Vitézségünk története a 120 éves János vitéz daljáték

Petőfi Sándor 180 éves János vitéze örök, Kacsóh Pongrác 120 éves daljátéka viszont fölöttébb változékony. Egy biztos, mindig színpadon maradt. A szövegkönyv, vagyis a librettó Bakonyi Károly műve, amihez Heltai Jenő verseit használta fel.

Bakonyi Károly, a Földművelésügyi Minisztériumban buzgólkodó fogalmazó harminc éves volt, amikor elhatározta, hogy zenés színdarabot ír a János vitézből.

Nem volt mögötte más, csak az egy évvel korábban kiadott kis novelláskötete és társszerzői hozzájárulása Huszka Jenő operettjének, a Bob hercegnek a szövegkönyvéhez.

A Király Színház megmentői

A Bakonyival egyidős Kacsóh Pongrác fizikából doktorált, egy külvárosi gimnáziumban tanított matekot és fizikát, s a tárgyaiba vágó szakcikkeket publikált. Bölcsészdiplomája is volt, zenei tanulmányokat is végzett, de csak módjával.

Lényegében autodidaktaként komponálta első daljátékát, a Csipkerózsikát, amelyet éppen csak bemutattak 1904-ben, amikor a komponálásra eredetileg felkért Sztojanovits Jenő visszalépett a János vitéz dalainak megkomponálásától, és Kacsóh beugorhatott a helyére.

Ő nem egészen öt hónap alatt végzett is a munkával, amit megkönnyített, hogy egyes dalokat, motívumokat átlopott a Csipkerózsikájából. Kacsóh volt az első, aki felismerte és méltatta éppen a János vitéz komponálásának évében az akkor 23 éves Bartók Béla jelentőségét.

Heltai Jenő csak két évvel volt idősebb szerzőtársainál, de ő már kamaszkora óta publikált.

Fedák Sári éppen a próbák alatt ünnepelte 25. születésnapját. Négy évvel azelőtt kezdte a pályát, és villámgyorsan a legnagyobb sztárok közé vagy fölé emelkedett. Ő lett volna a női főszereplő. Iluskát is, a francia királylányt is ő játszotta volna, és Takács Mihály, az Operaház kiváló baritonistája kapta volna a címszerepet.

Fedák azonban kitalálta, hogy ő lesz János vitéz, és Fedáknak már akkor sem lehetett ellent mondani.

Iluska szerepét Medgyasszay Vilmára osztották. Ő akkor még egyáltalán nem volt az a karakteres, befutott sanzonénekesnő, aki boldoggá tette a kortárs magyar költőket verseik eléneklésével. 19 éves kislány volt, aki az előző évben lépett először színpadra.

A francia királylány szerepében tündöklő remek szoprán, Szamosi Elza életének huszonnegyedik évében járt. Németországban kezdte a pályáját, a magyar közönség őt is csak az előző évben ismerhette meg. Éppen csak bemutatkozott a Király Színházban, és rögvest átment az Operába, hiszen operaénekesnő volt. Mivel a szerződését megszegte, pert indítottak ellene, amely azzal a megállapodással végződött, hogy Szamosit elengedik erre a szerepre, tíz előadásra az Operából, és akkor a Király Színház eláll a pertől. A tíz előadásból azután nagyon sok lett.

Csatay Janka húsz évesen játszotta el a gonosz, öreg mostohát. A Bagót játszó Papp Mihály a 29 évével már rangidős volt a csapatban, ha a francia királyt alakító Németh Józsefet nem számítjuk.

Akárcsak Bakonyi és Kacsóh, a Király Színház alapítója és igazgatója, Beöthy László is 1873-ban született. Színigazgatóként ő is pályakezdő volt. A János vitéz bemutatója előtt egy évvel nyitotta meg a színházát a Király utcában, és a műintézmény bizony az első évben nem ment valami jól. 

A János vitéztől várták a csodát. Fedák így emlékezett vissza erre:

„A Király Színház akkor nagyon rosszul állt. Rákosi Szidinél laktam akkoriban, Beöthy László mamájánál. Ő aggódott legjobban fia színházának anyagi helyzete miatt. Akárhányszor hazajöttem a próbákról, mindig faggatott: Lesz ennek sikere?… de jó lenne, ha legalább huszonötször lemenne… Nem tudtam megnyugtatni. Aztán amikor először próbáltunk jelmezzel, zenekarral, Szidi néni lejött a próbára. Voltak még vagy harmincan a nézőtéren. Akkor elénekeltem az ‘Egy rózsaszál szebben beszél’-t, s már eldőlt a darab sorsa. Mindenki sírt a nézőtéren, én is velük. Beöthy feljött a színpadra és ezt mondta: Ez a darab százszor fog menni! Szidi mama ráduplázott: Kétszázszor. Mindketten tévedtek. Csak én játszottam eddig 574-szer!” (wikipédia)

Ezek szerint Fedáknak egy nadrágszerep nem volt elég, még Bagó dalát is ő énekelte a próbán.

A János vitéz akkora sikert aratott, amekkorát senki el nem tudott volna képzelni. A közönség tombolt, szinte valamennyi dalt megújrázott, János vitéz belépőjét háromszor is.

A bemutató utáni napon megjelent a Király Színház közleménye:

„A Király Színház igazgatóságát a János vitéz tegnapi rendkívüli sikere hosszú időre fölmenti a műsorkészítés gondjaitól. A jövő hét minden napján Bakonyi Károly és Kacsóh Pongrác daljátéka, a János vitéz kerül színre s ugyanabban a szereposztásban, amellyel első nagy diadalát aratta.” (Budapesti Hírlap, 1904. november 20.)

A bemutató után 165 alkalommal játszották a daljátékot megszakítás nélkül, telt házakkal. A Király Színházban összesen 689 alkalommal adták elő a darabot. A bemutató után hónapokban 29 vidéki színház vette meg az előadás jogát. Kacsóék János vitéze 65 bemutatót ért meg Magyarországon, és még jó néhányat a határon túl, főleg Trianon után, az elszakított országrészekben.

1927-ben sokak tiltakozása ellenére a Nemzeti Színházban is előadták a János vitézt, ott is – az akkor már az ötvenedik születésnapjához közeledő – Fedákkal a címszerepben.

A kábító hatás

A János vitézt hatalmas lelkesedéssel fogadta az egész magyar sajtó.

„Fönnállása óta a Király Színháznak olyan hangos estéje nem volt, mint a mai. És amit e nagyszerű, forró sikerben legelső helyen tartunk megemlítendőnek: egy lelkében, levegőjében, dalos szava minden lendülésében magyar darabbal és e darabnak a maga értéke szerint való méltó megbecsülésével aratta azt. Fölismerte a portékája becsességét és úgy hozta a közönség elé, művészi erőinek, a kiosztásnak és a kiállításnak olyan fényességével, amilyet Budapesten magyar operett előadásán még nem láttunk, és aratott vele olyan diadalt, amely minden valószínűség szerint új rekordot csinál a magyar operett sikerében./…/ Selyemben, bársonyban, csipkében, arany fonálban egy egész vagyon csillogott a színpadon, a művészi ízlés előkelőségével. ” (Budapesti Hírlap, 1904. november 19.)

A Budapesti Hírlapnak üzleti érdeke is volt az előadást magasztalni, mivel ugyanebben a lapszámban adta hírül, hogy „a János vitéz a mai napon megjelent könyvben is, gyönyörű elegáns kiállításban, a Budapesti Hírlap kiadásában. A könyv ára két korona.”

De a többi lap sem maradt el a mögötte.

„Kábító hatása az olyan sikernek, mint amilyen ma este ejtett meg szivet-lelket a Király Színházban, majd hogy elfogódottá nem teszi a színházi krónikást és a gyönyörű impressziók teljességét szinte kelletlenül bontja széjjel.” (Független Magyarország, 1904. november 19.)

A Pesti Hírlap (1904. november 19.) az elbeszélő költemény szebb életre való föltámadását ünnepelte:

„Amit az elbeszélő műve már népszerűvé tett, az a színpadon újabb és fokozottabb érdeklődést kelthet, és a költő holt igéje új életre ébred a színi világban. A Toldi és Tetemrehívás után ma a János vitéz, Petőfi gyönyörű verses elbeszélésének hősei éledtek fel az irodalmi archívumok kincsesházából és vonultak fel a színpadra, mely az életnek tükre és minden poézis leghívebb és leghatásosabb szószéke. A János vitéznek a nép és a nemzet tudatában és kegyeletes kultuszában élő hősei ma este testet öltöttek előttünk a Király Színház színpadján és egyszerűségében is hatásos, természetességével elbájoló históriájukkal mély hatást keltettek a nézőközönségnél. /…/ Első része bűbájos falusi idill, a második vidám daljáték, a harmadik poétikus tündérrege, mely a megkapóan szép befejezésben kulminál.”

Vagyis abban kulminál, amitől Petőfi leginkább hánykolódhatott a sírjában. Abban, hogy az elbeszélő költemény végkifejletét az ellentétébe fordították, hazavezérelvén Jancsit a Tündérországból.

Csak a Petőfi politikai eszményeitől legtávolabb álló, konzervatív, ultramontán Katolikus Néppárt lapjának, az Alkotmánynak a kritikusa vetette fel óvatosan az amúgy szintén dicsérő kritikájában, hogy

„a komoly irodalmi kritika kifogásolhatja imitt-amott a módját, ahogy Bakonyi Károly színre alkalmazta Petőfi Sándor halhatatlan naiv eposzát. A néplélek egyetlen igaz költőjének rajongói panaszolhatják, mennyi őszinte, közvetlen poézis, mily csodái a legközvetlenebb romantikának változtak szürke sablonokká vagy vesztek el teljesen a színpad éles világításában.” Ám: „Azért örvendünk elsősorban a mai est szép sikerének, mert ha nem Petőfit láttuk is új életre kelve, olyan művészi alkotást élveztünk, melynek minden jelenetéből az igazi magyar népies költészet igaz szeretete szól.” (Alkotmány, 1904. november 19.)

Csak az a kérdés, hogy a konzervatív katolikusok miként békélnek meg Petőfi elbeszélő költeményének első énekével, amelyben durván megsértik a 6. parancsolatot, hiszen minden baj azzal kezdődik, hogy Jancsi és Iluska házasságon kívül szerelmeskedik, vagyis keresztény értelmezés szerint paráználkodik.

A juhászbojtár ugyan azzal csalogatja ki Iluskát a patakból, hogy „a csókot, ölelést mindjárt elvégzem én”, de bizony eltartott az az ölelés a nap delelőjétől alkonyatig, amibe nyilván többszöri paráználkodás is belefért a suba alatt.

Az első ének legkevésbé sem a „bűbájos falusi idillről” szólt, hanem egy olyan kőkemény szegényparaszti életről, amelyet a munka teljesen és szigorúan kitölt, amelyben nincs helye a magánéletnek és az örömelvnek, és jaj azoknak, aki ezt a rendet megbontják, és belefeledkeznek a szerelmes gyönyörbe. Iluskát le is kurvázza a mostohája, Jancsi pedig a mostohát.

Bakonyi Károly kiiktatja a nyáj szétszéledésének valódi okát, az abbahagyni nem tudott szerelmeskedést, és a mostoha ármányával kergeti bele a birkákat a tilosba.

Petőfi falujának nincs visszahúzó ereje. Petőfi hősei csak a valóságos világon kívül lehetnek boldogok, ott viszont azok lehetnek a falujuk nélkül is. Jancsi és Iluska visszatérése a faluba a daljáték végén átröpíti a történetet a népi realizmusból a népiesch idealizmusba, belehamisítja Petőfit a dualizmus hanyatló korszakának árvalányhajas nacionalizmusába.

A János vitézt először Tóth Aladár zenetörténész tette helyre 1932-ben, amikor a Nemzeti Színház után az Operaház is befogadta a dalművet:

„Operaházunk az elmúlt szezonban kiemelte a feledés homályából a János vitéz-t. Ebben az egykor népszerű daljátékban Kacsóh Pongrác igen szerencsésen egyeztette össze a népszínművek primitív dalstílusát a fejlettebb osztrák és francia operettsablonokkal, a szövegíró Bakonyi is ügyesen hamisította rokonszenves operettfigurává Petőfi remekművének hősét, Heltai Jenő pedig igazán elragadó kis helyzetkölteményeket adott az énekesek ajkára. Egyszóval az egész darab, igénytelen színpadi és zenei apparátussal, hangulatos, poétikus ‘Rührstück’-ké /érzelgős színdarab R.S./ kerekedett, melynek őszinte érzelmessége semmiképpen sem téveszthette el hatását a könnyű színpadi zene hajlékában. Józan ésszel senki sem gondolhatta, hogy a János vitéz — miután busásan elnyerte mindazt, amivel a nemzet egy operettnek tartozhatik — még szerepet fog játszani a magyar kultúréletben. Annál is inkább, mert időközben a magyar paraszt különb művészi szerepet kapott, mint karikás ostort adni az operettprimadonnák kis kacsójába. Petőfi Kukoricza Jancsijától szerencsére nemcsak a bécsi operetthez vezettek szálak, hanem … Móricz Zsigmondhoz is. És Bartók Bélához, Kodály Zoltánhoz, akik végre méltó helyhez juttatták a Népet a magyar muzsikában.” (Nyugat, 1932/20.)

Tóth Aladár 1940-ben, Bartókkal egy évben emigrált, a János vitéz viszont bekerült a keresztény-nemzeti kurzus kánonjába, miként egy átkossal később a kommunista állampártéba is.

1944 tavaszán listák készültek az elhurcolható zsidó írókról is. Hosszú vita folyt arról, hogy Heltai Jenőt felvegyék-e a listára.

„Kolosváry-Borcsa /Mihály, a kulturális és sajtó ügyekben teljhatalmat gyakorló államtitkár – R.S./ döntötte el, hogy ki kell hagyni. Ezt természetesen a János vitéznek köszönhetem. Amikor megírtam negyven évvel ezelőtt, nem tudtam, hogy ilyen kitűnő alibit biztosítottam magamnak. De érthető, hogy kegyelmet annak a munkának a révén kaptam, amelyet legjobban utálok.”

(Heltai Jenő: Négy fal között. Naplójegyzetek 1944-1945., Magvető, Budapest, 2017, 75.o.) Viszont a rádióban játszott utált dalait nem kellett hallgatnia a költőnek, mivel a zsidóktól elvették a rádiókészülékeket.

Proteszt vitézek

Az állampárti diktatúra kiépülése után a János vitézt ismét betették a rendszer kirakatába. 1949 végén bemutatták az Operaház produkciójában az Erkel Színházban. Nyaranta a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is játszották.

1968-ban a Kádár-korszak igényeihez igazítva, „túlpolitizált szövegkönyvvel” újították fel az Erkelben az akkor 61 éves Sárdy János főszereplésével. A nézőteret megtöltötték a Petőfit tanuló iskolás csoportok.

A diktatúra hanyatlásának idején, a ’80-as években a János vitéz előadástörténete kétfelé ágazott. A daljátékot továbbra is sok helyen mutatták be hagyományos rendezésben, viszont megjelentek a proteszt előadások.

Az első Ascher Tamás kaposvári János vitéze volt 1983-ban. Bányai Gábor hosszan elemezte az előadást a Színház 1983/3. számában: Ascher

„Pontosan azt a János vitézt hozta létre, ami mai szemünkkel és ízlésünkkel nézve eredetileg létezhetett. Itt eredeti jelmezek, sujtásokkal és aranyakkal teli ruhák, abszurdul hatalmas zászlók, elképesztő, egész hátteret beborító hatalmas festmények… egyaránt láthatóak./…/ Jancsi és Iluska egy ökörrel és gémeskúttal berendezett pusztai égbolt alá tér haza, némán, fenyegetően és tragikusan. Ascher János vitéze, ugyanis halálosan komoly, és végső soron ezért gúnyos is.” Ascher „Pontosan tudja, hogy az ilyen ‘múzeumi’ előadás révén érheti el leginkább célját, leginkább így ébreszthet némi gyanút nézője szívében: ‘lehet, hogy minden másképp van’.” Bagó „úgy robban be az édes búcsújelenetbe, mint egy bomba. Nincs itt szó sem szalonspiccről, sem mókás bolondozásról, Bagó holtrészeg és mélyen őrült. Erőszakos és komoly, kétségbeesett és indulatos. Ő eljátssza a ‘sorsverte magyar’ összes fájdalmát.”

2004-ben a Pesti Színház mutatott be egy olyan János vitézt, amelyet Forgách Péter nem csak megrendezett, de egyéb szövegek (köztük a Petőfi-műből vett idézetek) felhasználásával át is írt Faragó Zsuzsával együtt. Ez volt a „telefonfülkés” János vitéz. Horváth Csaba ezt írta róla a Heti Válaszban (2004. március 18.):

„Mit látunk hát? Egy operettparafrázist, amely két szinten is visszavonni igyekszik a műfaj érvényességét: egyrészt Petőfi meséjének éteri tisztaságával, másrészt a mindennapok nyomorúságával ütközteti. Ez nem is lenne baj. Az viszont igen, hogy a darab nagy részében ezt nem sikerül megoldania. Pedig számtalan jó ötlettel találkozhatunk: az elején egy aluljáró telefonfülkéiből jönnek elő korunk szegénylegényei. Nincsen már falu, mesébe illően gonosz mostoha, csak a nagyvárosi magány zsúfolt telefonfülkéi.”

A Pesti Színház előadása már korhatáros volt. A 14 éven aluliakat, az általános iskolásokat, akikre annak idején rátukmálták Sárdy János vitézét, ide már be sem engedték.

2009-ben Alföldi Róbert igazgató a Nemzeti Színházban már két változatban rendezte meg a darabot. Az egyiket a gyerekeknek, a másikat a felnőtteknek. Az utóbbiból, melynek tündérországában prostituáltak a tündérek, Iluskával az élükön, hatalmas botrány kerekedett.

Koltai Tamás méltatta az előadást az Élet és Irodalomban (2009. január 23.):

„Nem véletlen, hogy a János vitéz, ez az örökbecsű, dallamos színpadi lötyi akkora sikereket ért el. Megvan benne a nézőt ámító teljes magyar mitológia, először is a magyar, másodszor az operett, harmadszor a népszínmű, negyedszer a kabaré, ötödször mindezek arányos elegye, amit szerencsére a rafinált pesti (polgári) bulváron kotyvasztottak, nem valami népnemzeti konyhán. Petőfi neve és az irodalmi népiesség csak áruvédjegy rajta, a Kacsoh-Heltai-Bakonyi-trió, hetyke könnyelműek fiatal csapata tudta, mit kell lehalászni róla. Az édes-bús magyar érzületet, a dicsőséges önsajnálatot…/…/ Alföldinél szó sincs ilyesmiről, a huszárok legföljebb be-bedőlnek a búzatáblába a lányok mellé (vagy fölé), a trombitaszó in flagranti éri őket, pattognak a zilált ruhájú párok a veteményben…. /…/ A lúdtalpas király, aki nyugdíjba menne, kap egy kis ambivalens aktualitást (azon töpreng, monnyon-e le, holott Kánaánba szerette volna vezetni a népet, és hazafias jelként a lóversenyen Hunleányra készül fogadni, mert ‘Hunleány mindig győz’./…/ … a harmadik felvonás pusztasága egy sivár metrómegálló. A hosszú vándorlás vége a mai tündérország, ahol az emeletes cipőtalpakon billegő tündéri örömlányoknak Jancsi furulyája már nem ugyanazt jelenti, mint az első felvonásban. Alföldi logikusan a végére jár a történetnek: ha egyszer valakit kiűztek a szülőföldjéről, elpusztították a szerelmét, elvették a célját (‘Nincsen apám, se anyám, se rokonom, se hazám’, citálja emblematikusan), akkor hová lehet visszamenni?”

Alföldit még a parlamentben is kiátkozták. Egy jobbikos képviselő, aki csak fotókat látott az előadásról, viszont lejuliskázta Iluskát, Alföldi lemondását követelte.

A nemzeti kultúra nevében tiltakozók úgy tettek, mintha a magyar irodalom örökbecsű remekművét, gyalázták volna meg, s nem annak meghamisított, kommersz változatáról vakarták volna le a népiesch mázt.

Ablonczy László ezt írta a Hitelben (2011/2.):

„János vitéz prosztó-modernben: Iluskát dugják a Soroksári úti műintézményben. Vélhető: Petőfi Sándor, Heltai Jenő, Bakonyi Károly és Kacsóh Pongrác nem így gondolta.” Így rántották le Petőfit Bakonyi Károly szintjére, így tolták őt bele a nagyvárosi kommerszbe. Azok, akik kellő olvasottság híján vagy szövegértési problémák miatt nem tudnak róla, hogy Iluska Petőfinél már az első énekben „meg van dugva”.