Renoir ilyen átfogó hazai kiállítása külföldön is ritkaság – az élete is az volt

A tény önmagában is szenzációs: ilyen átfogó Renoir kiállítás, mint a Szépművészeti Múzeumban 2024. január 7-ig látható, a nagyvilágban is ritkaság. További szenzáció, hogy a Fekvő akt című alkotás három változata először kerül együtt, egymás mellett a falra, a három közül az egyik 2019 óta a budapesti múzeum tulajdona, a másik kettőt a Musée d’Orsay illetve a Musée Orangerie kölcsönözte. A tudas.hu-t a képek magyar válogatója, Kovács Anna Zsófia művészettörténész kalauzolta.

Kezdjük a számokkal, 70 Renoir kép tekinthető meg, a két említett párizsi intézmény 27-et kölcsönzött, de más rangos európai gyűjtemények (például: párizsi Petit Palais, a Musée National Picasso, a madridi Museo Nacional Thyssen-Bornemisza, a bécsi Belvedere) is küldtek egy-egy alkotást. A többi, mintegy 30 (javarészt papírmunka, grafika), a Szépművészeti tulajdona.

Évtizedek kellettek az elismertséghez

Fontos hangsúlyozni, hogy nem egy utazó anyag budapesti állomása ez a tárlat, a műveket ide, a Szépművészeti tereibe válogatták a kurátorok: Cécile Girardeau, a Musée de l’Orangerie művészettörténésze, Paul Perrin, a Musée D’Orsay gyűjteményi igazgatója és Kovács Anna Zsófia, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni nemzetközi gyűjteményének vezetője.

A kiállítás első szekciójában a barátok, a családtagok és a támogatók, illetve megrendelők portréi láthatók. Kovács Anna Zsófia, amikor körbevezet, felhívja a figyelmet a festőkollégát, Frédéric Bazille-t ábrázoló festményre. Ez a mű pillanatkép egy nemzedék születéséről, Bazille a vászon előtt ül, a háttérben felsejlik Monet havas tájképe – Pierre-Auguste Renoir perspektívájából. Bazille, akit egy ideig támogatott a családja, ezért tudott műtermet bérelni, így befogadhatta a barátait, természetesen Renoirt is.

A művészi szövetség évtizedekig fennáll a Les Batignolles párizsi kerületből indultak között. Vajon szerencsésen álltak a csillagok, amikor a népes és egy festészeti korszakot jelentősen domináló generáció született?

„Ez mindig nagyon izgalmas kérdés. Miért van az, hogy találkozik néhány ember valahol, és egy mozgalom vagy egy hasonló festői/irodalmi/zenei attitűd alakul ki belőle – mondja Kovács Anna Zsófia. – Azt hiszem, hogy a párizsi élet csodálatos pezsgése volt, ami ezt lehetővé tette. Egyébként nemcsak az impresszionistáknál, hiszen látjuk, az egész korszak festészete rendkívül színes és gazdag. Ezek a fiatal művészek egyrészt olyan erős szakmai, technikai hátteret kaptak, amitől aztán tovább lehetett lépni, vagy amit át lehetett alakítani. Rendkívül alaposan megtanultak rajzolni, festeni. Úgy tudunk a legeredményesebben szakítani a tradícióval, ha jól ismerjük a hagyományt. És ez Renoirra, Bazille-ra ugyancsak igaz, hiszen mindketten tanultak az École des Beaux-Arts-ban, eljártak Charles Gleyre stúdiójába, itt egyébként velük volt Alfred Sisley és egy ideig Claude Monet is.”

Megalapozott tudást szereztek, de a ‘mindenható’ Szalon zsűrijei és a közönség is roppant nehezen és csak hosszú évek elteltével fogadta el festészetüket.
„Igen, igen, sok kudarc érte ezt a társaságot – ismeri el. De én mindig azt mondom, hogy előbb vizsgálódjunk, hiszen fiatal művészként rengetegen próbáltak érvényesülni. Közülük igen sokaknak egyáltalán nem sikerült, újító művészként meg különösképpen nem. Megjegyzem, manapság sem feltétlenül egyszerű belépni a művészi szcénába. Idő kellett ahhoz, hogy elismertek legyenek. Az 1880-as években, amikor már 40 felé, vagy azon túl jártak, nagyon jól megéltek. Renoir szegény sorból jött, az önálló életét porcelánfestőként kezdte. Amikor azt abbahagyta és beiratkozott az említett iskolába, voltak komoly pénzügyi nehézségei. Amikor a Szalon sorra elutasította a képeit, támogatókra szorult. De idős korában több háza volt, autója, sofőrje, számos segítője. Az anyagi biztonságot legfőképpen az amerikai gyűjtőknek és műkereskedőknek köszönhette.”

70 kép, hat évtized

Szinte monografikus hűséggel tárja fel Renoir munkásságát a kiállítás.

„Az volt a célunk, hogy a teljes életművet mutassuk be. Természetesen ez olyan hatalmas oeuvre, hogy lehetetlen volna mindent kiállítani, elvégre többezer munkát hagyott az utókorra. De mégiscsak több mint hat évtizedet ölel fel ez az itt látható anyag.Úgy vélem, hogy a legfontosabb témák, a legfontosabb motívumok, a legnagyobb technikai bravúrok, az úgynevezett fő művek jelen vannak. Mindig a festő Renoirról beszélünk. A művészetkedvelők körében is kevesen tudják, hogy ő szobrászként is alkotott. Fontos volt, hogy ezt is jelezzük a kiállításon. Két kiemelt nagyméretű, monumentális női akt formájában mutatkozik meg az ő szobrászata.”

A három, Fekvő aktot ábrázoló festményt így együtt még sosem láthatta a közönség. Az a Gabrielle alcímű kép, ami 2019 óta a Szépművészeti tulajdona, 1907-ben már járt Budapesten. Francia magángaléria vitt körútra egy anyagot. Amit megvettek, az ottmaradt az adott városban. Sajnos akkor elszalasztották a lehetőséget, nem tudtak pénzt teremteni a vásárlásra. A három nagyméretű kép bemutatásából indult ki a kiállítás megrendezésének alapötlete, amit a francia partnerek igen jól fogadtak. A kész tárlatról úgy nyilatkoztak, hogy a műveknek kiváló helyük van a Szépművészeti tereiben. (lásd nyitóképünk)

” A múzeumunknak nagyon komoly nemzetközi kapcsolatai vannak egész Európában. A Musée D’Orsay és a Musée Orangerie igen rangos intézmények, szép épületekkel, de a kiállítótereik szerintem nem olyan látványosak, mint a Szépművészeti Múzeum e termei. Itt, azt hiszem, hogy remekül tudtuk elrendezni a különböző szekciókat. Szellős a kiállítás és érdekes adalék, hogy 1906-os az épület, tehát mondhatni kortársa Renoir festészetének.”

A baráti portrék között van Monet és felesége, Camille Doncieux képe, Alfred Sisleyt is megfestette, de a tárlaton a festőkolléga apja, a sikeres brit üzletember, William Sisley portréja látható. Legfontosabb támogatókként ismert Georges Charpentier és hitvese Marguerite-Louise Lemonnier. A család több nemzedéken át kiadót és könyvkereskedést működtetett. A nagypolgári családból származó asszony (apja udvari ékszerész volt) szalonja megnyílik Renoir előtt is. Megbízást kap Marguerite-Louise és a házaspár két gyermekének lefestésére, amely bekerült az 1879-es Szalon kollekciójába, előzőleg szóló portré készült Madame Georges-ról, amely híven tükrözi a nő határozott és ambiciózus karakterét.

A hosszú betegség sem vette el a kedvét

1876 nyarát Renoir a Montmartre-on tölti, kibérel egy rozoga házat, az istállóból műtermet formál, az állványt, a vásznat naponta felcipeli a Moulin de la Galette-hez, hogy a divatos táncmulatságokat megörökítse. Itt a dombon találja meg a Hinta című híres képének modelljét, egy varrólányt, Jeanne-t. Egyébként általában a barátait, rokonait kéri meg, hogy modellt álljanak, itt az előtérben Edmond, az öccse látható. A festmény a kiállítás egyik pompás darabja, mellette az Ebéd után bensőséges enteriőrjében ugyancsak a testvére látható.

Az Anyaság című alkotás a feleségét, Aline-t és a legidősebb gyermeket, Pierre-t ábrázolja aprólékos gondossággal. Claude Renoir a festő legkisebb, 1901-ben született fia, aki piros Bohócjelmezben áll, mint valami reneszánsz figura. Jean Renoir, a középső fiú portréján épp egy textidarabot varrogat. A későbbi nagynevű filmrendező Apám, Renoir című memoárja számtalan hiteles információval szolgál édesapja, a család életéről.

A táncos képek Durand-Ruel műkereskedő, több impresszionista tárlat rendezőjének megrendelésére készültek. Durand-Ruel 1892-es Renoir kiállítása már óriási siker. Ugyanekkor a francia állam megveszi a Zongorázó lányok című képet, a mű két változatban is szerepel a Szépművészeti Múzeumban.

Az 1880-as évek végétől a festőt egyre gyakrabban gyötrik reumás rohamok, az életkedve, alkotni akarása lendíti át ezeken a nehéz, másokat biztosan megbénító időszakokon. Az Aktokat már betegen festi, kettőnek Gabrielle a modellje. A lány fiatalon, Jean dadájaként került a házhoz, Renoir utolsó éveiben a művész legfontosabb segítőtársa. A reuma által deformált ízületek, a fájdalmak sem törik meg alkotókedvét, az életbe vetett bizalmát.

Ha röviden akarjuk Renoirt jellemezni, azt mondhatjuk, hogy az életöröm művésze volt. Hosszú betegsége alatt sem komorult el a palettája. Itt van az utolsó fő – és befejezett – mű, a nagyméretű Fürdőzők, 1919-ből, a halála évéből. A festményről ugyanaz az életöröm sugárzik, mint minden munkájáról.

A kiállítást ez a kép zárja, a piros árnyalatainak lobogásával, a virágágyakon heverő két lányalakból sugárzó ösztönös, érzéki boldogsággal, megkoronázva Renoir munkásságát.

A művek várják az életörömre szomjazó látogatókat.