A Zeneakadémia, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (LFZE) e napokban ünnepli létrejötte 150. évfordulóját. A felsőoktatási intézmény másfél évszázados története híve tükrözi az akkori időszak városépítészeti, történeti, sőt technikatörténeti változásait. Egyebek között erről kérdezte a tudás.hu az LFZE Szcenikai és gyártási osztályának igazgatóját, Lakatos Gergelyt.
Az ön útja hogyan és honnan vezetett ide?
Kiskamaszként először történésznek, aztán orvosnak készültem. Majd a középiskolás éveim végén fokozatosan a rádiózás felé fordultam, a hangkultúrát a rádiózás irányából közelítettem.
Több generációs mérnökcsaládból származom. Az apai nagyapám nagy zenerajongó volt amellett, hogy mozdonytervezéssel foglalkozott a Ganz MÁVAG-nál, hobbiból operákat írt, Wagnert zongorázott, elképesztő érdeklődés jellemezte a színpad és azon belül is a zenés műfajok iránt.
Édesapám ezt a világot a hangtechnika oldaláról közelítette, ezt tanította, erősítőket tervezett, és nagyon hitt a hifi mozgalomban. Rendszeresen jártunk az Operaházba, koncertekre.
A legnagyobb és a legfőbb szakmai műhely akkoriban a Magyar Rádió volt, így én is Újházy László tanítvány vagyok. A tanár úr oktatott engem az Óbudai Egyetem elődjén, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán, aztán külföldi tanfolyamokon is részt vettem, a felsőoktatásban tudatosan fordultam az akusztika, a stúdiótechnika irányába.
Egymásra épülő rétegek
Nagyon korán, 18 évesen került Zeneakadémiára. Milyen érzés volt ez egy fiatalember számára?
Feledhetetlen, máig bennem élő pillanat volt, amikor először léptem be a Nagyterembe a színpad oldaláról. A tér egyszerre tűnt lélegzetelállítóan gyönyörűnek és meglepően bensőségesnek – egészen másnak, mint a nézőtér felől. Ennek az épületnek – különösen a hangversenytermeknek – egészen különleges atmoszférája van; azt szoktuk mondani, hogy a hangok templomában vagyunk, ahol a Nagyterem színpada a szentély. Ezeken a deszkákon állva, pillanatok alatt szinte a levegőn keresztül érezhető, mennyi kivételes pillanat született-születik meg itt, estéről estére. Ezek a falak, burkolatok szó szerint együtt rezegtek, rezegnek számtalan művészóriás előadásával. Csak az évek során tudatosult igazán, milyen kivételes ajándék, hogy olyasmivel foglalkozhatom, ami egyszerre és ennyire művészetközeli és interdiszciplináris. A hangkultúra világának kétségtelenül ez az egyik csúcsa.
Másfél évszázados tradíciót a napi munkában átérezni bizonyára nem egyszerű. Pedig ennek az intézménynek a sajátosságát főként ez a hagyomány adja.
Az intézmény identitásának kulcsa valóban a tradíció; egymásra épülő rétegekről van a szó, Liszt Ferenctől eredeztetve. A mindennapok során kerülünk hozzájuk egyre közelebb.
Az 1990-es évek végén azt mondtuk, hogy nincs a magyar zenei életben senki, akinek ne lenne valami köze a Zeneakadémiához, hiszen még a tegnap felvett növendék is a tanárain, a mesterek elődein át, mindenki Liszt kezét fogja. Azóta sokat változott a világ, a most a felsőoktatásba lépő hallgatók lehetőségei az elérhető intézmények számában jelentősen bővültek, de a Zeneakadémia központi szerepe változatlan.
Komoly ambíciókkal jött a Zeneakadémiára.
A japán kormány adott 50 millió jen értékű támogatást (ez mintegy 70 millió forint nagyságrendű összeg volt), abból a célból, hogy alakítsunk ki egy stúdiót, amely az itteni képzést és a koncertéletet egyaránt szolgálja.
Fiatalos lelkesedéssel és lendülettel vágtunk bele a munkába, ami egyesek számára talán bántó is lehetett, de sokan nyitottan fogadták tevékenységünket, szakmai szárnypróbálgatásunkat. 1998-ban már rendszeresen együtt dolgoztunk több szimfonikus zenekarral, lemezfelvételek készültek például Ligeti Andrással és Kocsis Zoltán is nagyon pozitívan nyilatkozott a felvételeinkről. Természetesen az életem egyik legmeghatározóbb szakasza 2003-tól kezdődött, amikor a Liszt Ferenc téri épület felújításával kezdtem foglalkozni. Rendkívül közel kerültem az intézmény és az épületépítés történetéhez, amely sok szempontból formálta a gondolkodásomat és az érzéseimet is.
Liszt a Hal téren kezdte meg a tanítást. A kormányzat egy kétemeletes házat bérelt erre a célra, az első emeleten alakították ki a zeneszerző, az Akadémia első elnökének lakását. Az épületet roppant hamar kinőtték, mert a zongorán, éneken kívül bevezették a vonós hangszerek képzését. Hol volt ez a ház?
Ez az épület ma már nem létezik, az Erzsébet-híd lábánál, a Belvárosi Plébániatemplomtól délre állt. Ezt a bérleményt kezdetben is ideiglenes megoldásnak tartották, végül az első Erzsébet-híd építése, a pesti belváros teljes átrendezése idején, az 1900-as évek legelején lebontották. Az intézmény második otthonába, az 1875 és 1879 között Láng Adolf tervei szerint felépült, Andrássy úti Régi Zeneakadémia épületébe költözve az oktatás a következő évtizedekben tovább szélesedett. Egyre több tanszak indult, egyszerűen ezt az épületet is kinőtték. Csaknem 100 évvel később, amikor az 1907-es, Liszt téri ház rekonstrukciójával elkezdtünk foglalkozni, hasonló szituáció állt elő: a 2000-es évekre a Korb Flóris és Griegl Kálmán által tervezett Zenepalota is szűkössé vált.
A helyzet nehézsége miben mutatkozott?
Az 1907-ben megnyílt Liszt Ferenc téri épület korábban soha nem volt átfogóan felújítva. A háborús sérüléseket csupán felületesen javították, majd az 1950-es évek végén – feltételezhetően ideológiai megfontolásokat is figyelembe véve, az eredeti díszítőfestéseket, színeket leegyszerűsítve – átfestették mindkét hangversenytermet.
Az évek során egyre égetőbb helyhiány miatt olyan terekbe szorult az oktatás, amelyek méltatlanok voltak a minőségi zenei képzéshez. A saját szakterületem, az akusztika felől közelítettem meg a kérdést. Egyre határozottabban képviseltem, hogy vannak bizonyos alapvető akusztikai követelmények, amelyeknek mindenképpen meg kell felelnünk. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a tantermek és a két koncertterem között akkora legyen az áthallás, hogy a párhuzamos munkavégzés ellehetetlenüljön. A Zeneakadémia épülete ugyanakkor élő, lüktető ház volt – az előző száz évben Budapest, sőt az ország egyetlen hangversenytermeként működött. A Müpa némi késéssel csak 2005-re készült. Tudtuk, hogy a Zeneakadémia jelentősége azután sem lesz kisebb, ugyanolyan kihasználtságra lehet számítani. Ahhoz viszont, hogy megőrizze rangját és méltó módon szolgálja a zenei életet, elengedhetetlen volt, hogy korszerű technikai felszereltséget kapjon.
A négyes-hatostól megrezzen a csillár
A Zeneakadémia tulajdonképpen rossz helyen van. Helyesebben nincs rossz helyen, csak a város körbenőtte. Ez milyen megoldásokat kívánt?
Van, amin egyszerűen nem tudtunk változtatni. A korábban csendesebb belvárosi szövet a motorizáció hatására nyüzsgő, éjjel-nappal zajos nagyvárosi környezet lett. Ha a körúton elmegy a villamos, a Nagyteremben vagy a Solti-teremben megrezzennek a csillárok – az épület közel százhúsz éves szerkezetéből adódóan ez a rezgésakusztikai jelenség a rekonstrukciót követően is megmaradt. De ezzel nem vagyunk egyedül: a bécsi Musikvereinsaal esetében is beszámoltak nagyon hasonló problémákról. Számolnunk kellett azzal is, hogy az épület eredetileg jóval kisebb tanári és diáklétszámra készült. Már az 1907-es átadást követő évtizedekben a harmadik emeleti szolgálati lakásokat fokozatosan átalakították tanteremmé. A mostani teljes rekonstrukció legelső, tervpályázati szakaszában világossá vált, hogy minden problémát már nem lehet a Zeneakadémia falain belül megoldani; a házat nem lehet úgy bővíteni, mint egy léggömböt, amit egyszerűen csak felfújunk.
Forrás: LFZE
Tehát valamit a felújítás érdekében fel kellett áldozni?
Egyértelmű volt, hogy az oktatás élvez abszolút elsőbbséget az épületben, és mellette a másik fő funkció, a koncertélet is kiemelt szerepet kap. Így maradt az adminisztráció, amit valahová el kellett helyezni. Sokáig azt képviseltem, hogy a saját igényeinkre szabott, új épületet kellene létrehozni valahol. Végül azonban az élet hozta a megoldást: a Zeneakadémia közelében, a Wesselényi utcában megürült egy szakközépiskola épülete, amit érdemesnek láttunk átalakítani. Nagyon izgalmas, kihívásokkal teli tervezési időszak volt, rendszeresen jártam a Mányi építész stúdióba – gyűrtük egymást, ötleteltünk. István egy ponton kiderítette, hogy ennek az épületnek, akárcsak a Vigadónak, Feszl Frigyes volt a tervezője, ezért olyan gondossággal kezelte, mintha műemlék lenne. Az utcai homlokzat mentén alakultak ki az irodák, míg a zenei célú, gyakorlótermek az újonnan épített belső szárnyban kaptak helyet, így az új szerkezetben akusztikailag megfelelően el lehetett ezeket szigetelni.
Ha pedig visszatérünk a Liszt Ferenc térre: az eredeti elképzelések sem teljesen azok voltak, mint ahogyan az épület végül, 1907-ben megvalósult. Korb Flóris és Giergl Kálmán az első tervvázlatokat még a teljes telekre készítette el, amely magában foglalt volna egy körúti bérházat is.
Amikor azonban kiderült, hogy azt nem tudják kisajátítani, a program kénytelen volt a jelenlegi, jóval kisebb területre szűkülni. Ez a mai napig érezhető: az 1600 fős közönséghez képest rendkívül kicsi az előcsarnok, és a vizesblokkok is alulméretezettek.
Kutatták, hogy milyen volt például az eredeti színvilág?
A tervpályázat idején nem volt lehetőségünk leállni és alaposan feltárni az épület rejtett részleteit. Számos információ csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a Nagyterem felújítása során beállványoztuk azt. A kivitelezés során szembesültünk azzal, hogy a teljes látvány hogyan változik meg.
Addig sejtettük, hogy a cseresznyebarna flóderezés nem hiteles, hogy az óriási zöld felületek soha nem voltak zöldek, inkább egyfajta márványmintázatot utánoztak, amely jobban illeszkedik egy templomi környezethez, a zene szentélyéhez.
Részletekben jöttek az eredmények, aztán szép lassan összeállt az a színterv, és hirtelen mindenki a homlokára csapott, felismerte; a fokozatosan kibontakozó végeredmény teljesen jól beilleszthető a Zeneakadémia építéstörténetébe. A Zeneakadémia épületének tervei neobarokk elképzeléssel indultak, Korb és Giergl pályázata egyértelműen ebbe az irányba mutatott. Végül a homlokzat eklektikus stílusú lett, míg az előcsarnok és a Solti terem a szecesszió jellegzetességeit tükrözi. Tudjuk, hogy legutoljára a Nagyteremmel készültek el, amely már-már art deco. Ebben az időszakban ez a változatosság teljesen természetes mozgás volt.
Az orgona még nem teljes
A Régi Zeneakadémián ugyan folyik oktatás, de elsősorban múzeumként és kutatóközpontként funkcionál. Mi lehet a szerepe?
Az Andrássy úti ház az egyetem identitásának abszolút integráns része. Egyre inkább a Liszt életmű, az ahhoz köthető tárgyi emlékek bemutatásának szeretné szentelni az intézmény. A Régi Zeneakadémia felújítása és korszerűsítése elengedhetetlen, hiszen utoljára az 1980-as évek közepén esett át bármiféle beavatkozáson. A Liszt Múzeum látogatottsága jelenleg növekvő tendenciát mutat, de múzeumi rangját még magasabb szintre emelhetnénk. Ezeket az ú.n. lakásmúzeumokat mindenhol igyekeznek jól kiszolgálni. Nyáron megnéztem Puccini otthonát Luccában, a látogatóközpontot, a múzeumshopot külön épületben helyezték el, mert másképp nem tudták megoldani, de a funkciókat ott is kialakították. Érdemes lenne átgondolni, hogy a Régi Zeneakadémia épülete az Andrássy út felé is nyitva álljon, ahogyan egykoron volt.
Fotó: Fazekas István
A Zeneakadémia nagytermének orgonája komplett?
A Nagyterem orgonája jelenleg csaknem teljes, de van néhány hiányossága. A felújítás során kiderült, hogy egy felső játszóasztala is volt, közvetlenül homlokzat előtt. Amikor eredeti pozíciójába visszakerült a homlokzati sípsor, az orgonaszekrény megbontása során világossá vált, hogy van helye ennek a játszóasztalnak. Ezzel sokkal jobban ki lehetne használni az orgonát, és a hallgatók számára is könnyebbé válna a gyakorlás. A megvalósítás forrás hiányában egyelőre még várat magára, emellett a kupolatermi orgona rekonstrukcióját is be kellene fejezni. 2013-ban nyílt meg a felújított Liszt Ferenc téri épület, 12 év telt el az átadás óta. Jónéhány gépészeti rendszert fejleszteni kellene, mert az élettartamuk eljutott oda, hogy aktuális a felülvizsgálat. Nagyon nagy igénybevételnek van kitéve a ház, évi csaknem 1200 rendezvénnyel. A két terem gyakorlatilag 100 százalékon fut.
A brit Quacquarelli Symonds (QS) friss szakterületi világranglistáján előadó-művészeti kategóriában 24. helyezést ért el a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, ezen belül a zenei kategóriában pedig 12. lett, amelyekkel a magyar felsőoktatási intézmények közül a legmagasabb pozícióban található. Mi az egyetem erőssége?
A Zeneakadémia két olyan, nemzetközi szinten is versenyképességi előnyt jelentő tulajdonsággal rendelkezik, amelyet fontos kiemelni. Az egyik, ahogy már korábban említettem és hivatkoztunk rá, a liszti hagyomány.
A zongoristáknál nagyon szépen, de a többi történeti tanszéknél is végig lehet vezetni, hogy ki kinek adta át a stafétabotot. Ez a „családfa”: Liszt, Erkel, Kodály, Bartók, Dohnányi, Weiner, és még sorolhatnánk, számos zenei nagyságunk nagyjaink öröksége szervesen összefonódik a mai generációval. Páratlan érték az, hogy a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara ugyanabban az infrastruktúrában próbál, mint amiben egykor Kocsis Zoltán, Fischer Annie, Solti György és Végh Sándor léptek fel – ez a névsor szinte végtelen. A hallgatóink ugyanazokban a termekben adnak koncertet, ahol esténként vezető együtteseink, világsztárok is fellépnek, és ugyanazt a professzionális kiszolgálást élvezik, amelyet a legnevesebb művészek kapnak. A saját kollégáimtól is azt várom el, hogy a diplomahangversenyekre ugyanolyan felkészültséggel érkezzenek, mint mondjuk egy Joshua Bell koncertre. Nemzetközi összehasonlításban is rendkívül ritka, hogy a professzionális koncertélet ennyire összefonódjon a felsőfokú zenei képzéssel; ez olyan előny, amit szerintem nem használtunk ki eléggé. Ebben még mindenképpen van további potenciál.
