Tudta, hogy Velence egykor Európa Las Vegas-a volt?

Az USA-ban és Kínában is érzik, hogy erősödik a konfliktus köztük – Tárgyaltak
2024-01-27
Európa legnagyobb baglya Budakeszin – Meggyűrűzték
2024-01-28
Show all

Tudta, hogy Velence egykor Európa Las Vegas-a volt?

Játékbarlangok, álarcok, bulik, kártyacsaták, színes karneváli forgatag, afféle korabeli Las Vegas közepébe vezet bennünket Bárkányi Noémi Ciao, Velence! című attraktív kötete, amely most jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában. A lapjain elénk tárul mindaz a frivol szépség és kulturális, társadalmi, valamint ipari örökség, amit a Settecento , azaz a 18. század, a velencei városállam tündöklésének utolsó periódusa hagyott az utókor számára.

Bárkányi Noémi Ciao, Velence! című attraktív kötete, amely most jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában.

Velence, ez a semmi máshoz sem hasonlítható vízi város, a lagúnák mentén cölöpökre épített színes házak, paloták egyedi szépsége a 18. században is lenyűgözte az oda érkező látogatókat. Francia írók elragadtatott sorokban számolnak be velencei élményeikről, de rajongott Velencéért Goethe is, és az angol William Turner – bár az ő munkásságának nagy része már a 19. századra esett – mágikus szépségű képeket festett a tengeri gyöngypárába burkolódzó városról. Azidőtájt jöttek divatba az első városbemutatások, és a jósvádájú „idegenvezetők” a gondolázós kirándulás és séta után finoman beterelték a kíváncsi idegent valamelyik szépséges palota különtermében működő „szalonba”, ahol a helybéli ügyeskedők gyönyörű kurtizánok és finom italok társaságában igyekeztek megszabadítani a korabeli turistát minden vagyonától. A város elöljárói időnként szigorú szabályokat hoztak a tivornyák, kártyacsaták és törvénytelen üzelmek visszaszorítására, de a játék olyan nagyban és eredményesen zajlott, hogy valójában időről időre kénytelenek voltak szemet hunyni felette.

Casanova

A szerző, aki már húsz éve Olaszország szerelmese – és az olaszorszagrol.hu blog szerzőjeként is folyamatosan kutatja a titkait – érzékletesen mutatja be ebben a könyvében a 18. századi velencei gazdagok nyüzsgő, misztikus világát, a karnevált, a bálokkal fűszerezett fülledt termeket. A maszkok és álarcok mögött rejtőző élveteg társaságot, a divatot, a százféle rizsporos parókaváltozatot, és a  hölgyek és urak között szövődött titkos vagy nem is titkolt kapcsolatokat. Közöttük Casanova hódításait. És leleplezi Casanovát azok előtt, akik még ma is romantikus szerelmesként szeretnék látni ezt a különös figurát. A történeti, kultúrtörténeti kutatások ugyanis azt bizonyítják, hogy Casanova valódi bűnöző volt. Hazug és alattomos, aki hízelgő ügyeskedéssel, sima modorával, az előkelő házakban való tehetséges forgolódással csalt ki másokból pénzt, támogatást, szerelmet.

Egyre-másra nyíltak a kávéházak azidőtájt Velencében, és a város népe ezeken a helyeken gyülekezett. Köztudott volt, hogy a Segretaria tagjai, vagyis a városi hivatalnokok a Caffé Zulianban gyűlnek össze rendszeresen, míg a külföldi diplomaták találkozóhelye a Caffé Florian volt. (A Caffé Florian ma is nagy népszerűségnek örvend a turisták között, sokan üldögélnek a teraszán finom olasz kávét szürcsölve és gyönyörködnek Velence szívének, a Szent Márk térnek a forgatagában.) De akkor régen, akár az utcára is szokás volt kiülni otthonról hozott kisszéken, és megtárgyalni az élet fontos dolgait. A Szenátus tagjai olykor maguk is elvegyültek az emberek között, hogy elfogjanak egy-egy izgalmas pletykát vagy érdekes történetet. Persze a legtitkosabb mondanivalót és üzeneteket a sötét lagúnák mélyén, egy-egy gondolában adták át egymásnak, mert nem lehetett tudni, nem rejtőzik-e kém a hallgatóság között. Hiszen Velence tekintélyes városállam volt akkor még, tengeri nagyhatalom, és más nemzetek uralkodói, idegen hercegségek  és ármádiák vezérei előszeretettel küldték Velencébe titkos követeiket, hogy felderítsék a város (hadi)terveit, vagy csak beszámoljanak az aktuális hangulatról.

Arzenál

De hogyan lett Velence ilyen gazdag és uralkodó a térségben? Természetesen ez is, mint minden a városban, a tengerhez kapcsolódik. Velencének mindig is mágikus kapcsolata volt a tengerrel és ennek fenntartásához minden évben egy szertartás zajlott. Az aktuális városvezető, a dózse, teljes uralkodói pompájában felszállt az ünnepi aranybárkájára és kihajózott a nyílt tengerre, ahol egy gyönyörű aranygyűrűt dobott a vízbe, ezzel mintegy újra szentesítve a város és a tenger kapcsolatát. A halászathoz itt minden adott volt, tehát nagyon sokan űzték ezt a mesterséget a városban. És ahogy egyre jobban fejlődött a hajózás, a velenceiek egyre távolabbi helyekre merészkedtek. És nem csak ellenséges hajóhadakkal szálltak szembe, nem csak idegen városokat, kikötőket, fejedelemségeket hódítottak meg, de egyre intenzívebben kereskedtek is. Hajóik sokféle árut szállítottak idegen földre és az ottani kincsekkel megrakva tértek haza. Persze a harchoz is, a békés kereskedelemhez is megbízható hajókra volt szükség, így aztán szinte elsőként a hajógyártás fejlődött ki a városban. Ennek központja egy egész velencei városrész, az Arzenál lett. A rengeteg izgalmas velencei sztorit, hátteret, összefüggést felmutató kötetből érdemes felidézni az Arzenál történetét is.

A szó maga arab eredetű és gyárat jelent. És valóban, ebben a gyárban készültek a velencei flotta gyönyörű felépítésű, nagyszerűen kihasználható bárkái. A hajógyártás már a 13. században elkezdődött és a 18. századra szinte mai értelemben vett nagyüzemmé fejlődött, a területe már 45 hektárt foglalt el és több ezren dolgoztak ott. Az Arzenal munkásai az arsenalotto-k nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendtek. Magas fix fizetést kaptak, ha baleset vagy betegség miatt nem tudtak dolgozni, arra az időre is megkapták a járandóságukat, és ha kiöregedtek, a fizetésük fele életük végéig járt nekik. Micsoda gáláns városi nyugdíj Velencében, a  18. században!

Az érdekességekhez tartozik, hogy az Arzenálban nem csak férfiak, de nők is dolgoztak, persze főleg azok, akik szegényebb sorból jöttek. Velence, mint az élet minden területén, abban is különc volt, hogy itt szabadabban élhettek a nők. Munkát vállalhattak, saját keresetük lehetett, és a kávéházakat is látogathatták már abban a korban is, nem úgy, mint Itália más régióiban vagy külföldön. Sok angol turista például azért is utazott Velencébe, mert híre ment, mennyi csinos hölgy forog ott a vendéglátóhelyeken, szalonokban. De a lányok előtt többféle pálya is kinyílt. Lehetett belőlük táncosnő, színésznő, kóristalány és őket korabeli sztárként, afféle celebként ünnepelték. Ahol viszont több lány volt a családban, ott  egyet-kettőt férjhez adtak, aztán egyet akár a megkérdezése nélkül is arra kényszerítettek, hogy apácának menjen, vagy ha nem bírt a vérével, kurtizán lett belőle, aki az urakat szórakoztatta esténként a szalonokban. És bár a nők általában szabadabbak voltak, különös módon a házasságok mégsem szerelem alapján, hanem a család gazdasági és politikai érdekei szerint, a szülők irányításával köttettek.

Canal Grande

De a nők egészen más vonatkozásban is felbukkannak a kötetben. Azonnal feltűnik egy fejezetcím, és az olvasó elkezd morfondírozni, ugyan milyen történet rejtőzhet a Palazzo Venier dei Leoni (Oroszlános Palota) mögött, ha a szerző Örült nők ketrecének nevezi?  A mese azzal kezdődik, hogy a legenda szerint azért nevezték el Oroszlánosnak az épületet, mert a Venier család egy oroszlánt tartott az udvarán. Nos, meglehet. Kezdetben akár tarthattak is oroszlánt, gazdag, tekintélyes famíliáról van szó, akik egészen a Római Birodalomig tudták visszavezetni a családfájukat, és a felmenők között velencei dózse is akadt. Csakhogy, amikor a 18. században egy pompázatos, többszintes palotát akartak építtetni a Canal Grande, Velence fő vízi útja partjára, a családfő meghalt, a család szétesett, és az épületből csak a földszint készült el. Ami persze így, csonka méltóságában is lenyűgöző lett és az ma is. És akkor jöttek a nők. Belföldről, külföldről egyaránt sokan érkeztek Velencébe akkor is, azóta is, (persze férfiak is), akiket elbűvölt a város látványa, nem tudtak szabadulni és letelepedtek itt. Először Luisa Casati, egy milánói, éjfekete hajú és szemű, szúrós tekintetű, extravagáns milliomosnő bérelte ki a palotát, és több művésszel folytatott szerelmi viszonyt, például D’Annunzio és Marinetti neves olasz költőkkel. Majd  az angol Doris Castlerosse következett, akit már nyugodtan nevezhetünk extravagáns csajnak, hiszen elérkeztünk a 20. századhoz. Doris nyughatatlan elvált asszonyként, testhezálló, feltűnő ruhákban száguldozta végig az európai nagyvárosok előkelőségeit, még (a fia után) Winston Churchillel, az angol miniszterelnökkel is volt egy röpke afférja, és megvásárolta a velencei palotát, gyönyörűségesen felújította. Csakhogy ő fiatalon meghalt, emiatt a palotát megint árulni kezdték. És ekkor jött a tehetős amerikai művészetpártoló család tagja, Peggy Guggenheim. Akinek a neve összeforrott a 20. századi avantgárd művészettel. Odahozta gazdag műgyűjteményét, életének utolsó évtizedeit ebben a palotában élte le, a lakása kiállítóteremként működött és működik ma is, a 300 éves falakat az ő képei, egyebek között Picasso és Kandinszkij absztraktjai díszítik. Elérte, hogy ezt a földszintes, félbemaradt építményt azóta is sokkal több előkelőség és érdeklődő látogatja meg, mint a Canal Grande többi, pompásan magasodó  épületét.

De mindez csak ízelítő. Olvasni kell, lapozni kell. Ez a gyönyörű fényképekkel és illusztrációkkal gazdagított kötet nem sokkol évszámokkal, fölösleges adatokkal, mint egy nyomulós idegenvezető, akit a pokolra kíván az ember. Sokkal ravaszabb annál, szerényen nagyravágyó, egy egész évszázad velencei életét habzsoltatja velünk. Még számos másik épület és intézmény, festő, drámaíró, velencei jelenség különleges történetét meséli el szórakoztatóan, nem is beszélve a 18. században oly gyakori szifilisz higanykezeléséről, a rejtélyes tébolydákról, ja, és a velencei macskákról.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.