Teliholdkor minek égjenek az utcai lámpák? – Nézegessen gyönyörű képeket a múltból

TIM-államtitkár: kifogástalan a Sajó vízminősége
2022-09-15
Gyenge szív, avagy zavar a bal szívkamra működésében
2022-09-16
Show all

Teliholdkor minek égjenek az utcai lámpák? – Nézegessen gyönyörű képeket a múltból

Nyakunkon az energiaválság, igyekszünk egyre kevesebbet fogyasztani. Egymás után hunynak ki a nagyvárosi fények. De vajon hogy lett ez a fényáradat a mindennapjaink része? Hogyan született meg a közvilágítás, a díszkivilágítás és hogyan próbáltak takarékoskodni vele a huszadik század folyamán?

Hogy szegény kuvik hogyan lett „halálmadár”, azt már az iskolában megtanultuk. A halálos beteg mellett sokáig virrasztottak, az ablak fényére odagyűltek az éjszakai rovarok, azokra meg jött a bagoly, és persze ott kuvikolt a haldoklónak. Az azonban fel sem merült bennem gyerekként, hogy vajon más ablakok miért nem voltak világosak? Nos, azért nem, mert a világítás nem volt olcsó. A faggyúval is takarékoskodni kellett, a méhviasz gyertyával pedig pláne. Az, hogy az utcát is kivilágítsák egy faluban, az évezredeken keresztül szinte elképzelhetetlen volt – olvasható a Heti Fortepan blogon.

A tabáni Hadnagy utca a Sánc utca felől nézve 1912-ben. Fotó: Fortepan / Schmidt Albin

Az emberek amúgy se nagyon közlekedtek éjjel. Aki mégis, az gyanús volt: vagy valami züllött alak lehetett, esetleg betörő, tolvaj, titkos szerető, de mindenképpen rosszban sántikált. A városok kapuit a középkorban még bezárták, kései utazók se érkezhettek ilyenkor. Az utcákon csak az éjjeliőr (németül Wächter, magyarosan bakter) járt.

1920-as évek. Fotó: Fortepan

Azután, ahogy néhány száz évvel ezelőtt a városok túlnyúltak térben a városfalakon, úgy nyúltak túl időben a nappalok határain is. Igaz, akinek éjszaka dolga volt, az sokáig kénytelen volt maga világítani vagy fáklyavivőt fogadni, mert hát minek néhány ember kedvéért fénybe borítani az egész települést. (Ahogy a régi bölcsesség tartja: „nem kell bevonni az egész Földet bőrrel, elég csak a cipőnk talpát”.)

Látkép a komáromi Erzsébet-szigetről 1911-ben, szemben a Kis-Duna-ág hídja, jobbra a Szent András templom.  Fotó: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége

Persze azért a közvilágítás nyomokban igen hamar megjelent. Már az ókori nagyvárosokban is előfordult, hogy egyes fontos vagy veszélyes pontokat – például hidakat, kapukat – fáklyákkal jelöltek éjszaka.

Londonban és Párizsban pedig már az 1500-as években általánossá vált, hogy az útkereszteződéseket megvilágították. Ezzel párhuzamosan a technológia is fejlődésnek indult: a serpenyőkben égő szurkot és a fáklyákat üvegablakos olajlámpások váltották fel, melyek idővel önálló póznákra kerültek a házfalakról. A lámpavasak elterjedését mutatja, hogy a francia forradalom idején már rendre ezekre akasztották fel az arisztokratákat.

Ekkoriban, az 1700-as évek végén már Pesten és Budán is égtek az olajlámpák az utcákon. Feltéve, hogy nem volt épp telihold. Olyankor ugyanis takarékosságból nem gyújtották meg azokat.

Világítógáz a gázgyárból

Az igazi áttörést aztán a gázlámpák 19. századi elterjedése jelentette, melyek már egységes rendszerben, egész városrészeket tudtak megvilágítani. Ha ma azt mondjuk „kandeláber”, a legtöbbünknek egy ilyen szép, régi, kovácsoltvas oszlopon ragyogó gázlámpa jut az eszébe. Pedig maga a szó egyszerűen díszes gyertya- vagy lámpatartót jelent, mely akár egy szobában is állhat. Sőt már az olajlámpások egy része is kandeláberben égett.

Látkép a budai várból az Erzsébet híd és a Gellért-hegy felé 1929-ben. A Nemzetközi orvostörténeti kongresszus résztvevői városnézésen. Fotó: Fortepan / Semmelweis Egyetem Levéltára

A gázlámpákban sem földgáz világított, annak a biztonságos kitermelése és használata csak jóval később vált általánossá. Ezekben még úgynevezett városi vagy világítógáz égett, amit kőszénből (esteleg kőolajból vagy fából) állítottak elő a gázgyárakban. A huszadik század derekán még a nagyvárosok látképének meghatározó elemei voltak a hatalmas, úgynevezett teleszkópos gáztárolók vázaiMagyarországon talán az óbudai volt a legismertebb gázgyár, melynek műemléképületei ma is megtekinthetők. A rendszer egyik különleges eleme a közeli Fő téren álló kis bódé, mely jelenleg apró kávézóként működik. Eredetileg gázátadó állomás volt: a csővezetéken érkező gáz nyomását egyenlítette ki és továbbította az utcai lámpákba (majd idővel a háztartásokba is). Egészen 1969-ig működött, a gázgyár pedig annál is tovább: még a nyolcvanas években is gyártott „légszeszt”. Igaz, azt akkor már nem világításra, hanem a földgáz pótlására használták.

Hiába volt azonban korszerű, egész várost behálózó technológia a gázlámpák rendszere, kézi munkára itt is szükség volt. A kandeláberekben égő gázlángot ugyanúgy lámpagyújtogatók gyújtották meg, mint korábban az olajlámpásokét.

A fény mint látványosság

Temesvár utcáit 1884-ben világították ki elektromos izzókkal. Nem csak Magyarországon, hanem az egész kontinensen ez volt az első város, ahol váltóáramú, központi világítási rendszer működött. A mai országhatáron belül Mátészalka volt az úttörő (1888), Budapesten csak néhány évvel később kezdett elterjedni a villanyvilágítás. Igaz, kósza próbálkozások már korábban is voltak, például a Ganz Művek annyi áramot termelt, hogy a gyár előtt futó utcát már 1878-tól azzal világította ki. Az elektromos világítás önmagában is látványosság volt. Jóval nagyobb ereje volt, minden korábbi megoldásnál, szabályozhatóbb, irányíthatóbb és biztonságosabb volt elődeinél.

Az Oktogon a Hősök tere felé nézve 1930-ban.  Fotó: Fortepan / Pesti Brúnó

A Margit híd budai hídfője 1971-ben, szemben a Lipthay utca és a Margit körút (Mártírok útja) sarka.  Fotó: Fortepan / Bauer Sándor

Az igazi „nagyvárosi fényeket” nem is annyira a közvilágítás, mint inkább a világító hirdetések jelentették. Ezek közül legismertebbek a neonok, melyeknek mára valódi kultusza alakult ki és a Fortepan cikksorozatban is többször előkerült már a téma. Hiszen ma is előfordul, hogy rekonstruálnak egy korábban eltűnt feliratot, a budapesti „neonmúzeum” megvalósítását pedig régóta tervezgetik.

Neonreklám a Teréz körút 38. és 40. (Lenin körút 96. és 98.) között az 1960-as évek végén.  Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ

A villanyfényt azonban nem csak direkt hirdetésre, hanem díszkivilágításra is lehetett használni, mely közvetve tulajdonképpen szintén hirdetett valamit. Igaz, már a villanyvilágítás elterjedése előtt is voltak díszkivilágított események.

A Földművelésügyi Minisztérium és a Kúria ablakaiba például gyertyákat és mécseseket tettek, a balusztrádra lampionokat, 400 égőből pedig a koronás középcímert rakták ki, mikor Vilmos császár Budapestre látogatott 1897-ben. A walesi herceg budapesti látogatásakor viszont már 1873-ban is ívfénylámpák adtak díszkivilágítást.

Esti díszkivilágításban a Széchenyi Lánchíd és a Budavári Palota (korábban Királyi Palota) a pesti alsó rakpartról nézve 1972-ben.  Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az első igazán profi elektromos díszkivilágítást 1928-ban kattintották fel a Szent István-hét alkalmából a Halászbástyán és a Mátyás templomon. Nem véletlenül ezeken a helyeken, hiszen megrendelője Budapest Székesfőváros Idegenforgalmi Hivatala volt. Vagyis a ragyogó fények célja már több mint nyolcvan évvel ezelőtt is a turisták elkápráztatása volt. Ezeket követte a két világháború között több Duna-menti látványosság, így a Lánchíd és az Országház is.

Ez akkor még nagyon szokatlan volt. 1936-ban például egy Kossuth téren posztoló rendőr kihívta a tűzoltókat a „füstölgő” Parlamenthez, de kiderült, hogy csak a forró reflektorok párologtatták el az esővizet a kupolánál.

A Parlament a Batthyány tér felől nézve 1935-ben. Fotó: Fortepan / Révay Péter

Kölcsönvilágítás a sporttelepről

A díszkivilágítás rengeteget fejlődött, változott a huszadik század folyamán. Egy részét persze nehezen adják vissza a régi fotók, hiszen volt idő amikor a fehér, máskor a sárgásabb színhőmérsékletű fények voltak divatosak. Van azonban, ami jól látható, hogy mire és hogyan irányították a fényt. Egy időben szinte mindenhol a „fényár” volt a népszerű, amelynek célja, hogy egyszerűen láthatóvá tegye az adott épületet vagy szobrot, míg máshol a romantikus, holdfényszerű derengést igyekeztek elérni. Volt, hogy egy épületnek csak egyes részeit emelték ki fénnyel. Ilyenek voltak például sokáig az Országház árkádjai és kupolája, vagy épp a Lánchíd kontúrjai a két világháború között, mely legpompásabban az Eucharisztikus Világkongresszus idején (1938) ragyogott a város több kiemelet pontjával együtt.

A Széchenyi Lánchíd díszkivilágítása az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával 1938-ban. Fotó: Fortepan / Major György

A Lánchíd díszkivilágítása később is igen furcsán sikeredett. Központi döntés született ugyanis arról, hogy rohammunkában meg kell oldani azt 1970. április 4-re. Április 4. volt a Magyar Népköztársaság egyik fő állami ünnepe, minden valamire való átadást ehhez igazítottak. A kivitelezők jobb híján kereskedelemben kapható kültéri lámpákat szereltek fel rá végig. Szépen világított az ünnepségen, de a szerelők előre tudták azt, ami be is következett: két évvel később az egész rekonstrukcióra szorult.

Ma már talán természetesnek vesszük, hogy a legtöbb Duna-hídnak van díszkivilágítása, de ez nem olyan régóta van így. A Lánchíd kivételével valamennyi csak a 21. században kapott díszfényt. Igaz, egykor a Margit hídra is terveztek a hetvenes években díszkivilágítást, ami részben el is készült, de azt végül soha nem kapcsolták fel.

Éjszakai kilátás a Margit híd és a Parlament felé a szigeti lejáró környékéről az 1920-as évek végén. Fotó: Fortepan / Jánossy Virág / Háberl Aladár

Karbantartás az V. kerületi Erzsébet (Engels) téren 1957-ben. Fotó: Fortepan / FSZEK Budapest Gyűjtemény / Sándor György

A díszkivilágítás ugyanis nem volt olcsó mulatság (ma sem az). Igyekeztek is takarékoskodni vele a szocializmus évtizedeiben.A Fővárosi Tanács rendeletet hozott 1973-ban, hogy nyáron minden nap éjfélig, télen pedig csak hétvégeken szabad kivilágítani a főbb épületeket. 1979-től már csak a nyári hétvégéken éghettek a lámpák – hiába, a turistaidény számított. Az egyetlen kivételt Lenin szobra jelentette: azt minden éjjel ki kellett világítani!

Az első villanyfényes mérkőzés a Népstadionban 1959. szeptember 9-én. A Közép-európai Kupa (KK) döntőjének visszavágója, Bp. Honvéd – MTK 2:2 (1:0). Fotó: Fortepan / Nagy Ilona

Persze a díszkivilágítással máshogy is lehetett takarékoskodni. A sportpályákon például nem kell mindig a reflektor – gondolták az 1848-as forradalom centenáriumi ünnepségének szervezői. Áthozták hát azokat az Elektromos Művek Latorcai utcai sporttelepéről a Kossuth térre, a második világháború után frissen restaurált Kossuth-emlékmű megvilágítására. Az ünnepségek után pedig szépen visszavitték a lámpákat a sporttelepre. Két évvel később, 1950-ben azután az emlékművet is lebontották „pesszimista hangvétele” miatt, de a tér szobrainak sorsa már egy másik történet.

Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/BlogPosztLinkje

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close