A fotografikus emlékezet fogalma nem szorul magyarázatra. Akik e képességgel bírnak, egy pillantással képesek az eszükbe vésni bármit, hogy azt később felidézve tüzetesen visszamondják a jelenség részleteit. Ez a képesség számtalan fiktív történetben kapott központi szerepet, de vajon valóban lehetséges efféle emlékeket létrehozni? Tényleg létezik fotografikus emlékezet?
A fotografikus emlékezet mítoszának forrása talán az argentin író, Jorge Luis Borges 1942-ben publikált novellája, a “Funes, az emlékező”. A novella főhőse egy lovas baleset miatt súlyos fejsérülést szenved és ennek következtében mindenre emlékszik, amit a baleset óta átélt, méghozzá elképesztő részletességgel. Funes fel tudja idézni például a felhők alakját, melyeket hetekkel korábban figyelt meg és arra is emlékszik, hogy milyen testtartásban volt, mikor nézte őket. Az elképesztő memóriával rendelkező Funes néhány nap alatt átrágja magát a legfilozofikusabb latin nyelven íródott köteteken és képes tökéletesen felidézi azok tartalmát, noha előtte még csak a nyelvet sem ismerte.
Aki az Esőembert inspirálta, másfél óra alatt végzett egy regénnyel, hogy aztán szó szerint idézze
Funes esete persze az író kreativitásából táplálkozott, azonban voltak hasonló beszámolók, amelyek szerzőik szerint valós személyek valós eredményeit ábrázolták. A Time magazin egyik szerzője például 1957-ben kísértetiesen hasonló képességet tulajdonított Neumann Jánosnak. A magyar származású polihisztor kétségkívül kiemelkedő koponya volt, elég csak azt megemlíteni, hogy a nevéhez fűződik a modern számítógép elméleti megalapozása és a Manhattan tervben is szerepe volt. Neumann 6 évesen már 8 számjegyű számokat osztott el fejben, 8 évesen elsajátította a kalkulus rejtelmeit és állítólag egy pillantásra meg tudta jegyezni egy telefonkönyv egész oldalának tartalmát. Számok, nevek, címek csoportjai, ráadásul akár több száz, egy pillanat alatt vésődtek be az emlékezetébe.
Forrás: Wikimedia
Még ettől is elképesztőbb memóriát tulajdonítottak Kim Peek-nek, aki az Esőember című filmet inspirálta. Kim Peek egy ritka genetikai rendellenességgel született, ennek következtében gyenge motoros és társas képességekkel rendelkezett, viszont bámulatos emlékezete volt. Állítólag már 16 hónapos korától meglepő sebességgel olvasott és egész könyveket jegyzett meg. Nagyjából másfél óra alatt kiolvasott egy átlagos hosszúságú regényt, amiből aztán szó szerint tudott idézni. Egyesek szerint egyik szemével az egyik, másikkal a másik oldalát pásztázta az előtte lévő könyvnek. Kim Peek is egyike a fotografikus emlékezettel megáldott keveseknek.
Végül Stephen Wiltshire képességeit is gyakran említik a fotografikus emlékezet bizonyítékaként. Wiltshire-t három éves korában az autizmus spektrum zavar súlyosabb formájával diagnosztizálták. Már fiatalon kiderült, hogy különösen élvezi a rajzolást, főleg épületeket vetett papírra. Tíz éves korára már igazi remekműveket készített, például London híres épületeiről. Wiltshire arról híres, hogy nagyjából 20 perces helikopteres városnézés után emlékezetből képes lerajzolni egy nagyváros látképét, amit több ízben is megismételt már. Mi más lehetne a magyarázat, mint a fotografikus memória?
Szuperképesség, vagy gyakorlás
A fotografikus emlékezet ezek alapján valamiféle szuperképesség, ami gyakorlatilag minőségbeli eltérést képvisel a normál emlékezethez képest. A tudomány azonban erős szkepticizmussal viseltet a fotografikus emlékezet iránt. Ennek az egyik oka egy amerikai kutató, aki a 70-es években azt állította, hogy a feleségének fotografikus emlékezete van. Az állítást több kísérlettel támasztotta alá, amelyeket azonban soha nem sikerült megismételni, mivel a feleség nem volt hajlandó mással elvégezni a teszteket. Ezek után a terület szakértői körében meglehetősen negatívvá vált a jelenség megítélése és azóta sem látott napvilágot meggyőző eredmény a fotografikus emlékezet létezésével kapcsolatban.
Borges novellájának hőse egy fejsérülés után tett szert különleges képességére. Sok beszámoló látott azóta napvilágot, amely az agy sérülésének tulajdonítja valamiféle különleges képesség megjelenését, amely egyes esetekben akár fotografikus emlékezet is lehet. Ezek a beszámolók általában nem hitelesek és a legtöbb esetre kielégítő magyarázat, hogy a sérülést követően a személy egy új hobbiba kezdett, amelyet kitartó munkával az átlagostól komolyabb szintre fejlesztett. Hasonló lehet a helyzet Stephen Wiltshire esetében is. Noha kétségkívül elképesztően tehetséges művész, a tehetségének magyarázata nem egy szuperképességben rejlik, hanem hosszú évek kitartó gyakorlásában. Egy látkép megjegyzése elsőre talán emberfeletti teljesítménynek tűnik, de a megfelelő technikákkal az emlékezőbajnokok akár több tízezer számjegy megjegyzésére is képesek lehetnek. Wiltshire talán efféle technikával jegyzi meg a látképeket, bár az sem teljesen világos, hogy mennyire pontosak ezek a művek.
Forrás: gohuntlife.com
Kiemelkedő autobiografikus emlékezet. Borges karaktere elképesztően részletes személyes emlékekkel bírt, amihez hasonlóról a tudományos szakirodalomban is beszámoltak. Vannak olyan emberek, akiknek ún. kiemelkedő autobiografikus emlékezetük (HSAM – highly superior autobiographical memory) van, képesek életük szinte minden napjára visszaemlékezni és olyan részleteket felidézni, amiket a legtöbbünk elfelejt (bár ezek közel sem olyan részletesek, mint Funes emlékei, inkább egy-egy nap fontosabb eseményeinek összegzései). Noha egyelőre még nincs általánosan elfogadott magyarázat a jelenségre, a szakértők szerint fontos faktor, hogy ezek az emberek általában rögeszmésen igyekeznek emlékezni az életük eseményeire. Legtöbbjük naplót vezet és rengeteget foglalkozik a korábbi bejegyzések olvasgatásával.
Az olvasáshoz mindenkinek idő kell
A fotografikus emlékezet legelrugaszkodottabb ábrázolásai azonban talán az olvasáshoz köthetők. Pontos felméréseket nem ismerünk, pusztán anekdotikus beszámolók állnak rendelkezésre Neumann, vagy Peek bámulatos képességeiről. Mind Neumann, mind Peek különleges és tiszteletreméltó volt a maga nemében, de ettől függetlenül az olvasásukkal kapcsolatos állítások meglehetősen gyanúsak.
Egy pillantás egy szöveggel teli oldalra semmiképp nem lehet elég az ott lévő információ megjegyzéséhez. Ez az elképzelés nincs összhangban a látás működésével kapcsolatos ismeretekkel. A látás során a látótér közepén lévő dolgokról alakul ki éles kép az elmében, és noha úgy tűnhet, hogy a periférián lévő dolgokat is ilyen élesen látjuk, ez valójában nem így van. A retina egy pontján (a sárga folton) sokkal nagyobb sűrűségben helyezkednek el a fényérzékeny receptorok. Ez az oka annak, hogy a látótér közepéről sokkal élesebb képet regisztrál az agy. A látótér szélein azonban közel sem ilyen éles a kép, nem lehetséges kivenni az ott lévő betűket. Ezt az ember maga is kipróbálhatja, ha egy szóra fókuszál a szövegben, és megpróbálja elolvasni a körülötte lévő szavakat. Néhány sorral feljebb talán még sikerrel jár, de kétséges, hogy akár 5-6 sorral feljebb még ki tudná venni a betűket, anélkül, hogy oda irányítaná a fókuszt.
A szöveg feldolgozásához tehát mindenképpen végig kell azt nézni. Egy átlagos ember olvasási sebessége nagyjából 200 szó/perc, egy átlagos hosszúságú könyv 100 000 szóból áll, amit így nagyjából 8 órába telik elolvasni. Kim Peek ehhez képest elvileg másfél óra alatt átrágta magát egy könyvön, vagyis nagyjából ötször gyorsabban olvasott az átlagtól. Ez önmagában még nem tűnik hihetetlennek. Vannak emberek, akik direkt edzik magukat, hogy gyorsan olvassanak, közöttük nem is kiemelkedő ez az olvasási sebesség.
A kérdés, hogy vajon valóban pontosan vissza tudta-e idézni az olvasott tartalmakat Peek. Ezzel kapcsolatban konkrét vizsgálatok nem készültek, csak a médiában megjelent beszámolókból tájékozódhatunk. A Scientific American (amerikai ismeretterjesztő magazin) 2002-ben még 7 600 könyv ismeretét tulajdonította Peeknek, 2005-ben már 9 000-et, 2009-ben a The Times már 12 000-et. Ezeket állítólag szóról szóra tudta idézni. Kis számolás után kiderül, hogy ezek alapján Peek 2002 és 2005 között minden nap elolvasott egy könyvet, de 2005 és 2009 között már napi legalább kettőt. Ennyi ideje akár lehetett is, ha másfél órába telt egy könyv elolvasása. Noha képtelenségnek tűnik, hogy ennyi információra emlékezhetett, erről biztosat nem állíthatunk, hiszen sosem tették próbára Peek memóriáját ilyen módon. A gyorsolvasást viszont vizsgálták tudományos igényességgel. Egy 80-as években készült tanulmány azt találta, hogy két gyorsolvasó ugyan néhány óra alatt feldolgozott egy terjedelmes tankönyvet, a tankönyv anyagából készített vizsgán azonban csúnya kudarcot vallottak. A közelébe sem kerültek tehát az anyag tökéletes megjegyzésének.
Bármi legyen is az igazság Neumann János és Kim Peek képességeivel kapcsolatban, a fotografikus emlékezet gondolata nehezen összeegyeztethető a modern emlékezetkutatás eredményeivel. Az emlékezet működésével kapcsolatos számtalan vizsgálat épp arra hívja fel a figyelmet, hogy az emlékezet nem a valóság tökéletes mása, hanem az elme által előnyben részesített részletek sajátos egyvelege, ami ráadásul a felidézés során minden alkalommal átalakulhat. Ha egy bizonyos részletet nem dolgozott fel a megfelelő módon az érzékelés során az agy, akkor kizárt, hogy az az emlékezetbe bekerüljön.
A fotografikus emlékezet tehát összességében képtelenségnek tűnik. Egy 2016-os tanulmány szerint nincsenek hiteles esetek, amik támogatnák a létezését. Miért hal hát olyan nehezen ez a mítosz?
