vásárra gondolni.
Kofák, kupecek, bosnyákok
A piacokon árusítók többsége saját maga termelte vagy készítette árut kínált, de voltak hivatásos kereskedők is, ők voltak a kofák. A kofák régen kizárólag nők voltak, mint ahogy a piacok közönségének zöme is. Munkájukat szigorú előírások szabályozták. Meg volt szabva például, hogy a kofák hány óra után vásárolhatnak saját részükre a piacon. Így próbálták elkerülni a felvásárlást és az árak felverését.
Sokuknak állandó helye, standja volt, a tehetősebbeknek sátra is. Annál rangosabbnak számított egy piac, minél több sátor volt benne. Mások csak hatalmas napernyőket vertek fel, hogy azzal védjék magukat és az árut az időjárás viszontagságaitól. Aki szekérrel érkezett, az gyakran le se pakolt róla, arról kínálta, amit hozott. Ez a szokás túlélte a szekerek eltűnését, sőt. Utánfutóról vagy egy Lada, esetleg Wartburg kombi hátuljából kényelmesebb is volt kínálni a zöldséget.
A piacozók többség azonban egyszerűen egy pokrócra tette ki a termékeket, vagy akár a puszta földre. Az Arany János Fülemüléjében is emlegetett „egy gyékényen árulás”, vagy a ma is használt „ponyvaregény” kifejezés is ezekre a szokásokra utal.
Voltak, akik helyet se béreltek, hanem nyakukba akasztott tálcáról kínálták a csecsebecséket. Ők voltak a bosnyákok – függetlenül attól, mi is volt a származásuk –, árujuk pedig a vásárfia. Merthogy valamit azért illett venni a vásárban, még ha nem is azért ment oda az ember, hogy adjon vagy vegyen. Ezek az események ugyanis nem csak a kereskedelemről szóltak. A különböző kimérésekben, lacikonyhákban enni és inni is lehetett. Papagájokkal és tengerimalacokkal húzathatott magának planétáskártyát a jövőjére kíváncsi vendég, és persze voltak mutatványosok, előadók is. Az ilyen rendezvények elmaradhatatlan kelléke volt a körhinta. A vásárok és piacok külön részét képezték a később önállósult bolhapiacok. Ezek nem onnan kapták a nevüket, hogy olyan kicsik voltak, vagy sok apró cikket árultak. A használt ruhákkal gyakran élősködőkhöz is hozzájutott új gazdájuk. Nem véletlenül hívták őket olykor tetűvásároknak is.
A legkülönösebb jelenség alighanem a leányvásár volt. Ezt a kifejezést gyermekkorom óta ismerem népdalokból, de sokáig azt hittem, ilyen csak a mesében van. Pedig nagyon is fontos szerepet töltött be a korabeli társadalomban. A falvak lakói évszázadokon keresztül a helyi közösségen belül házasodtak. Ha azonban valaki helyi szinten egy kisebbséghez tartozott, akkor könnyen lehet, hogy nem talált – pontosabban nem találtak neki – párt. Itt elsősorban felekezeti különbségekre kell gondolni, melyek évszázadokon keresztül átjárhatatlanok voltak, akár az etnikai különbségeknél is mélyebb szakadékot jelentettek a párválasztásban. Sokan azért mentek tehát egy távolabbi vásárba, hogy a gyermeküknek párt találjanak.
Hiszen a vásárokon tényleg mindenféle ember megfordult. Évszázadokon keresztül ezek jelentették a legfontosabb terepét a különböző kultúrák találkozásának, más társadalmi rétegek megismerésének. Az egész életüket a faluban élő embereknek ezeken a helyeken nyílt lehetőségük arra, hogy találkozzanak más társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel, városi polgárokkal vagy akár külföldiekkel. Ugyanakkor számos városi számára ezek a helyek jelentették az egyetlen kapcsolódást a falusi kultúrához, művészethez, szokásokhoz.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/piacok
