A futball mellett valószínűleg a nyelv az, amihez mindenki úgy gondolja, hogy ért és ebben biztos van sok igazság, hiszen minden egészséges ember beszél valamilyen nyelvet. Valahogy. Nádasdy Ádám azonban tudományos alapon érti a nyelvet, nem is egyet, hiszen nyelvész professzor, akinek most jelent meg ismeretterjesztő célú műve, a Milyen nyelv a magyar?
Tényleg, milyen?
Nagyon speciális, ugyanakkor olyan, mint a többi. Mind a kettő igaz. Vannak benne szavak, szótagok, alany és állítmány, mint más nyelvekben, míg nagyon is eltér sok más nyelvtől. A világ nyelveinek elsöprő többségétől eltérően van benne például névelő. Amikor a magyarok bejöttek a Kárpát medencébe, még nem használtak névelőt és nem tudjuk, miért alakult ki.
A könyvben szerepel, hogy a magyar egzotikussága csak Európában igaz.
Földrészünk nyugati részéből nézve a magyar talán a legkülönösebb vonása a nemek hiánya. Tőlünk keletre ez már nem számít egzotikumnak, hiszen a törökben, perzsában, kínaiban és japánban szintén nincs ilyen megkülönböztetés.
Ami a fő kultúrnemzetek szemében különleges, az nehéz is? Egyáltalán, mitől nehéz egy nyelv?
A nyelvtudomány nem ismer ilyen kitételt. Nyelvpedagógiailag persze egy olasznak könnyebb spanyolul tanulni, mint magyarul, de a csecsemők számára az anyanyelvük elsajátítása terén nincs semmilyen különbség a világ bármely nyelvén. Hogy ki mit tekint nehéznek, arra csak egy példa. A londoni egyetemen a kelet-európai nyelvek tanszékén tanulják a magyart, a románt és a különféle szláv nyelveket. Évtizedes „folyosói” megállapítás, hogy az angol diákok számára a cseh sokkal nehezebb a magyarnál.
Az anyanyelvüket a legtöbben szépnek tartják. De mi benne a szép? A könyvben e jelző az igekötők említésénél szerepel. De van nem szép is a nyelvben?
Ahogy a biológus sem beszél szép és csúnya állatokról, úgy a nyelvész sem tud mit kezdeni ezzel a szóval. Persze vannak számomra is ronda kifejezések, furcsán, kellemetlenül hangzó nyelvek, de nincs rá eszköz, vagy mérce, hogy ezt megállapítsam. Minden további meghatározás szubjektív és mint ilyennek, a tudományban nincs helye. Persze néha a nyelvész is elcsodálkozik, egy-egy nyelv milyen ügyesen, frappánsan él bizonyos eszközökkel. Igeidőből nagyon kevés van a magyarban, mégis mennyi minden kifejezésére képes, amit például a sok igeidővel rendelkező nyelvekből, így a franciából való fordításnál látunk. Ez pedig nagyrészt az igeidőknek tudható be.
A magyar nyelv nem hasonlít a rokonaira sem, tehát magányos. Így érti a nyelvészet is?
Puszta füllel valóban nincs másik érthető nyelv a számunkra, ahogy az például az olasz és a román közt kölcsönösen megfigyelhető. Ilyen helyzetben van azonban a görög, vagy a walesi nyelv is, amelyeknek vannak a magyarhoz hasonlóan távoli rokonai, mégsem értik meg egymást.
A nyelvek zömének vannak dialektusai, nyelvjárásai. A könyvben leírtak szerint ez nem nyelvészeti kérdés. Miért?
A nyelvjárások kialakulása jórészt a történelmi, földrajzi, sőt szociológiai tényezőkön múlik. A nyelvész ezeket csak konstatálja, de azt már nem tudja megmondani, mikor válik egy dialektus nagykorúvá és kezd önálló életet, mint nyelv. Azt szoktuk mondani, hogy az a dialektus számít önálló nyelvnek, amelyhez hadsereg is tartozik. Gondoljunk a skandináv nyelvekre, a dánra, norvégra és a svédre, amelyek nagyon hasonlítanak, kölcsönösen érthetők, de évszázadok óta három önálló állam büszkén vallott nyelvét jelentik. Persze az ellenkezőjére is van példa. Svájcban a német nyelv nagyon furcsa és a németül tudók számára nehezen érthető formáját használják, mégis ragaszkodnak hozzá, hogy amit beszélnek, az német. Az egyes nyelvjárások közti különbségek leírása persze nyelvészeti kérdés. A múltban a dialektusokra való bibliafordítások sokat segítettek egy nyelvjárás „tudatossá”, s így később önálló nyelvvé válásához. A hollandok például a saját fordításuk után már nem a Luther féle bibliát olvasták, pedig a holland akkoriban még nagyon hasonlított a németre.
Nekem úgy tűnik, a nyelv valamiképpen a csoportérzés ősi ösztönének a fenntartását szolgálja, ami a nyelvi diszkrimináció szintjén jelenhet meg.
Igaz, ez valóban az egybetartozás kohéziós eszköze lehet, hiszen ha az ősemberek találkoztak egy olyannal, akinek nem értették a beszédét, akkor, mint idegent simán agyonverték.
Az összetartozás és elkülönülés talán a már kialakult nyelvek megtartásánál is szempont lehet.
Rejtély, hogy mi okból, de a nyelvek változásának, vagy változatlanul tartásának vágya a történelem során folyton ingadozott, ahogy az is, hogy öltözzünk másként, mint a szüleink, vagy sem. Alapvetően a nyelvek nagyon lassan változnak, ezért valamennyire még évszázadokkal korábbi szövegek is érthetők. Ugyanakkor a hangtanban, kiejtésben állandók az apró módosulások, gondoljunk a második világháború előtti magyar filmek szövegére.
A nagyobb változásokhoz szükséges vajon egy társadalmi megrázkódtatás, vagy ilyesmik folyamatos társadalmi fejlődés során is megtörténnek?
Oroszországban a bolsevik forradalom után szinte kő kövön nem maradt, az orosz nyelv érdemlegesen mégsem változott. Ha pedig hol van hatása a társadalmi földcsuszamlásoknak a nyelvre, hol nincs, akkor a tudomány szempontjából nincs.
A könyvben olvastam, a magyar szókincs izgalmasnak számít. Miért?
Mert sokféle forrásból tevődik össze és sok szónak nem tudjuk az eredetét. Szórványos írott forrásaink csak a kereszténység bevezetése utáni időkből származnak. Korábban a magyarok ősei olyan területeken éltek, ahol nem volt írásbeliség. A tej szó például a perzsából származik és eredetileg csak a tehén tejére vonatkozott, ezt a jószágot ugyanis a magyarok csak az ottani kultúrával való érintkezés során ismerték meg, vándorlásuk korábbi, északkeletre fekvő területein tehén nem létezett. A bármiféle fekhelyet jelentő ágy finnugor eredetű és kisebb nagyobb eltéréssel megtalálható az összes rokon nép szótárában. A szék viszont az ótörökből jött, hiszen ezt az iparcikket a magyarok ősei a finnugoroknál magasabb kulturális szinten élő türk népekkel való találkozás során ismerték meg. A szókincs tehát ugyanúgy kutatható, mint egy, a múlt rétegeinek feltárásával kecsegtető régészeti lelőhely, s így a magyar nyelvben az öröklött finnugor szavak mellé folyamatosan érkeztek a történelem során a különféle egyéb eredetű szavak.
Hány szó van a magyarban?
Habár ez sem nyelvészeti kérdés, de legyen: úgy százezer. A dízel például magyar szó? A scherzo? Ha gyakran használják, mondhatjuk, hogy igen. Ha ezeket a jövevényszavakat is idevesszük, akkor akár 120 ezerig is felmehetünk, de a nyelvészetnek ennek összeszámolása nem tárgya.
A fölöslegességről azonban szó esik a könyvben.
Ez csak a fogalmazásra, tehát a nyelv használatára értendő. A terjengősségre, vagy ha fölösleges szavakat szúrnak egyesek a beszédbe. Nyelvtanilag azonban nem kifogásolható, ha például valaki mindenbe beiktatja a gyakorlatilag szót.
Lehet egyáltalán hibás a nyelvhasználat?
Ismét biológiai hasonlattal élnék. A kígyó hibás, hogy nincs lába? Nem látom a hiba ismérveit. Ha egy közösség használ valahogy egy nyelvet, és mindenki érti, hogy mit mondanak, vagy ha megkérem az illetőt, hogy ismételje meg, és még egyszer úgy mondja, miközben a többiek nem találnak benne semmi érdekest, akkor azt nem lehet hibásnak nevezni. Azt hogy mások, másutt máshol erre nem ezt mondanák, az nem tudományos szempont. Ha valaki a természetes közegében azt mondja, hogy „mi nem értsük eztet”, nekem nincs semmilyen eszközöm, hogy ezt hibásnak nevezzem. Logikusan használja, egy nyelvtani szabályt érvényesít, ahogy a környezete is. Ez nem azonos a nyelvbotlással, mint hogy a „házben vannak a gyerekek”, ami hiba. A nyelvi illemtan, amit az iskolában tanulunk, hogy a művelt rétegekhez idomuljunk, nem a nyelvészet, hanem a nyelvművelés feladata. Azt azonban a nyelvész nem tudja megmondani, miért ezt a formát preferáljuk a másik helyett. Katona József a Bánk bánban többször használja az „őtet” szót, ami ma már a művelt közbeszédből kiszorult. Miért? Ki tudja!
A könyv szerint a nyelv nem egyszerűsödik és nem lesz bonyolultabb, mint ahogy nem lesz jobb, vagy rosszabb sem. De változik, nem?
A változásra jó példa a latinból az olasz kialakulása, amit a nyelvészet jól tanulmányozott. Sok helyen például a szavak kiejtésénél k-ból i és e hang előtt cs lett. Ezt a hangtan úgy magyarázza, hogy a magas magánhangzók előre húzzák a k hangot, tehát a „hogyan”-t értjük, de a miértre nincs válasz, hiszen ez a változás magyarban például nem történt meg.
A nyelvrokonságot mégiscsak utólag magyarázza a nyelvészet, méghozzá annak rekonstrukciós módszere. Nem igaz?
De igen és ez az irány nem véletlenül az 1800-as évek közepén, a darvinizmus hatására a leíró botanika és zoológia kialakulásának idején fejlődött ki. A nyelvek osztályozását a nyelvészek az idők során bekövetkezett hangtörvények alapján végezték el, írták le és magyarázták meg. A rekonstrukció során pedig tisztázták, hogy nem az a fontos, hogy mely szavak hasonlítanak egymásra, hanem hogy mi felel meg pontosan hangalak és jelentés szempontjából egymásnak.
Az írást a beszéddel összehasonlítva, jól látom, hogy az előbbi konzervatívabb?
Igen, de arra is van kitalálva. Sokszor látjuk, hogy az írás már régen nem azt rögzíti, amit mondanak az emberek. Magyarban jó példa erre az ly. Már régen nem úgy ejtjük, hogy foljó, de az írás megmaradt.
Akkor az írás fékezi a nyelv változását?
Az iskolákban kétségtelenül sokszor nagyon régi nyelvi formákat tanítanak, ezt látják a médiában, könyvekben, vagy akár az SMS-ekben. Hogy ez mennyiben tartja vissza a változást, nem tudom. A „kazánház szabály” mindenesetre jól mutatja a változást, amikor az n-t a beszédben a szabályban említett szóhoz hasonlóan bizonyos mássalhangzók előtt (színház, szénréteg, kínra) már nem ejtjük, de írásban még ott van. A végső válaszhoz térjünk vissza két vagy háromszáz év múlva.