25 éve történt a Kurszk atom-tengeralattjáró és legénységének szörnyű katasztrófája

Huszonöt éve, 2000. augusztus 12-én, Putyin elnökségének harmadik hónapjában egy hadgyakorlat során megsérült és a Barents-tenger fenekére süllyedt az orosz haditengerészet büszkesége, a hat évvel korábban vízre bocsájtott és abszolút biztonságosnak hirdetett Kurszk atom-tengeralattjáró. A szerencsétlenség 118 halálos áldozatot követelt. Túlélő nem volt. Az orosz vezetés minden baklövést elkövetett, amit a Szovjetunió örökségéből „hasznosíthatott”.

A 154 méter hosszú, 18 méter széles Kurszk volt az utolsó Antyej típusú, még a szovjet időkben tervezett hajó, amelyet megépítettek. Nem sokkal a Szovjetunió megszűnése után, 1992-ben kezdték építeni, 1994-ben állították szolgálatba, és 1995-ben fel is szentelték. Ez volt az egyetlen felszentelt Antyej, de a szenteltvíz nem segített rajta. Pedig a dupla hajótörzs miatt ezt a hajóosztályt elsüllyeszthetetlennek tartották.

A két robbanás

Az orosz Északi Flotta több tengeralattjárója sok egyéb hadihajóval, kiszolgáló hajókkal és vagy nyolcvan repülőgéppel, helikopterrel együtt hadgyakorlaton vett részt a Barents-tengeren Murmanszk közelében. Ez volt az első nagyszabású tengeri hadgyakorlat a Szovjetunió felbomlása óta. Az Északi Flotta főparancsnoka, Vjacseszlav Popov admirális a flotta vezérhajójának, a Nagy Péter nevű cirkálónak a fedélzetéről szemlélte a gyakorlatot. Moszkvai idő szerint 11 óra 28 perckor lökéshullámot éreztek a hajón.

Mivel a főparancsnok a Kurszkot elsüllyeszthetetlennek tartotta, csak 12 órával később, 23 óra 30 perckor rendelte el a vészhelyzetet! Akkora robbanások után, amelyeket Norvégiában is észleltek a szeizmográfok, mintha földrengés lett volna! Az admirális megőrizte pozícióját, 2001 végéig a helyén maradt.

A Kurszk, a legjobb, legkorszerűbb tengeralattjáró a flottában abban a kiváltságban részesült, hogy mindig éles lőszereket tarthatott a fedélzetén.

A gyakorlat a tragédia napján kezdődött. A Kurszk feladata az volt, hogy két hatástalanított torpedót lőjön ki a Nagy Péter cirkálóra.

A torpedó turbináját kerozin hajtotta, az égéshez szükséges oxigént pedig nagy koncentrációjú hidrogén-peroxid (HPP) formájában tárolták.

Egy 1990-ben, még a Szovjetunióban gyártott tízes sorozathoz tartozó torpedót készültek kilőni. A tízes sorozatból hatot eleve visszautasítottak, mert hibás volt a hegesztésük. A tragédia kivizsgálása során kiderült, hogy a gyakorlótorpedók hegesztését a gyártás során nem ellenőrizték. Egy ilyen hegesztésnél egy rozsdás részen szivárgott be a HPP a torpedóvető csőbe, ott reakcióba lépett a csőben található rézzel, és ez okozta az első robbanást.

Ha a vetőcső ajtaja le lett volna zárva, akkor a robbanás kifelé, a tenger felé hatott volna. De nem ez történt. Gyakori panasz volt, hogy az ajtó zárását biztosító érzékelő könnyen elszennyeződik, ezért a vetőcső ajtaját többször ki kellett nyitni, hogy az érzékelőt megtisztítsák. Éppen ezt csinálta egy matróz, amikor a vetőcsőben felgyűlt HPP a rozsdafolttal érintkezett.

A kerozin lángra lobbant, a nyomás szétvetette a torpedót, a torpedókamrát betöltő tűzgomb azonnal elpusztította azokat, akik ott tartózkodtak. A vetőcsövön keresztül beömlő tengervíztől a Kurszk azonnal süllyedni kezdett.

A torpedótermet a hajó többi részétől elválasztó, légmentesen záródó ajtó nyitva maradt. Azért nem zárták be, mert a tüzelés során keletkezett sűrített levegőt így távolították el. Így aztán a robbanás elérte a hajó második rekeszét is. A hajó legénységéből 45-en már az első robbanást sem élték túl.

A hajó szellőzőcsatornája gyengén működött. A robbanás hulláma végig terjedt, füsttel, lánggal töltötte meg a hajó többi részét is. A vészemelkedést a füst megakadályozta. A vészjelzőbója, amely a felszínre emelkedve jelzi a hajó helyét és magát a vészt, nem működött. Azt még egy évvel korábban hatástalanították, amikor a Földközi-tengeren hajtottak végre manővereket, és attól tartottak, hogy a bója esetleges hibás felmerülése elárulja az amerikaiaknak a hajó helyzetét.

Az első robbanás után két perccel bekövetkezett a második. Ez sokkal nagyobb volt. Amikor a hajó a tengerfenéknek ütközött, az első robbanás következtében kialakult magas hőmérséklet és a lángok hatására újabb torpedók robbantak fel. Az első robbanás 2,2-es, a második 3,5-4,4-es erősségű volt a Richter-skálán. A norvég szeizmográfiai állomás mindkettőt nyomban jelezte. A második robbanás 3-7 tonna TNT erejével ért fel.

A Kurszk személyzetének 80 százaléka már a két robbanást sem élte túl. A kilenc rekeszes hajó utolsó rekeszében maradt 23 ember volt még életben. Valószínűleg ők jártak rosszabbul.

Az orosz flottát az 1990-as években leírták. Nem volt rá pénz. Hatalmas leépítések történtek. Spóroltak a szervizelésen. Az életmentő berendezésekén is. A tiszteket, a tengerészeket, a kiszolgáló személyzetet, a karbantartókat egyre rosszabbul fizették. Az évtized végére már elkezdték újjáéleszteni a flottát, de a szovjet időkből örökölt mentalitás és a ’90-es éveket jellemző leépülés megtette a hatását. A mulasztások halmazata pusztította el a Kurszkot és legénységét.

Csend és hazugság

A szombaton bekövetkezett balesetről hétfőig hallgattak Moszkvában. Hétfőn pedig azt hazudták, hogy vasárnap történt, és egy másik hajóval való ütközés okozta. Hosszú ideig a térségben tartózkodó, a hadgyakorlat figyelésével megbízott amerikai hajóról beszéltek, az lett a bűnbak. Az orosz illetékesek remélhették, hogy ennek a verziónak lesz némi hitele, mert hét évvel korábban valóban megtörtént, hogy egy amerikai tengeralattjáró elütött egy oroszt. Ezt az amerikaiak egy ideig tagadták, aztán Clinton elnök bocsánatot kért. A hadgyakorlatot valóban követte a NATO két tengeralattjáróval, de azok nem ütköztek semmivel.

Azt is állították az orosz illetékesek, hogy a hajó legénységét búvárharangon keresztül ellátják levegővel és energiával, amiről szó sem volt. Csak az az állításuk felelt meg a valóságnak, hogy az atomreaktorokat leállították és nukleáris veszély nem fenyeget.

Azt mindenesetre elismerték, hogy csekély az esély a „szerencsés kimenetelre”. Ezt az esélyt tovább csökkentették a külső segítség elutasításával: „Oroszországnak amerikai, francia, norvég és brit részről is jelezték: készek segíteni, de Moszkva elhárította az ajánlatot. Az orosz hadiflotta közleménye szerint minden szükséges eszközzel rendelkeznek a baleset helyszínén.” (Népszabadság, 2000. augusztus 16-a.)

Oroszországnak volt két korszerű kutató-tengeralattjárója, de ezeket magáncégeknek adták bérbe. A helyszínre küldött mentőhajók viszont rossz műszaki állapotban voltak, mivel a karbantartásukat hosszú ideje elhanyagolták. A legénységük sem kapott megfelelő kiképzést. Az orosz mentőhajóknak nem sikerült vízzáró csatlakozást kialakítani a Kurszk hátsó kijáratához.

A segítség kezdeti elutasításának végül is nem volt jelentősége, mert a brit-norvég mentőhajónak is csak augusztus 21-én, a robbanás után kilenc nappal – a helyszínre érkezésük után két nappal – sikerült felnyitni a Kurszk hátsó csapóajtaját, amikor a hajó már rég megtelt vízzel és a robbanást túlélő 23 tengerész is rég halott volt. Ha azonnal indulhattak volna, akkor sem találhattak volna életben senkit.

A robbanás túlélőinek a leghátsó rekeszben volt vizük, levegőjük és élelmük, de esélyük nem volt. Mentőöltözékben ugyan kijuthattak volna a hajóból, de a Barents-tenger jéghideg vizében csak pár percig lehet ellenállni a kihűlésnek, nemhogy százvalahány méter mélységből felúszni és kivárni, amíg a mentőhajók rájuk találnak. Ezért aztán a szerencsétlen emberek vészjeleket kopogtatva várták a mentőket. Mivel a kilégzéssel halálos széndioxid jut a levegőbe, csövekre akasztott légszűrő lemezekkel próbálták tisztítani a sűrűsödő levegőt. Az egyik beleeshetett az olajos vízbe és tüzet okozhatott, mert tűz nyomait látták a mentők a leghátsó rekeszben is.

Dmitrij Kolesznyikov másodkapitány zsebében megtalálták az életéért küzdő 23 tengerész névsorát és Kolesznyikov feleségéhez írt sorait: „Sötét van az íráshoz, de azért megpróbálom. Úgy tűnik, hogy nincs esélyünk, legfeljebb 10-20 százalék. Reméljük, hogy ezt legalább elolvassa valaki. Mindenkinek a legjobbakat kívánom. Ne búslakodjatok.”

A nagy különbség Csernobilhoz képest az volt, hogy már a magyarországi sajtót sem kötötte meg a Kreml és még az oroszországit sem.

A Népszabadság már augusztus 16-án megírta, hogy washingtoni hírek szerint a Kurszk tragédiáját nem ütközés, hanem robbanás okozta. A lap idézte egy londoni hadtudományi professzor véleményét is, miszerint „a tengeralattjáró tragédiája az orosz hadigépezet rettenetes állapotáról szól. A valaha világszerte félelmetes erő haldoklik”.

Felsorolták a szerencsétlenség összes lehetséges vagy nem lehetséges okát, amely valakikben felmerült. Egy csecsen terrorszervezet jelentkezett, hogy az ő beépített emberük intézte el a Kurszkot. Egy másik verzió szerint a hajó tengeri aknára futott…

Szécsi Éva leszögezte az Élet és Irodalom (2000. augusztus 25.) hasábjain, hogy a Kurszk tragédiája a rendszer – immáron nem a kommunista rendszer – csődje:

„Emlékszünk? Hitler megtámadta a Szovjetuniót, és Sztálin nem szólalt meg. Felrobbant a csernobili atomerőmű, és Gorbacsov nem szólalt meg. Felrobbant – ütközött? – a Kurszk, s az elnök nem szólalt meg. A válságstáb hat nappal a katasztrófa után ült össze, a rokonokat nem tájékoztatták. A murmanszkiak is, információ hiányában, maguktól gyászoltak, az öregasszonyok imádkoztak. Az amerikaiak, a britek, a norvégok, a NATO, a svédek segítséget ajánlottak fel, vagy nem kaptak választ, vagy kurtán elutasították őket. Aztán augusztus 16-án, egy szerdai napon Putyin elnök közölte, hogy a helyzet válságos. Szocsiból jött vissza, rövid időre megszakította szabadságát. Fehér inget viselt. A mögötte álló vezető férfiak is mind ugyanolyan fehér inget viseltek (ugyanott vásárolnak?), néhányan széles mosollyal ráztak kezet egymással, beszélgettek. Nem fogták fel, hogy veszi őket a kamera. Ez nem tájékoztatási csőd. Ez a rendszer csődje.”

Az orosz lapok jelentős része is hasonló hangnemben tárgyalta a tragédiát. Elmarasztalták Putyint, amiért nem szakította meg azonnal a szabadságát és hallgatott. Az Izvesztyia arról írt, hogy az állami vezetők nem vállalják a felelősséget, nem mondják meg az igazságot, „valójában az államgépezet süppedt a fenékbe” (Idézi a Népszabadság, 2000. augusztus 18.)

A Komszomolszkaja Pravda 18 ezer rubelért megszerezte és leközölte a Kurszk legénységének titkosított névsorát.

Putyin a csőd vagy a csődgondnok

Mint láttuk, már 2000 augusztusában is Putyin és a putyini rendszer felelősségét hangsúlyozták magyar és orosz lapok, nem beszélve a világsajtóról.

De voltak más vélemények is. Nemcsak a Putyin-párti sajtóé, de az autoriter rendszereket egész életében éppoly hevesen, mint szellemesen támadó Szilágyi Ákosé is például:

„Abban az információs háborúban, amely – váltakozó hevességgel – három hónapja zajlik a reformokat erőltető államhatalom és a privilegizált helyzetéhez ragaszkodó oligarchák között, a Kurszk katasztrófája jelképpé, lobogóvá, allegóriává vált. A szerencsétlenség hol a szerencsétlenkedő hatalom impotenciáját, erkölcsi alávalóságát, embertelenségét tanúsította, hol vádirattá vált az önző és féktelen oligarchák ellen, akik idáig juttatták ‘ezt a szegény országot’, ‘ezt a hősies hadsereget’, és most földközi-tengeri villáikban dekkolnak. Minden azon múlt, ki beszélte el a ‘sztorit’: az oligarchák színes, szenzációhajhász sajtója vagy a hatalom dadogó propagandistái./…/ Az oligarchák sajtója tehát nem az aktív közreműködésükkel létrehozott és tíz éven át fenntartott Jelcin-rendszernek nyújtotta be a számlát a haditengerészet és az ország technikai és morális állapotáért, 118 tengerész kínhaláláért, a nemzeti megszégyenülésért, hanem a kleptokratikus rendszer tényleges leépítését megkezdő, az oligarchikus uralmat megtörő, három hónapja regnáló Putyinnak./…/ Egyetlen kérdés volt: ki a bűnös?/…/ Az az ember, aki az elmúlt három hónapban évek óta sürgetett liberális reformokkal és adminisztratív intézkedésekkel megkezdte a Jelcin-rendszer leépítését, az oligarchikus klánok eltávolítását a hatalomból, az erős jogállam kiépítését, és egyetlen ambíciója, hogy megállítsa Oroszország drámai ütemű, humánökológiai és geopolitikai világkatasztrófával fenyegető hanyatlásfolyamatát: Vlagyimir Putyin.”

(168 óra, 2000. szeptember 14.)

Múltak az évek, jöttek az újabb tragédiák, és kiviláglott, miként építi ki Putyin az „erős jogállamot”. Nemes Gábor 2013-ban így foglalta össze a tapasztalatokat:

„Putyin hatalmi stratégiája meglehetősen céltudatos: minden kudarcából azt a következtetést vonta le, hogy még jobban kell központosítani a hatalmat, és ezzel párhuzamosan leválthatatlanná tenni saját magát. A Kurszk atomtengeralattjáró önmagában is imázsromboló katasztrófája után, amikor ráadásul a tévékben politikusként elég csúnyán leszerepelt, egyszerűen bekebelezte a róla nem túl hízelgő képet mutató televíziót, felszámolta az egyik legerősebb oligarcha, Vlagyimir Guszinszkij médiabirodalmát. A módszer már akkor is eléggé brutális volt: az oligarchát letartóztatta, majd amikor az szorult helyzetében a fogházban lemondott a legfontosabb médiumokról, szabad elvonulást biztosított neki. Két év múlva ugyanez megismétlődött: amikor csecsen terroristák túszul ejtették a Dubrovka színház közönségét, majd a túszok pancser kiszabadítása tragédiába torkollott. Putyin nem vállalta magára a felelősséget a kudarcért, ellenben azonnal kisajátította a drámát élőben közvetítő, az egyetlen Kremltől független televíziót, az ntv-t. A beszláni iskola túszainak 300 gyerek életét követelő kiszabadítása után ismét a sajtó és a média további megregulázása, ennek keretében az Izvesztyija főszerkesztőjének leváltása következett.”

(Mozgó Világ, 2013/7-8.)

Hát így.