A tikk hirtelen jelentkező, önkéntelen, ismétlődő mozdulat, vagy hangadás. Lehet például pislogás, vagy torokköszörülés, bár a tömegkultúrában gyakran a szélsőségesebb tikkeket ábrázolják, például a rendszeres hangos káromkodást. E rejtélyes jelenségről Gilles de la Tourette óta egyre több ismeretet halmoztak fel a tudósok.

A tikkek alaposan beépültek a köztudatba, hiszen a tömegkultúrában a 2000-es évek óta egyre több ábrázolásuk jelent meg. Gyakran ügyetlen vígjátékokban bukkantak fel Tourette-szindrómás szereplők, akiknek a tikkjei sajnálatos módon humorforrásként szolgáltak. Tikkelt már a képernyőkön Bart Simpson és Eric Cartman is, akik a Simpson család és a South Park című, óriási népszerűségnek örvendő rajzfilmsorozatok szereplői. Ezek a karakterek általában hangosan káromkodtak, esetleg önkéntelen mozdulataik balszerencsés események kiváltói voltak. Az ilyen ábrázolások persze nem segítettek a tikkek közmegítélésén, pedig talán nem túl meglepő, hogy kifejezetten pontatlanok.

Hangos káromkodásokban megnyilvánuló tikkek ugyan léteznek (koproláliának nevezik szaknyelven), de a valóságban jóval ritkábbak, mint azt a filmes megjelenítések alapján gondolhatnánk.

A tikkek általában sokkal kevésbé feltűnők.

Bukfencező és ugráló tikk is van

A tikkek hirtelen, ismétlődő mozdulatok, vagy hangadások. Tikk lehet például az ismétlődő, gyors pislogás, vagy valamilyen grimasz is.

Az orvosi gyakorlatban elválasztják egymástól a mozgásos és a hangadásos tikkeket, noha ez a csoportosítás mesterkélt: a hangadás éppúgy izommozgáson alapul, mint a mozgás, tehát élettani szempontból nincs igazán jó ok különválasztani ezeket.

Mindenesetre azokat a személyeket, akiknél egyszerre fordulnak elő mozgásos és hangadásos tikkek, Tourette-szindrómával diagnosztizálják, míg ha csak az egyik típus található meg egy személynél, akkor tikk zavart állapítanak meg. A tikkek nagyjából a gyerekek 1 százalékánál jelennek meg, fiúknál jóval gyakrabban, mint lányoknál. Felnőtt korára az érintettek felénél megszűnik a probléma.

A tikkeket aszerint is el lehet különíteni, hogy mennyire összetett maga a mozdulat.

Az egyszerű mozgásos tikkek közé sorolható például a pislogás, vagy a fejrándítás, mivel ezek gyakran akár egyetlen izomcsoport összehúzódásának eredményeképp is kialakulhatnak. Összetett mozgásos tikk lehet például az ugrálás, vagy akár a bukfencezés is. Az egyszerű hangadásos tikkek közé tartozik a szipogás és a köhögés, míg a komplex hangadásos tikkek már általában beszédet tartalmaznak. A tikkek kialakulásának jellegzetes lefolyása van. Általában 5-7 éves kor között jelentkeznek az első tikkek, melyek jellemzően egyszerű, mozgásos tikkek, melyek a fej környékét érintik. A hangadásos és az összetett tikkek jellemzően csak később jelennek meg. A tikkek egy része állandósulhat, de érdekes módon vannak olyanok is, melyek csupán néhány hétig, vagy hónapig maradnak fenn.

A grimaszolás is lehet tikk, összetett mozgásos tikk (Forrás: bing.com)

Mozart és Tourette? Wolfgang Amadeus Mozart nevét a világon mindenütt ismerik. Az osztrák zeneszerző már gyermekként komoly hírnévre tett szert. A hírnév azonban óhatatlanul magával hozta, hogy a tehetség mellett más jellemzőire is felfigyeltek az emberek. Mozart viselkedésének furcsaságait már számos orvosi szaklapban elemezték. A szakértők többféle neuropszichiátriai zavart véltek már felfedezni Mozart levelezései, illetve korabeli beszámolók alapján. Egyesek szerint Mozart Tourette-szindrómás volt. Mozart állítólag rendszeresen grimaszolt, gyakran törölgette a száját szalvétával, illetve zongorázást imitált különféle felületeken. Egyes beszámolók szerint az sem volt ritka, hogy ugrált és bukfencezett. Persze a visszamenőleges diagnosztika nem kifejezetten megbízható, az mindenesetre érdekes, hogy az egyik legnagyobb zenei tehetség talán Tourette-szindrómás lehetett.

Wolfgang Amadeus Mozart arcképe (Johann Nepomuk della Croce, 1781)

Ha sokáig visszatartják, rosszabb lesz…

A tikkek megéléséről a Tourette-szindrómás személyek beszámolói alapján tudjuk, hogy a tikk megjelenése előtt egyre fokozódó feszültség jelentkezik, melyet a tikk kivitelezése old fel. Néhányan a tüsszentést megelőző érzéshez hasonlítják, mások a viszketéshez. A tikkek lezajlása fölött van ugyan az egyénnek némi kontrollja, de a kényelmetlenség, amit érez, egyre fokozódik. A hosszasan visszatartott tikkelés eredményeképp egyre erősebb a késztetés, és ilyenkor akár sokkal intenzívebben, az átlagosnál több ismétléssel jelenhet meg az elfojtott mozdulat, vagy mozdulatsor.

Remeg a szemhéjam, tikkelek? A szemhéj rángását szaknyelven faszcikulációnak hívják. Abban különbözik a tikkeléstől, hogy ez jellemzően csak néhány izomrostot érint, míg a tikkelésnél egy-egy izom egésze mozog. Az ilyen izomrángások nagyon gyakoriak, az emberek 70 százaléka megtapasztalja őket az élete során. A stressz, a fáradtság, a fokozott alkohol- vagy koffeinfogyasztás, az izom megerőltetése, de akár magnéziumhiány is állhat a hátterében. A jelenség a legtöbb esetben ártalmatlan, de akár az amiotrófiás laterálszklerózis előszele is lehet (Stephen Hawking is ebben a betegségben szenvedett).

A Tourette-szindrómának a szakértők szerint nagyon markáns a genetikai megalapozottsága.

Ikervizsgálatok alapján a Tourette-szindróma majdnem 80 százalékban öröklődő, tehát az esetek nagy részében valamelyik szülőnél is előfordultak tikkek. Ennek ellenére nem sikerült még rámutatni egy génre, amely felelőssé tehető a Tourette-szindróma kialakulásáért. Különböző vizsgálatok alapján számos gént hoztak már összefüggésbe a betegséggel és ezek jellemzően az idegrendszer működését befolyásoló gének közül kerültek ki.

A hisztamin felelős? Számos genetikai vizsgálat a hisztaminhoz köthető gének körül keresi a Tourette-szindróma öröklődési hátterét. A hisztamin sokfelé fejti ki hatását az agyban, az éberség létrehozásában is fontos, ugyanakkor a bőrben lévő, viszketésért felelős receptorok is e vegyület hatására aktiválódnak. Ezért van az, hogy az allergia ellen adott antihisztaminok egyrészt enyhítik a viszketést, másrészt fáradékonyságot okoznak. Az első eredmények a hisztamin és a Tourette-szindróma kapcsolatáról azért voltak biztatóak, mert a hisztamin által vezényelt folyamatokba viszonylag sokféleképp bele tudnak nyúlni az orvosok. Nagyobb, megbízhatóbb vizsgálatok azonban nem erősítették meg a korai eredményeket, így jelenleg nem valószínű, hogy a Tourette-szindróma kezelésében hasznosak lehetnek a hisztamin agyi jeladási tevékenységét befolyásoló gyógyszerek.

Génvadászat egyelőre eredmény nélkül

A Tourette-szindróma genetikai háttere tehát egyelőre ködös, és ugyanez igaz a konkrét idegrendszeri alapokra is.

Biztosan állítható, hogy az ún. kortiko-striato-thalamo-kortikális hálózatok működésének zavara központi fontosságú.

A hálózatok hosszú neve abból adódik, hogy ezeket az agykéreg (cortex) és a kéreg alatti szürkeállományi régiók (striatum és thalamus) működési egységei alkotják. Olyan zavarok esetén játszanak szerepet, melyekben valamilyen agyi működés akaratlagos szabályozása válik hibássá. Ilyenek például a Parkinson-kór és a Huntington-kór, melyeknél a mozgás szabályozása válik problémássá, illetve a figyelemzavar, melynél a figyelem irányítása szenved zavart, végül a kényszerbetegség és a Tourette-szindróma, melyeknél bizonyos cselekvéseket nem sikerül megfelelően gátolni. Ezeket a hálózatokat egyébként a begyakorolt mozgások elvégzésben is fontosnak tartják, például a sportban, hangszeres játékban, vagy esetleg valamilyen betanult szöveg előadására jellemző mozdulatsorok kivitelezésében. Amikor egy Tourette-szindrómás beteg efféle tevékenységet végez, akkor a tikkelés a tevékenység időtartamára akár teljesen megszűnhet.

A Tourette-szindróma hátterében tehát az agykéreg (cortex), és a kéreg alatti két szürkeállományi régió, a striatum (basal ganglia része) és a thalamusz (thalamus) áll.

Mivel a mozgás koordinálásában központi szerepe van, sokszor a kisagyat (cerebellum) is megemlítik a szindróma hátterében, noha ezt kutatási eredmények nem támasztják alá.

Kezelés: a felvilágosítástól a mélyagyi stimulációig

A Tourette-szindróma kezelésére az esetek többségében viselkedésterápiás megközelítést alkalmaznak. A viselkedésterápia egyrészt a tikkeket megelőző késztetés lehető leghatékonyabb felismerését célozza. Ha a késztetés tudatosul, akkor lehetségessé válik a tikk megjelenésének akaratlagos megakadályozása, akár például egy olyan cselekvéssel, ami összeegyeztethetetlen az adott tikkel. A Tourette-szindróma súlyosabb formáiban azonban előfordulhatnak például önsértő tikkek is. Ilyen esetekben már jellemzően gyógyszeres kezelésre van szükség, amely a korábban említett idegrendszeri hálózatokat befolyásoló szerekre épül. A legsúlyosabb esetekben manapság már mélyagyi stimulációt is alkalmaznak, vagyis ingerlő elektródát ültetnek be az agyba, amely szintén a korábban említett hálózatok befolyásolásával akadályozza meg a tikkek megjelenését.

Az esetek túlnyomó részében azonban nincs szükség ezekre a komoly beavatkozásokra.

Az utóbbi évtizedek vizsgálataiból leszűrhető egyik legfontosabb tanulság talán az, hogy az érintettek felvilágosítása legtöbbször bőven elég hatékony kezelés.

Amennyiben az ember elfogadó környezetben tikkel, gyakran semmilyen negatív következménye sincsen a dolognak. A tikkek ugyanis a Tourette-szindrómásoknál legtöbbször a társadalmi megbélyegzés miatt vezetnek a szenvedéshez. Egy néhány éve publikált vizsgálat azt mutatta, hogy a gyermekkorában Tourette-szindrómával diagnosztizált felnőtteknek csak nagyjából a fele állította, hogy továbbra is tikkel. A résztvevőkről készült videokamerás felvételek elemzése alapján azonban kiderült, hogy ez az arány valójában 90 százalék. Feltehetőleg sokan egyszerűen nincsenek tudatában, hogy tikkelnek, mert a kényszermozgások nem zavarják őket a hétköznapi életükben.