Tíz évvel ezelőtt, 2015. január 7-én egy terrorista testvérpár vérfürdőt rendezett Párizsban egy szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo szerkesztőségében. Tizenkét holttest maradt utánuk. Az övékét nem számítva. Az Istent és embert nem ismerő, gyilkos szatíra lapja a gyilkosoknak köszönhette története nagy tragédiáját és legnagyobb közönségsikerét. A magyarországi kormánypárti sajtó szerint megérdemelte a sorsát. A Charlie Hebdo története a végletekig kiélezte a szólásszabadság határainak a kérdését.
A Charlie Hebdo a szólásszabadság sérelmének köszönhette a létét.
A Hara-Kiri nevű mindenellenes, polgárpukkasztó havilap, ahol a Charlie Hebdo későbbi munkatársai közül többen is dolgoztak, és amelyet többször is betiltottak hosszabb-rövidebb időre, a ’68-as diáklázadás után alkalmasnak ítélte a franciaországi légkört ahhoz, hogy az aktuális politikai eseményekhez szorosabban kötődő hetilapot (franciául hebdomadaire, rövidítve hebdo) adjon ki L’Hebdo Hara-Kiri néven.
A hetilapnak 1970 novemberében olyan jól sikerült a szenzációhajhász címlapokat kifigurázva összekötnie a ’68-as generáció közutálatának középpontjában álló, autoriter de Gaulle elnök halálát egy néhány nappal korábban bekövetkezett, másfél száz halálos áldozatot követelő szerencsétlenséggel, hogy a lapot betiltották.
A szerkesztőség névváltoztatással cselezte ki ezt a rendelkezést, és így született meg a Charlie Hebdo. A Charlie egy 1969-ben alapított havilap, a Charlie nevéből jött, amely Charles de Gaulle-ra utalt. A névválasztás maga is a betiltás okára utaló fricska volt.
A hetilap 1981-ben megszűnt, 1992-ben pedig feltámadt. Úgy támadt fel, hogy egy szatirikus hetilap kiadója depolitizálni óhajtotta a lapját, mire a szerkesztőség szétszakadt, és az erőteljesen politizáló része újjélesztette a Charlie Hebdo-t.
Az antiklerikális cement
„A szerkesztőség cementje az antiklerikalizmus./…/ A munkatársaink között van anarchista, kommunista, trockista, környezetvédő aktivista. De egy kérdésben mind egyetértenek, ez a vallás elutasítása. A lap irányvonalát többszólamú baloldalinak tartanám, némi szélsőbal beütéssel.” Így nyilatkozott Gérard Biard, a lap főszerkesztője 2012-ben.
A „szélsőbal beütés” abban is megnyilvánult, hogy a 2012-es elnökválasztáson a lap szerkesztősége a szélsőbaloldali Jean-Luc Mélenchonra szavazott. (1981-ben pedig az elitellenes, populista humorista, Coluche elnöki kampányát támogatta volna napilappá alakulva, de a napilap két szám után megszűnt, Coluche pedig egyébként is visszalépett).
A lap a Franciaországra jellemző erőteljes szekularizmusnak azt a radikális változatát követte, amely nem csupán az egyházak és az állam következetes elválasztásának eszméjét hirdette, nem csupán a hatalomgyakorlásból kívánta kiiktatni az egyházakat, hanem ateista alapon állt szemben a vallással magával. Valamennyivel.
A Charlie Hebdo írásaiban, rajzaiban nem csupán a moszlimok, de a keresztények és az izraeliták is találhattak bőven olyanokat, melyek a hitüket sértették.
Nemcsak antiklerikális, hanem antirasszista is volt a lap, bár ebben nem volt egészen következetes.
Hevesen támadták a vallási fundamentalizmusok sorában az iszlám fundamentalizmust és az azon alapuló terrorizmust, felléptek az idegenellenesség, a rasszista iszlamofóbia ellen is.
Kedvenc célpontjuk volt a szélsőjobboldal, a Nemzeti Front. 1996-ban a szerkesztőség meghatározó személyiségei az akkori főszerkesztővel, Philippe Val-lal az élükön 173 ezer aláírást gyűjtöttek a Nemzeti Front betiltása érdekében, mivel a fajgyűlölő, antiszemita pártot az Emberi és Polgári Jogok Deklarációjá számos pontjának megsértésével vádolták.
Miközben a lap a fajgyűlölet ellen harcolt, a civilizációs alapú megkülönböztetés belefért az értékrendjébe.
A főszerkesztő egyik írásában civilizálatlan népségnek nevezte a palesztinokat, és kirúgta azt a fiatal svájci újságírónőt, Mona Chollet-t, aki ez ellen tiltakozott, s aki később a feminista könyveivel hatalmas sikereket aratott, és ma a Le Monde diplomatique főszerkesztője.
1995-ben, az ENSZ-csapatok jelenléte ellenére végrehajtott srebrenicai vérengzés után néhány hónappal megjelentettek egy gyilkos karikatúrát, mely szerint az ENSZ óvszert kínál a szerbek támadása ellen.
2005 szeptemberében a dán Jyllands-Posten megjelentetett 12 karikatúrát, amely Mohamedet ábrázolta kritikai éllel, összekapcsolta Mohamedet a terrorizmussal. Az egyik karikatúrán Mohamed turbánjában bomba rejtőzött.
A karikatúrákat 2006 elején „fedezték föl” a moszlim tiltakozók. A tiltakozás hatalmas tüntetésekhez, bojkottfelhívásokhoz, zavargásokhoz vezetett világszerte. Több moszlim többségű ország visszahívta a nagykövetét Dániából. Nigériában legalább 15 halálos áldozata volt a zavargásoknak, és felgyújtottak jó néhány keresztény templomot.
Az ügy megosztotta a nyugati világ közvéleményét. Sokan vélekedtek úgy, hogy a karikatúrák közlése iszlamofób provokáció, olaj a tűzre, felelőtlenség és érzéketlenség. Nem voltak kevesebben azok sem, akik az iszlám világ tiltakozását és a fenyegetéseket a sajtószabadság alapértéke elleni brutális támadásnak ítélték, amely ellen demonstratív akciókkal kell fellépni.
A demonstráció egyik formája a karikatúrák újraközlése volt. Huszonkét országban több mint hatvan lap, Magyarországon a Népszabadság és a Magyar Hírlap jelentetett meg egyet vagy többet a karikatúrák közül. A Magyar Nemzet ezért elmarasztalta a Népszabadságot és a Magyar Hírlapot.
A Jyllands-Posten jobboldali konzervatív lap, az Európai Néppárthoz tartozó dán Konzervatv Párthoz áll közel. A Charlie Hebdo-hoz a legkevésbé sem.
De a Charlie Hebdo a demonstrációban élen járt. A dán lapban megjelent összes karikatúrán kívül saját Mohamed-rajzokat is megjelentetett. A lapnak ezt a számát 320 ezer példányban kapkodták el, míg az átlagos eladott példányszám akkor 100 ezer (a 2015-ös vérengzés idején 60 ezer) volt.
A címlapon is a kesergő Mohamed látható, aki a fundamentalizmus terhe alatt nyög, és felsóhajt: „nehéz, ha barmok szeretik az embert” („c’ est dur d’être aimé par des cons”).
Két moszlim csoport beperelte a Charlie Hebdo-t az iszlám megsértése miatt. A tárgyaláson 2007 elején a védők felolvasták a jobbközép kormány belügyminiszterének, Nicholas Sarkozynek a levelét, amelyben védelmében vette a lapot és kiállt „a szatíra régi francia hagyománya” mellett.
Emlékeztetett rá, hogy róla is sok nagyot ütő karikatúrát közölt a lap. A perlő – és a pert elvesztő – iszlám szervezetek nem voltak fundamentalisták, nem volt semmi közük terrorszervezetekhez.
A Mohamedet ábrázoló karikatúrák a nem fundamentalista, a terrort nem támogató moszlim többség számára is sértőek, felháborítóak voltak, mert Mohamed ábrázolása már önmagában is istengyalázásnak minősül, a legszigorúbb tilalom alá esik.
Azonkívül joggal érezhették a diszkriminációnak, idegengyűlöletnek kitett moszlimok azt is, hogy a karikatúrák erősítik azt az előítéletet, amely minden moszlimban terroristát vagy legalábbis a terrorizmus támogatóját látja. Joggal kifogásolták továbbá, hogy az ország belügyminisztere véleményt nyilvánít egy folyamatban lévő bírósági ügyben, befolyásolni óhajtja az igazságszolgáltatást.
Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy Mohamedet, mint arab férfit pontosan olyan sztereotip rasszjegyekkel ábrázolják, mint a náci és neonáci média a lógó orrú zsidót.
Eközben a Charlie Hebdo a moszlim bevándorlókat érő rossz bánásmódról, diszkriminációról is rendszeresen közölt karikatúrákat. Például:
Forrás: Wikipedia
Sarkozy már elnök volt, amikor 2008-ban a Siné néven publikáló karikaturista azon viccelődött, hogy az elnök gazdag zsidó családba benősülni készülő fia a pletykák szerint áttér a zsidó hitre, és azzal aztán majd messzire juthat.
Ezt lehetett úgy is érteni, hogy a rajz a zsidó összetartás egzisztenciális előnyéről szól, s akik így értették, antiszemitának ítélték a szöveget.
Val, a főszerkesztő egy bocsánatkérő szöveg aláírására kérte föl Sinét, aki azt válaszolta, hogy előbb vágja le a golyóit. Erre Sinét elbocsájtották. Több ezer értelmiségi tiltakozott Siné kirúgása ellen. Siné pedig beperelte a lapot. A bíróság neki adott igazat és jelentős kártérítést ítélt meg néki.
Lovas István így üdvözölte az ítéletet:
„Ahogyan a megmondó emberek azt már megszokták. Amikor a kilencvenes évek elejétől az imperializmus, a neoliberalizmus, az uralkodó média stb. ellenfeleit ‘a társadalmi rend néhány őre’ antiszemitának, sőt nácinak nevezte, és azoknak csúszva-mászva kellett felmutatniuk rasszizmus elleni tetteiket, morális átváltozásukat. Nem, ez most nem ment, pedig az inkvizíciós bíróságnak és elmozdíthatatlan bíráinak (Alain Finkielkraut, Bernard-Henry Lévy és a többiek) van csak engedélye a tiszteletlenségre, a provokációra, a kollektív stigmák kiosztására.”
(Magyar Nemzet, 2008. augusztus 2.)
Azt a Sinét minősítették ezek a galád, véleményterrorista rágalmazók antiszemitának, aki 1982-ben egy rádióinterjúban azt mondta: „Igen, antiszemita vagyok, és nem félek ezt beismerni./…/ Szeretném, ha minden zsidó félelemben élne, kivéve azokat, akik a palesztinok barátai.” Igaz, Siné ezért a nyilatkozatáért akkor elnézést kért, mint azok a csúszó-mászók…
Molotov-koktél és gépfegyver
2011 őszén Libiában bevezették az iszlám törvénykezést, a sariját, Tunéziában pedig az iszlamista párt győzött a választásokon. Erre úgy reagált a Charlie Hebdo, hogy Charia Hebdo-nak keresztelte át magát arra a számra, amelyre „meghívták” Mohamedet segédszerkesztőnek.
A 2011. november 3-i számban az iszlám családokon belüli erőszakról, a nők elnyomásáról, a megkövezésről, lefejezésről, végtagok levágásáról, a melegek, a másképp gondolkodók, a kitértek üldözéséről, a kényszerházasságokról esett szó, Mohamedet pedig az értelem hangján megszólaló, jó humorú bölcsnek ábrázolták, akit elszomorítottak a választási eredmények, és aki a vallás és a politika szétválasztását szorgalmazza.
A címlapon pedig Mohamed 100 ostorcsapást ígér annak, aki nem hal meg a röhögéstől.
A honlapon és az interneten előzetest adtak a készülő lapszámból. A lap Facebook oldalát be kellett zárni, mert elárasztották a gyűlölködő, a szerkesztőség kiirtására buzdító kommentek. A szerkesztőségre pedig Molotov-koktélt dobtak, hogy megakadályozzák a lapszám kiadását. A szerkesztőség kiégett, de személyi sérülés nem történt. A támadásra válaszul a szokásos példányszám négyszeresét nyomtatták ki.
Forrás: Wikimedia commons
„Aki ebből azt a következtetést vonná le, hogy a Charlie Hebdo iszlámellenes, az téved. Legalább annyira keresztényellenes is, ugyanis Jézusról is számtalan karikatúrán emlékeztek meg, ám valahogy az ez ellen fellépő szervezetek tiltakozása süket fülekre talált a francia médiában. A szerkesztőség egész magatartásával, cikkeivel, rajzaival azt kívánja sugallni: mi mindent elvetünk, ami szélsőséges, mi az ész alapján, humorral ítélünk meg mindent, leleplezünk politikai, gazdasági, szellemi visszaéléseket, és ezt úgy tesszük, hogy közben nekünk semmi sem szent.”
Így reagált a szerkesztőség elpusztítására a Magyar Nemzet munkatársa (2011. november 8.).
2012 szeptemberében, amikor egy az iszlám híveit sértő film háborította fel az iszlám világot, és a Közel-Keleten amerikai nagykövetségek ellen intéztek támadásokat, a Charlie Hebdo a korábbiaknál is sértőbb Mohamed-karikatúrákat jelentetett meg. Némelyiken a próféta meztelenül szerepel, és csillagok takarják a fenekét.
Ez már a nyugati politikai vezetőknek is sok volt.
Laurent Fabius francia külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy a sajtószabadság szent és sérthetetlen, de az érzékenység és intelligencia hiányára vall, ha ilyenkor olajat öntenek a tűzre. Obama elnök az ENSZ közgyűlésén kijelentette, hogy a jövő nem lehet azoké, akik az iszlám prófétáját rágalmazzák, de azokat is el kell ítélnünk, akik Jézust gyalázzák vagy a holokausztot tagadják.
Rohamrendőrök vették körül a szerkesztőség épületét, hogy megvédjék az esetleges támadástól.
Három évvel később már senki sem védte a szerkesztőséget.
2015. január 7-én szerdán délelőtt szerkesztőségi ülést tartottak a Charlie Hebdo munkatársai Párizs 11. kerületében, a Rue Nicolas-Appert 10. szám alatt. Az ülés fél tízenegykor kezdődött.
A 2011-es támadás után a lap elköltözött a kiégett szerkesztőségből, és az új helyet óvatosságból nem jelölte tábla vagy efféle. 11 órakor két felfegyverzett, csuklyás férfi betört a Rue Nicolas-Appert 6. szám alá, és azt kiabálta: „Ez a Charlie Hebdo?” Miután észre vették, hogy tévedtek, belelőttek az üvegajtóba, és továbbmentek a 10. sz. alá.
Az épület előtt állt Corinne Coco Rey, a bevándorlókról szóló fenti karikatúra szerzője a kislányával. Ráfogták Cocóra a fegyvert, és kényszerítették, hogy üsse be a kapukódot.
Az előtérben azonnal lövöldözni kezdtek. Egy karbantartó alkalmazott volt az első áldozat. Coco-t tovább kényszerítették a fegyverrel, hogy vigye fel őket az emeletre, ahol a szerkesztőségi ülés folyt, vidám hangulatban. A behallatszó zajról azt gondolták, hogy valami tréfa.
A szerkesztőségi ülésre betörő fegyveresek öt-tíz percig lövöldöztek. Igyekeztek mindenkire halálos fejlövést leadni. Az a két ember – köztük Coco – menekült meg, akiknek sikerült elbújni egy-egy asztal alá. Sigolene Vinson bűnügyi riporter úgy menekült meg, hogy az egyik lovagias terrorista azt mondta neki, hogy nem öli meg, mert nő. Intette, hogy térjen meg az iszlámhoz, olvassa a Koránt, viseljen fátylat.
A terroristák a jemeni Al-Kaida harcosainak vallották magukat, és a jemeni Al-Kaida fel is vállalta a terrorakciót.
Az elkövetők menekülés közben lelőttek egy magát megadó rendőrt. Autóval távoztak a helyszínről, amelyet aztán lecseréltek egy másikra, amelyből kiparancsolták a sofőrt. Út közben elgázoltak egy járókelőt.
Forrás: Wikimedia commons
Január 9-én egy üzemi épületben bekerítették az elkövetőket, akik ott egy túszt ejtettek. Sok órás reménytelen tárgyalási kísérlet után az elkövetők kitörtek, és tűzharcban elestek mindketten.
Ezen a napon a terroristák börtönből ismert barátja, Amedy Coulibaly megtámadott egy kóser szupermarketet. Négy embert megölt, tízet túszként tartotta fogva azzal, hogy őket is megöli, ha a társainak baja esik. A többi vásárlót a kóser üzlet Maliból származó moszlim alkalmazottja rejtette el a hűtőkamrában.
Coulibalyt nagyjából akkor lőtték le a rendőrök, amikor a Charlie Hebdo mészárosait.
A terrorakció megszervezésében, a terroristák felfegyverzésében résztvevő tizennégy embert 2020-ban ítélték el. Hármójukat távollétükben.
A Charlie Hebdo áldozatai:
Cabu karikaturista, Elsa Cayat kolumnista (az egyetlen női áldozat), Charb karikaturista, kolumnista, Philippe Honoré karikaturista, Bernard Maris szerkesztő és kolumnista, Mustapha Ourrad segédszerkesztő, Tignous karikaturista, Georges Wolinski karikaturista, Fredéric Boisseau karbantartó, Franck Brinsolaro rendőr, Ahmed Merabet rendőr, Michel Renaud, aki látogatóban volt a szerkesztőségben. Három meglőtt munkatárs és egy megsebesült rendőr túlélte a támadást. A lap főszerkesztője a támadás idején Londonban tartózkodott.
A két elkövető Chérif és Said Kouachi volt. Testvérek. Algériai bevándorlók gyermekeiként születtek Franciaországban az 1980-as évek elején. Anyjuk öngyilkossága után nevelőintézetbe kerültek. Onnan kinőve elmerültek a terrorista alvilágba. Többször is börtönbe kerültek. Egy francia tévériporter egy ízben interjút készített Chériffel, aki így beszélt:
„Nem vagyunk gyilkosok. A próféta védelmezői vagyunk, nem ölünk nőket. Védjük a prófétát. Ha valaki támadja a prófétát, akkor nem probléma, megölhetjük. Nem gyilkolunk nőket. Nem vagyunk olyanok, mint ti. Ti vagytok azok, akik nőket és gyerekeket öltök Szíriában, Irakban és Afganisztánban. Azok nem mi vagyunk. Nekünk az iszlámban van becsület kódexünk.”
2020-ban, amikor ismét újraközölték a Mohamed-karikatúrákat, egy Pakisztánból érkezett, alulinformált terrorista szúrással súlyosan megsebesített két embert a Cherlie Hebdo korábbi szerkesztőségében, ahol már tévéstúdió működött.
Charlie vagy, vagy mi vagy?
A támadás utáni napon a szerkesztőség túlélő tagjai bejelentették, hogy folytatják a működésüket, és 1 millió példányban adják ki a lap következő számát. Az 1 millióból közel 8 millió lett. Ez volt a legmagasabb példányszám a francia sajtó történetében.
A szerkesztőség mindenhonnan kapott segítséget. A francia kormány egy millió euróval támogatta a lapot. A lapszám, amely január 14-én, a mészárlás után egy héttel jelent meg, a Liberation szerkesztőségében készült. A kereslet messze túlhaladt Franciaország határain.
Számos országban terjesztették a Charlie Hebdo túlélő számát. A lapért verekedők jelentős része nem is olvasott franciául.
A túlélő szám címlapján ismét Mohamed szerepel. A fölirat: „Minden meg van bocsájtva”, és a próféta kezében a tábla: „Je suis Charlie”.
Egy francia újságíró, Joachim Roncin alkotta meg közvetlenül a mészárlás után a Je suis Charlie, Én vagyok Charlie ismert képi megjelenését. Ez a szlogen a Twitteren jelent meg, onnan terjedt el, és a szólásszabadság, a sajtószabadság jelszava lett.
Világszerte számos szolidaritási tüntetés, felvonulás válaszolt a mészárlásra. Január 10-én, 11-én szerte Franciaországban a szólásszabadságért kiállók millió vettek részt a „köztársasági meneteken”.
A központi felvonuláson egyik oldalról Angela Merkel, a másik oldalról Mali miniszterelnöke karolt bele François Hollande francia elnökbe. Ott menetelt az első sorban Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, Benjámin Netanjahu, Izrael miniszterelnöke és Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke. Ott volt Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke is.
Forrás: Wikimedia commons
Egy túlélő karikaturista, Willem tiltakozott az ellen, hogy olyan figurák jelentkezzenek elvbarátaikként, mint a fajgyűlölő Geert Wilders és Marine Le Pen. Azt mondta: „Hányok attól, hogy ezek hirtelen a barátainknak deklarálják magukat.”
A magyarországi kormánysajtó egyenlőségjelet tett a gyilkosok és a Charlie Hebdo szerkesztősége közé.
„A sokk elmúlta után azonban fel kell tenni bizonyos kérdéseket. Azért is, hogy a jövőben ne történjen, ne történhessen hasonló szörnyűség. És persze azért, mert ezekről a kérdésekről eddig nem lehetett szabadon beszélni – aki halkan és óvatosan szóba hozta, azonnal földbe döngölték a véleményterroristák. Először vegyük a szólásszabadság kérdését! Belefér-e a szólásszabadságba a provokáció, és hol a határ a bátor vicc és az ízléstelen, másokat tettre serkentő gúny között? Tényleg ennyire fontos a megbotránkoztatás joga, hogy megéri belehalni? És szabad-e tréfálkozni valakinek a hitével? Ha mindennel szabad, akkor miért volt bűn az, amikor az egyik magyar humorista az ELTE környékén erőszakra váró nőkről humorizált? Van-e érdemi különbség az erőszak áldozatán való nevetés vagy az öreg, beteg egyházfőn való élcelődés között?
És igen, az is túlreagálás, ha most a szólásszabadság harcos védelmezőjeként mindenki Mohamed gúnyrajzos Charlie Hebdo címlappal megy tüntetni…/…/ Ki szelet vet, vihart arat, tartja a bibliai gyökerű mondás. Lehet azon vitatkozni, hogy ki kezdte az egészet és ki volt, aki csak visszaütött, de nagyon úgy tűnik, mindannyian benne vagyunk egy tornádóban.”
(Lukács Csaba, Magyar Nemzet, 2015. január 9.)
„Az egészséges emberi normákat menetrend szerint megsértő, ezért egy időre be is tiltott hecclappal azonosulni valóban képmutató magatartás, elvégre Európa számos országában törvény tiltja a vallási és etnikai közösségek sértegetését. Ugyanakkor az önbíráskodás, a gyilkolás elfogadhatatlan. Európa válságba került. Nem most, nem a Heti Karcsi szerkesztőségének lemészárlásakor, hanem szép lassan és módszeresen, ahogy egyfelől kötelező vallási dogmává tette az egyébként korlátozott – lásd például antiszemitizmus, holokauszttagadás – szólásszabadságot, napi gyakorlattá az erkölcsi relativizmust, a család- és vallásellenességet, az egyéni önzést és emberi gyávaságot, másfelől beeresztette és ma is beereszti a szegényebb régiókból azon embertömegeket, akik a meg nem született milliók helyett az alantas, illetve egyre inkább a mindenféle munkát elvégzik, és befizetik azt a járulékot, amiből a nyugdíjasok jól élnek./…/ A nemzetközi karcsik azonban ebből semmit sem látnak. Menetelnek és gyászolják a szólásszabadságot. És nem értik, hogy az Aranykor véget ért. Európa északi és nyugati része beteg. A ma még szegény, ezért érintetlen keleti rész talán meg tudná menteni. De a karcsik még mindig nem hiszik el, hogy vége.”
(Bencsik András, Magyar Demokrata, 2015. január 14.)
