Fiatalon minden vágya az volt, hogy hajóskapitány legyen, de osztályidegenként az élet a fotográfia felé terelte. Volt néptáncos, optikai csiszoló és igazolványkép-készítő, majd hamar megtalálta helyét a portré- és dokumentarista fotográfia területén. Heti- és napilapok riportfotósaként vált a hazai szakma egyik doyenjévé, amit meghatározó oktatói tevékenysége és az általa megálmodott, majd három évtizedig szervezett Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás jelentősége napjainkban is bizonyít. Az 1960-as évek óta rendszeresen publikált emblematikus képkockái úgy épülnek be mind a mai napig kollektív történelmi emlékezetünkbe, hogy készítőjük nevét sokan nem is ismerik. A 2017-ben Budapesten elhunyt Szalay Zoltán fotóriporter idén lenne kilencven éves.
Létezett a budapesti Belgrád rakparton egy impozáns méretű polgári lakás, amely nem pusztán családi tűzfészekként, de a magyar fotográfia intézményesült helyszíneként is működött egészen a közelmúltig.
Itt élt Szalay Zoltán és felesége, László Ágnes újságíró, hogy otthonuk hivatkozási pontként váljon a hazai fotós társadalom társasági életének egyik megkerülhetetlen szervezőelemévéA Belgrád rakpart mint genius loci ugyanakkor Szalay személyes életének is a sarokköve volt, amit felesége egyértelműen a Duna közelségével magyaráz. Az 1935-ben Budapesten született fotográfus ugyanis jóformán a Dunán nőtt fel; élete első legalább öt éve minden tekintetben a folyóhoz kötötte.
Mivel édesapja a két világháború között a magyar folyamhajózás kereskedelmi képviseletét látta el az Al-Dunán, ezért a család ugyanúgy élt a romániai Giurgiuban, mint Bécsben, ahonnan végül 1940-ben telepedtek át Budára, a Horthy Miklós – 1945 óta Móricz Zsigmond – körtér környékére.
Szalay a budai cisztereknél kezdte tanulmányait, hogy az időközben lezajlott impériumváltás után már nyolcadikosként végezzen többek közt a később festőművészként befutott Lakner László és Szabó Ákos társaságában. Mindez akkor történt, amikor Latinovits Zoltán ugyanitt érettségit tett.
Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán színművészek a Shakespeare: Rómeó és Júlia című drámája alapján készült rádiójáték felvételekor a Magyar Rádió 1-es stúdiójában 1961-ben. #146540 Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Szalay osztályidegenként kezdetben nem mehetett gimnáziumba, így gyermekkori álma, a hajózás mint élethivatás is örökre zárójelbe került.
Ráadásul édesapja az ötvenes évek elején elhunyt, ami rögtön családfenntartóvá avatta a tizenhét éves fiatalt. Bár kartáncosként még a Nemzeti Színház színpadán is fellépett – részben innen ered későbbi bensőséges kapcsolata a színház és a tánc, a színészek és a táncosok világával –, ám végül egzisztenciális okokból inkább optikai csiszolóként helyezkedett el az ötvenes évek elején.
A fotográfiába egy jól irányzott ugrással már 1952-be belevetette magát, hogy igazolványkép-készítőként járja Szabolcs-Szatmár-Bereg megye falvait.
Bár a munka nem volt különösebben kreatív – a kelet-magyarországi világ megismerése annál inspirálóbb –, ám arra tökéletesen alkalmasnak bizonyult, hogy megteremtse azokat a szakmai alapokat, amellyel 1954-ben elhelyezkedhetett a Fővárosi Fotó Vállalat, közismertebb nevén a Főfotó riporterosztályán.
Időközben besorozták katonának, majd a különös sorsú Pálinkás Pallavicini Antal parancsnokolta rétsági harckocsizó ezrednél töltötte ki az 1956-os év novemberéig tartó katonaidejét, ám a forradalom eseményei közvetlenül nem érintették. Így leszerelése után egészen 1964-ig folytatta riporteri tevékenységét a Főfotónál, valamint ezzel párhuzamosan szerződéses fotósként 1958-tól évtizedekre elkötelezte magát a Rádió és TV újság fotósaként.
Nem túlzás azt állítani, hogy a műsorújság még a párt hivatalos lapjánál, a Népszabadságnál is olvasottabb orgánum volt ekkoriban, lévén a rádió, valamint a Kádár-korszak hajnalán induló hazai televíziózás idővel a legszélesebb körben fogyasztott médiumnak számított úgy a hírfogyasztás, mind a szórakoztatás területén.
Szalay a korszak hazai viszonyai között ezért a legmenőbb, leginkább kurrens témák feldolgozását kapta feladatául, melyekbe színházi- és koncertfotók, köztük komolyzenei események és a hazai beatkorszak,
valamint a nyolcvanas évek egyre táguló kulturális levegőjének a dokumentálása ugyanúgy beletartozott, mint ismert művészek portréinak az elkészítése. E felvételek között csak a Fortepanon olyan képkockákra ismerhetünk rá, melyeken Igor Sztravinszkij az Erkel Színházban vezényli a Magyar Állami Hangversenyzenekart, vagy Kodály Zoltán a Magyar Rádió stúdiójában olvas fel. És ha már rádió,
Szalay Zoltán a kezdetektől fotografálta a rendszerváltozást jóval túlélő hangjáték, A Szabó család szereplőit, vagy a szilveszteri rádiókabarék fellépőit, akik között nemegyszer feltűnik az a Gobbi Hilda is,
aki iránt különös rokonszenvet érzett a fotográfus, sok más mellett a régi Nemzeti Színház megmentése érdekében tett erőfeszítései miatt. A színházépület lerombolását egyébként maga Szalay is dokumentálta a szomszédos, Blaha Lujza téri sajtóházból.
Megkerülhetetlen csoportja Szalay felvételeinek a különféle televíziós vetélkedők idején készített anyagok is, melyekben a Ki mit tud?, az 1968-as Táncdalfesztivál később jelentős karriert befutott fellépői ugyanúgy feltűnnek, mint Szécsi Pál, Katona Klári, vagy a mára legendássá vált tévébemondók és műsorvezetők némelyikének címlapfotója. De megtaláljuk az író Déry Tibort is, aki szabályos másodvirágzását élte idős korára a Képzelt riport átható vígszínházi sikere okán.
Szalay Zoltánhoz közel álltak a szociografikus igényű témák is, melyeket jellemzően saját indíttatásból készített.
Amikor hetilapos fotóriporterként helyezkedett el az 1964-ben frissen indult Tükörnél, rögtön bele is szaladt élete első cenzúrájába. Hetek óta dolgozott ingázók anyagán, melyet a Százhalombatta–Budapest vasútvonalon készített. A lap első számában öt oldalt kapott volna a képanyag, ám annak kendőzetlen dokumentarizmusa sehogyan sem illett a korszak hivatalos szemléletébe, így egyenesen a pártközpontból tiltották le a cikk megjelenését. Ugyanakkor az eset nem szegte Szalay kedvét, így
a mély dokumentarizmusról tanúságot tevő vagy egyenesen bevállalós témák – tiszai faúsztatók, diósgyőri munkások fizetésnapja, illegálisan seftelő pesti jampik stb. – az évtizedek során is fókuszban maradtak,
dokumentálva a megvalósult szocializmus honi rögvalóságát.
Az 1980-as évek közepe újabb változást, vele a következő szintlépést is elhozta Szalay Zoltán számára. 1985-től dolgozott a Magyar Hírlapnál, gyakorlatilag a nulláról elindítva annak fotórovatát. Ezt később megismételte az 1990-től induló Kurírral, majd az 1993-tól megjelenő Blikk-kel is, de egyelőre ne szaladjunk ennyire előre az időben. A Magyar Hírlaphoz történő belépés egy politikai és társadalmi értelemben szép lassan mozgásba lendülő korszakban érte a fotóriportert.
Ennek köszönhető, hogy a fotográfiai hagyaték különösen értékes részét képviselik a késői Kádár-kor erjedésének meghatározó momentumai,
ahol a szürkeségben világbajnok egykori miniszterelnök Lázár György ugyanúgy feltűnik, mint a huszárvágással valós politikai hatalmától idővel megfosztott Kádár János is. Nem beszélve a hamarosan fényre kilépő demokratikus mozgalmak, pártok és szerveződések képviselőiről. Mindeközben a pesti aluljárókban feltűnnek az első utcazenészek, a Szent István bazilika előtt pedig évtizedek óta nem látott tömeg vesz részt 1985. augusztus 20-án a Szent Jobb körmeneten.
Mindeközben fotóriporterként Szalay a miniszterelnökké kinevezett Németh Miklós oldalán részt vett azon a csöndben lezajlott moszkvai látogatáson, ahol Gorbacsov szavakban jelezte, hogy szemet fog hunyni a kibontakozás előtt álló magyarországi többpártrendszer fölött.
Szalay fotográfiáin idővel minden a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokról, a köztársaság 1989. október 23-ai kikiáltásáról, a romániai forradalomról, az első szabad választásokról, majd az új parlament megalakulásáról szól. És ekkor még mindig nem állt meg a történet, hiszen a Kurír, majd a Blikk említett indulásánál operatív feladatot vállaló fotóriporter a kilencvenes évek közepétől szabadúszóként dolgozott tovább évekig, dokumentálva a ránk köszöntő új korszak politikai, társadalmi és kulturális eseményeit.
Szalay Zoltán pályaíve, valamint emléke máig egyik legfontosabb őrzője a Magyar Sajtófotó Pályázat és Kiállítás, aminek nem pusztán kitalálója és elindítója volt 1983-ban, de harminc éven keresztül, 2012-ig szervezője és rendezője is. A Sajtófotó kiállítások szerepét és jelentőségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Szalay egykori mentoráltjai, korábban Szigeti Tamás fotóriporter, jelenleg pedig Bánkuti András fotóriporter viszik tovább a Szalay által megálmodott szellemiséget.
Szalay Zoltán az évtizedek során a magyar fotográfia egyik doyenjévé, személye és pályaíve pedig intézménnyé vált.
Fotográfiáival szinte kivétel nélkül mindenki találkozott már Magyarországon, még ha azonosítani sajnos nem is tudják sokan a képek készítőjének nevét.
Azon képkockákét, melyekkel Magyarország történetének több mint öt évtizede gyakorlatilag szavak nélkül is elbeszélhető. Bár életében a fotográfus nem kísérelt meg pontos számot adni negatívjai mennyiségéről, azok minden bizonnyal százezres nagyságrendűre tehetők. Szalay Zoltán halála után néhány évvel felesége döntött úgy, hogy fotográfiai hagyatékából egy válogatás felkerüljön a Fortepanra, ahol jelenleg több mint 5500 felvétele érhető el. Halála után nyolc évvel, születésének kilencvenedik évfordulóján a Fugában kiállítással egybekötött estet rendeznek az emlékére.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szalay-zoltan-90
