Kocsis Zoltán és Hauser Adrienne zongoraművész egy sorsfordító évben, 1989-ben hozta létre és adta mindkettőjük nevét egy közös alapítványhoz. A tehetséges gyermekeket támogató Kocsis-Hauser Alapítványt 20 év után nehéz helyzetbe hozták a pénzügyi világ kilengései. Idén azonban új életre kel az alapítvány. Kocsis első feleségével, két idősebb gyermekének édesanyjával, Hauser Adrienne-nel beszélgettünk, egyebek között arról, hogy honnan ered a tehetséggondozás iránti elkötelezettsége.
Hét esztendős korodban kerültél a kivételes tehetségek közé. Hogyan?
Négy és fél éves koromban kezdtem Mátészalkán zongorát tanulni a helyi zeneiskolában. Nagyon agilis, hozzáértő tanárnőnk volt, Szántó Bertalanné, aki hatalmas szeretettel és szigorral hozta ki a legtöbbet a gyermekekből. Úgy hiszem, alapvetően neki köszönhető, hogy végül is a szüleim elhoztak a Zeneakadémia Előkészítő Tagozatára.
Minden nap volt énekórám, egy olyan teremben tanultam furulyázni, ahol volt zongora, ehhez járultak hozzá a zeneiskolai órák. Volt egy úgynevezett magángyakorló tanárnőm, és nemcsak nekem, ő azt figyelte, hogy amit a zeneiskolában föladott a tanár, azt a gyerek helyesen gyakorolja-e. Erre az órára az édesapám minden nap elvitt. Tehát hárman is foglalkoztak velem, az ének-zene, a zongora és a magángyakorló tanár. Az előkészítőre való jelentkezésem előtörténete balatoni nyaralásunkhoz kapcsolódik. A szüleimmel pár napot Siófokon töltöttünk, és lázasan kerestünk egy helyet, ahol gyakorolhatnék. Nos, egy ott élő zeneszerző lakásában találtunk zongorát, sajnos a nevére már nem emlékszem.
Nála gyakorolhattam, ő természetesen a másik szobában hallotta a játékomat és azt javasolta s szüleimnek, hogy vigyenek el a Bartók-tanítvány Sztankay Lajoshoz meghallgatásra. Sztankay Lajos személyisége hatéves koromtól kezdve egy életre meghatározó maradt, nemcsak zeneileg, hanem emberileg is.
Előbb zongorázott, mint írt és olvasott
Hallgatva a tanácsokra, hatéves korodban kikötöttetek a zeneakadémiai előkészítő felvételijén.
Felvettek, de csak egy év múlva, vagyis az előkészítőt hétévesen kezdhettem el, mert előbb meg kellett tanulnom írni és olvasni. Az 1970-es években nagyszerű zeneoktatási folyamat működött vidéken, az én tanárnőm keze alól került ki a nemzetközi karriert bejárt Csoba Tünde és Nagy Péter is – valamit biztos nagyon tudhatott… Aztán az Előkészítő Tagozat már egész más világ volt. A Zeneakadémia aranykorának fényéből, az utolsó sugarakból még részesülhettünk néhányan. Bár kicsi voltam, és nem sokat értettem belőle, de éreztem a légkörét.
Egy hét éves kislányról még mindenképp gondoskodni kell. Budapestre költöztetek?
Sajnos a szüleim nem jöhettek, édesapám állatorvos, nem hagyhatta ott a praxist. Kerestek és találtak számomra egy olyan megfelelő családot, ahol családtagként albérletben lakhattam, de akármilyen jó is volt, nem pótolta a családi miliőt.
Igen nehéz évek voltak, de visszagondolva, nagyon megérte. Rengeteget kaptam a Zeneakadémián, amit nem biztos, hogy megkaptam volna, ha otthon maradok. Nekem ez az időszak a szabadság és a zenei fegyelmezettség volt – így együtt. Érdekes párosítás, nem? Az én nagy tanáraim és mi növendékek, mindnyájan a zene lényegére összpontosítottunk. Ma nemcsak Magyarországon, az egész világon nagy a vizuális nyomás. Engem arra tanítottak a mestereim, hogy milyen egy minőségi hang. Most bármilyen hangszeren, bárki, bármit művelhet, és azt mondják: ez zene. Én pedig azt mondom, hogy az igazi hang, az képzett hang. A minőségi hang, az a zene. Az előkészítőben két tanárom volt, nagyon szerettem, mind a kettőt.
Két különböző karakter, egy fiatalember, Agonás György és egy idősebb hölgy, Arató Szilvia.
Még a kilencvenes években is leveleztünk. Minket a főiskolai tanárok tanítottak, mert nem volt külön gyermektanár. Beosztottak Földes Imréhez partitúraolvasásra, és például a ma már Kossuth- és Liszt-díjas hegedűművész, Keller András járt ebbe a csoportba. Kistétényi Melinda és Dubrovay László pedig szolfézs és zeneelmélet tanárom volt.
Minden csoportban a legkisebb voltam. Engem egyébként Csalog Gáborral, a ma már Liszt-díjas zongoraművésszel és Hernádi Ákossal, a Németországban élő neves zongoraművésszel együtt vettek fel.
Félévenként a Kisteremben vizsgáztunk, emlékszem, a vizsgák után az eredményre várva az 1-es vagy a 2-es teremben, ahol a szolfézs órák voltak, Kocsis Zoltán, Schiff András, és talán Ránki Dezső szórakoztattak bennünket, „gyerekeket”, mindenféléket improvizáltak. Ezt nagyon szerettük.
Tanárból férj, majd közös díjalapító
Mikor léptél át a főiskolára?
Tizenhat évesen. Az is mindig vizsga keretében történt, de nem valószínű, hogy bárkit is eltanácsoltak. Én akkor Kocsis Zoltánhoz kértem magam, három tanárt lehetett megjelölni egy formanyomtatványon, mind a három helyre azt írtam: Kocsis. Helyben hagyták a választásomat, aztán Rados Ferenc is a főtárgy tanárom lett, egy év múlva ők ketten tanítottak. Magas volt a mérce, Kocsis Zoltán igen kritikus volt és maximalista. Rados tanár úr nagyon szabadon engedett, de azért tudott cinikus és szarkasztikus megjegyzéseket tenni. Azért még 30 évesen is bejártam hozzá az Akadémiára, hogy hallgasson meg.
Kurtág György és Simon Albert kamarazenei órái ugyancsak rendkívüli hatással voltak rám. Normális volt, hogy mindenki ide-oda ment, meghallgatásokra és órákra. A termek ajtaját nyitva tartották, ha mondjuk valamelyikünk elkezdte játszani Chopin e-moll zongoraversenyét, szinte biztosan betoppant egy másik zongorista, odaült, és elkezdte kísérni a másik zongorán. Sokat jártam Kovács Déneshez a hegedűs kamarapartnerekkel. Akkoriban a Zeneakadémia nem iskolához, inkább egy zenei műhelyhez hasonlított.
1989-ben az időközben férjeddé vált, Kocsis Zoltánnal hoztátok létre a Kocsis-Hauser Alapítványt.
Azt hiszem, Zoli gondolt először az alapítványra.
Sokat koncertezett a szülővárosomban, Mátészalkán.
És ha jól emlékszem, a város is megkereste őt. Egészen felvillanyozódott a gondolattól, úgyhogy belevágtunk. Vannak az életben ilyen kivételes helyek és pillanatok. Az is ilyen volt. Minden művészeti ág számára megnyitottuk az alapítványt, nagyszerű kuratóriumot állítottunk fel. Minden évben adtunk jótékonysági koncertet, vagy szólóban, vagy négykezes estet, vagy kollégákat hívtunk meg, a bevételt pedig az alapítvány javára ajánlottuk fel. Az első években még magas kamatot adtak a bankok, abból finanszíroztuk a fiatal tehetségek díjait, komoly megmérettetés és pontozás alapján döntöttünk. 2009-ben még adtunk ki díjakat, de utána gyökeresen megváltozott a környezet, az anyagi szituáció. Az alapítvány működött, igaz takaréklángon, de már nem volt mit kiosztani.
Díjak és emlékfesztivál
2016-ban meghalt Kocsis Zoltán. Eltelt valamivel több, mint fél évtized, egy kiadós járvánnyal „megfűszerezve”. Mi történt most?
Szép támogatást nyertünk a Miniszterelnökségtől és a Bethlen Gábor Alapkezelőtől, és új, szerintem ismét nagyszerű kuratóriumot hoztunk létre. Tagja Berkes Kálmán klarinétművész, karmester, a Győri Filharmonikusok művészeti vezetője, Takács-Nagy Gábor hegedűművész, karmester, Jean-Efflam Bavouzet zongoraművész, a Royal Northern College of Music vendégprofesszora – a világhírük mellett Zoli barátai és kamarapartnerei. Természetesen tag Herboly Domonkos, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója és Vigh Andrea hárfaművész, a Zeneakadémia rektora.
Két díjat és egy ösztöndíjat adtok ki. A Kocsis Zoltán-díjat zongora és kamarazene kategóriában lehet elnyerni, összege egyenként nettó 2 millió forint. A Kocsis Zoltán Fiatal Tehetség ösztöndíj pedig egy évre szólóan 900 ezer forint. És szerveződik egy emlékfesztivál is, több helyszínen.
Az egész az ő szellemi örökségének ápolására épül föl. Szerintem Kocsis Zoltán hiánya a zenei életben roppant jelentős. Egyrészt hiányzik az inspiráló erő, az a motiváltság, ami belőle sugárzott. Másrészt hiányzik a fék, hogy eddig és ne tovább, ami egyfajta művészi-alkotói moralitást jelentett. Felnőtt talán két generáció is, amely nem tudja, hogy ő hogyan zongorázott. Már nincs meg az a biztos pont, amihez zeneileg igazodni lehetett. Nemcsak a muzsikusok, a közönség számára is hiányoznak azok a tűpontossággal létrehozott előadások. Az őszi emlékfesztivál szervezése valójában még most folyik, az egyik helyszíne Debrecen lesz. Ismét adunk koncertet Tiszadobon, az Andrássy-kastélyban. A parkjában másfél évtizeden át szerveztem a saját kezdeményezésemet, a nyári Zongorafesztivált, amelyre ő is mindig eljött, szellemi támogatást nyújtva hozzá. Ha ott ült az első sorban, a külföldi fellépők között is volt izgalom. És természetesen lesz hangverseny Mátészalkán, ahol az alapítvány anno létrejött.
Balog József zongoraművész mesterkurzust is tart egykori zeneiskolámban. Minthogy mindig figyeltünk a társművészetekre, Mátészalkán olyan kiállítási anyagot mutatunk be, amely felvonultatja az alapítvány által díjazott képzőművészek alkotásait. A tárlat megnyitója után pedig lehetne megint egy jótékonysági hangverseny az alapítvány javára, amelyen az idei díjazottak is fellépnek. Mert folytatni szeretnénk.
Hauser Adrienne zongoratanulmányait négy és fél éves korában kezdte. Hétéves korában felvették a Zeneakadémia Kivételes Tehetségek Tagozatára, tizenhat évesen a Zongora Tanszakra, ahol Kocsis Zoltán, Rados Ferenc és Kurtág György tanítványa volt. Díjazott a Magyar Rádió Zongoraversenyén (1985), Varsóban a Lengyel Televízió portréfilmet készített róla. (1985) Részt vett több mesterkurzuson, Párizsban Yvonne Leféburenél, majd Sebők Györgynél képezte tovább magát. Szólistaként fellépett Európa majdnem összes országában olyan rangos helyeken, mint a prágai Rudolfinum, a londoni Wigmore Hall, a milánói Sala Verdi, a grazi Operaház. 1998-ban megalapította a Tiszadobi Zongorafesztivált, amely 15 év alatt rangos elismerést nyert el a nemzetközi zenei életben is. Alapítványt hozott létre Kocsis Zoltánnal (akivel 1986-tól 1998-ig élt házasságban) a tehetséges gyermekekért Mátészalkán, ahol rendszeresen jótékonysági koncertet adott. Mátészalka városa Pro Urbe és Díszpolgári, Tiszadob Díszpolgári címmel tüntette ki.
