Negyven év alatt 17 minisztere – később e tisztséget a kormány államtitkárrá minősítette – és 16 egészségbiztosítási főigazgatója volt az egészségügynek. A negyven év alatt mindössze két miniszternek sikerült kitöltenie a négyéves ciklusát, az ágazatvezetők átlagos „kihordási ideje” 1,9 év volt – többek között ezt is megtudtuk abból a könyvből, amely az egészségügy négy évtizedét dolgozza fel a rendszerváltástól napjainkig. Nógrádi-Tóth Erzsébet, aki szakújságíróként dolgozott ez idő alatt, rendkívül alaposan és széleskörűen mutatja be az egészségügy évtizedeinek történéseit, amelyből következik az, ahol most tart az ágazat. Kijfejezetten tanuláságos könyv a jelenlegi és a jövő egészségügyi dolgozóinak, vezetőinek, de a betegeknek is. A szerzővel beszélgetett a tudás.hu
Négy évtized az egészségügyben jelent meg a szektor történtet a rendszerváltás óta átfogó könyve, miért érezte úgy, hogy nekiáll ennek a nagy munkának?
Az elmúlt évtizedekben egészségügyi szakújságíróként dolgoztam, mikor elkezdtem gyűjtögetni a papíralapú újságcikkeimet, valószínűleg bennem lehetett a szándék, hogy egyszer ezeket rendezi is fogom. Aztán amikor egy esőzés miatt lakásunk tárolójában odavesztek a cikkeim, de a férjem leleményességének köszönhetően, meglepetésemre elektronikus formában kigyűjtötte a
15-20 ezernyi publikációmat, nem volt kérdés mit tegyek.
A Covid-járvány idejében nekifogtam a rendezésnek. Magam is meglepődtem, hogy mi minden történt ez alatt a négy évtized alatt az egészségügyben.
Volt esetleg olyan hiányérzete, amely a könyv megírására ösztönözte?
Azt hiszem, hogy igen. Megjelentek ugyan különféle könyvek, kiadványok az ágazat egy-egy szegmenséről, elsősorban orvosszakmai kötetek, szakmai elemzések, de
az egészségügy átfogó bemutatása, amely az egészségbiztosítást, az intézmények finanszírozását, a kormányzatok egészségpolitikai intézkedéseit, hangsúlyosan az intézmények finanszírozásának változásait, az orvosok, ápolók mindennapjait összefoglalóan évről-évre bemutatták volna, nem jelent meg.
Egészségügyi szakújságíró lévén, nekem éppen az volt és ma is az a feladatom, a hivatásom, hogy mindezekkel megállás nélkül napról napra foglalkozzak.
Melyik volt a hazai egészségügy legizgalmasabb periódusa?
A legfantasztikusabb a rendszerváltozás időszaka volt.
Felpezsdült az ország, az egészségügy. Némi túlzással állíthatom, hogy az volt az újságírás aranykora. Megszűnt az egypólusú politikai és szakszervezeti rendszer, nem győztünk válogatni a hírek közül.
A megalakult új érdekvédelmi szervezeteknek elegük volt abból, hogy a tetemes társadalombiztosítási járulék fejében nem szólhatnak bele annak felhasználásába.
Eljött az ideje annak, hogy a második világháborút követően államosított társadalombiztosító vagyona, gazdálkodása azok kezébe kerüljön, akik a nyugdíj és az egészségbiztosítási járulékot fizetik. Országos választással létrejött a nyugdíj és egészségbiztosítási önkormányzat, a tb-alapokat leválasztották az állami költségvetésről.
És mivel a háború előtt tetemes vagyont halmoztak föl a biztosítók, a parlamenttől ígéretet kaptak 300 milliárd forint értékű vagyonjuttatásra, más kérdés, hogy a nekik juttatott 60 milliárd körülire taksált vagyonelemek nem sokat értek.
Megpecsételték az önkormányzatok sorsát a gazdálkodásuk körül kirobbant botrányok, így aztán az ezredfordulón a tb-alapokat a központi költségvetéshez csatolták, egy ideig a Pénzügyminisztériumhoz, majd az egészségügyért is felelős tárcához került az irányítás, ez a mai napig meghatározza az egészségbiztosítás pénzügyi gazdálkodását, ami nem is nevezhető gazdálkodásnak.
Milyen egészségügyi programok jellemezték a korszakot és miben különboztek illetve hasonlítottak leginkább?
Állandósult az egészségügy megreformálásának a terve.
Csak az volt a bökkenő, hogy nem csupán választási ciklusonként változtak az elképzelések. A miniszteri bársonyszékbe kerülők első dolga ugyanis az előd tervének lesöprése volt.
Így aztán a gyakori vezetőváltások miatt hullámvasútra került az egészségügy.
Negyven év alatt 17 minisztere – később e tisztséget a kormány államtitkárrá minősítette – és 16 egészségbiztosítási főigazgatója volt az ágazatnak. A negyven év alatt mindössze két egészségügyi miniszternek sikerült kitöltenie a négyéves ciklusát, az ágazatvezetők átlagos „kihordási ideje” 1,9 év volt.
Amúgy igen jó kezdeményezések voltak a rendszerváltozás hajnalán.
Felsorolna néhányat közülük?
Megalakultak az egyetemi klinikákon az intenzív betegellátó osztályok, előtérbe került s sürgősségi betegellátás és a mentés átszervezése.
Megszületett az első népegészségügyi terv, amelyet a 2000-es években és később is továbbfejlesztettek, de máig nincs átfogó és következetes egészségmegőrző program. Hiányzik az egészséges életmód oktatása, amit pedig már az óvodákban el kellene kezdeni.
Mindenképpen meghatározó a ma szempontjából, hogy már 1985 táján hozzáfogtak az ágazat informatikai fejlesztéséhez. Az első betegadat gyűjtést Jávor András főorvos – később több évig államtitkárként is dolgozott – és a csapata, nemzetközi együttműködésben Szekszárdon, egy Commodore számítógépen dolgoztak ki, 2000-4000 beteg adatait tárolta a rendszer, ami kiváltott egy csomó papírmunkát. Nyilván itthon és külföldön az ilyen kezdeményezések alapozták meg a mai Big Data rendszereket, vezettek el a mesterséges intelligencia alkalmazásához.
Aztán említhetjük a mai köz- és magán egészségügyi ellátást, amelynek csírája az ezredfordulóra vezethető vissza – persze korábban is voltak úgynevezett lakásrendelők – amikor vállalkozásba kerültek a háziorvosi rendelők, térítésmentesen jutottak praxistulajdonhoz az orvosok. Ám ez a szakma elvesztette vonzerejét, mára 900 körüli háziorvosi rendelőben nincs orvos. A helyettesítések miatt hézagos az alapellátás, pedig az alapellátás meghatározó az emberek egészségvédelme, a szakrendelők és kórházak tehermentesítése szempontjából.
Gyakran hallani a kórházak tetemes adósságállományáról. Mikor kezdődött az eladósodás és miért?
A mögöttünk hagyott évtizedekre egyaránt jellemző az egészségügyi intézmények eladósodása a beszállító cégek felé, hiszen a kórházak sosem kapták meg a gyógyítás valódi költségének megfelelő összeget.
Ez talán összefügghet azzal, hogy mielőtt létrejött volna, rögvest el is halt a valódi egészségbiztosító, amely ténylegesen gazdálkodhatna a pénzével, ma is csupán egyfajta kifizetőhely a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő.
Igen korán elkezdte a kormány a gyógyszercégek extra adóztatásával kipótolni az egészségbiztosítási alap hiányát, de ez csak részmegoldás.
Évről évre utólag konszolidálták a kórházakat, leginkább év végén, bár az idén már évközben is megkezdődött az adósságok törlesztése. Sajnos mára már természetes az egy havi összegnek megfelelő előre borítékolható költségvetési hiány.
Nem szabadult meg az ágazat a szociális ellátási feladatokól, nincs elég szociális intézmény, kevés az ápolási osztály, ami megterheli az úgynevezett aktív ellátási osztályokat, azaz a valóban kórházi gyógyításra szorulókra kevesebb pénz, kevesebb orvos és ápoló jut.
Állandósult és egyre inkább krónikussá vált a humán erőforrás hiánya, különösen kevés az ápoló személyzet, túlhajszoltak az ágazat dolgozói.
Lehet azt mondani, hogy aki kiégett, az hagyja el a pályát, ám sokan hivatástudatból, mások elhelyezkedési nehézségek miatt maradnak.
Sok fiatal azonban külföldön talál magának jól fizető és a hazainál korszerűbb ellátórendszerben állást. Számítások szerint egy medikus-évfolyamnyi orvos távozott a hazai egészségügyből.
Voltak-e komoly filozófiai különbségek, ahogy az egészségügyhöz álltak a kormányok?
Elsősorban a biztosítás, a finanszírozás, a kórházi kapacitások, a magán és közellátás, a kamarák körül csaptak és csapnak össze az indulatok, ami nem mentes a politikától.
Az egészségpénztár szakemberei igyekeztek rávenni a döntéshozókat az orvosi szakmák, a szakmai szervezetek és kamarák, az egészségügyi közgazdászok által kidolgozott javaslatok megfontolására, de a költségek karbantartása első körben mindenképp forrásbővítést igényelt volna.
Így aztán, például többször kidolgozták a gyógyításhoz szükséges minimum feltételeket, rendelet is született róla, de ha betartották volna az előírásokat, a szükséges orvosi/ápolói létszámot, vagy figyelembe vették volna a tárgyi/dologi követelményeket, az intézmények egy részének, vagy bizonyos osztályoknak be kellett volna zárni, ami veszélybe hozta volna a betegellátást. Ezért aztán időről időre elhalasztották azok bevezetését.
Az imént említette a szakemberhiányt. Mekkora probléma ez?
Mint az élet bármely területén tapasztalhatjuk, ahol nincs rendezett rendszer, eluralkodik a káosz.
Mivel kevés az ápolószemélyzet, egy 40-60 ágyas osztályon nem ritka, hogy mindössze ketten ügyelnek, rohangálnak a kórtermek között, nincs idejük, erejük, hogy minden beteg ellátása után fertőtlenítsék a kezüket. És sajnos, talán nem is vált természetessé az anyák megmentője, Semmelweis Ignác hazájának kórházaiban.
Amúgy nincs is erre lehetőség minden betegágynál.
Pedig lényegesen csökkenteni lehetne a kórházi fertőzéseket, ha betartanánk a legalapvetőbb higiéniai előírásokat. Hiszen a fertőzések a mellett, hogy drága a kezelésük, előfordulhat, hogy emberéleteket is követel.
Biztosítás ügyben is voltak politikai csetepaték.
Az MSZP-SZDSZ koalíciós kormányzást említeném.
A kisebbségi SZDSZ politikusai letették a voksot az üzleti alapon szerveződő biztosítások mellett, míg az MSZP kiállt a szolidaritás elvén működő társadalombiztosító mellett, de tovább is lépett annál.
A Rácz Jenő vezette egészségügyi tárca 21 pontos reformjavaslatának lényeges eleme volt a szolidaritás elvén nyugvó társadalombiztosítás azzal a kitétellel, hogy mindenki után fizessenek tb-járulékot.
Kidolgozták a háromszintű biztosítási modellt is, kiegészítő biztosításokat vezettek volna be. Megkezdték a jogviszony ellenőrzését is.
Ám a programot nem tudták folytatni, mivel a tárca irányítása hirtelen átkerült a kisebbik koalíciós partnerhez.
Az SZDSZ biztosítási modelljének bevezetése a kormányváltás miatt azonban elmaradt, viszont Molnár Lajos miniszter pár hónap alatt, elkerülve a konzultációt a szakmával és a kamarával 16 ezerrel csökkentette az úgynevezett aktív kórházi ágyszámot, ami óriási felháborodást keltett, így távozott is a tárca éléről.
Az őt követő ugyancsak szabaddemokrata Horváth Ágnes idején bevezették a 600 forintos kórházi napidíjat és a 300 forintos vizitdíjat – a rászorultak után az állam fizetett – ami akár jó is lehetett volna, de a választásra készülő Fidesz népszavazást kezdeményezett és eltörölték ezeket a díjakat.
Volt két kórháztörvény is.
Egyiket a Fidesz kormány alatt miniszteri pozíciót betöltő Mikola István dolgozott ki a szellemi szabadfoglalkozású orvoslással együtt, ám az őt követő szocialista kormány ágazati minisztere, Csehák Judit e helyett újat alkotott, más kérdés, hogy azt technikai okok miatt elvetette az Alkotmánybíróság. Így egyik sem valósult meg.
Viszont volt egy, a szakma és a politikusok teljes konszenzusával elfogadott reformjavaslat ugyancsak a Fidesz kormányzása idején, amelyet Szócska Miklós államtitkár és csapata dolgozott ki. Ezt a tervet nem a politika lökte a süllyesztőbe, hanem az úgynevezett Széchenyi Terv.
Ez utóbbi az Európai Unióhoz való csatlakozásunk következtében megkövetelt költségvetési konszolidációt szolgálta, e miatt vérzett el a Semmelweis Terv. Ugyanis az idő tájt a kormány eleget akart tenni az EU által elvárt költségvetési hiánycélnak annak érdekében, hogy az ország hozzájusson az uniós forrásokhoz. Így aztán a forrásbevonást is igénylő Semmelweis Terv megvalósítását máig halasztották. S hadd jegyezzem meg, az elmúlt évben tartott Medicina Fórum konferencián – ez egy általam alapított és szabadalmaztatott rendezvény, amelyhez miniszteri és államtitkári csúcstalálkozók és a Medicina Fórum évkönyvek társulnak –
a korábbi ágazatvezetők azt a javaslatot juttatták el általunk Pintér Sándor belügyminiszternek – egy idő óta ő felügyeli az egészségügyet -, hogy fontolja meg a Semmelweis Terv visszahozását.
Ez a terv regionális alapon, az alapellátástól a legfelsőbb szintű ellátásig – lakosságszám arányosan, meghatározva a betegutakat is – szervezné meg a gyógyító ellátást. Ez garantálhatná, hogy minden beteg az állapotának megfelelő helyen kapja meg a szükséges gyógykezelést. Amúgy Szócska és csapata készítette elő az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Teret (EESZT), bevezetése a következő államtitkárra maradt.
A várólisták jelenleg az egyik legnagyobb gondot jelentik. Hogyan próbálták megoldani korábban?
2013-ban Kiss Zsolt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (nevét később Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelőre változtatták) főigazgatója dolgozta ki a várólista csökkentésre tett javaslatát. Célzott összeget rendeltek a várólista csökkentéshez, és kötelezővé tették az egyes kórházak listáinak vezetését annak érdekében, hogy a beteg oda mehessen műtétre, ahol korábban sorra kerül.
S ha már említettük a kamarákat. A rendszerváltozásig az Országos Etikai Tanács látta el az orvoslás körüli etikai ügyek kezelését, ám hamarosan ismét megalakult az orvosi kamara, kötelező volt a tagság, elismerték a köztestület szakmai javaslatait, etikai munkáját, ám
Molnár Lajos miniszter eltörölte a kötelező kamarai tagságot. Aztán mégis lett kamara, de 2023-ban újfent megszűnt a kötelező tagság. Úgy vélem, ezek mögött személyi és a személyek mögött álló pártok politikai súlya lelhető föl.
Azt gondolom, hogy az amúgy is krónikusan forrás és szakemberhiányos ágazatot nem célszerű kitenni az említett csatáknak, hiszen végül a betegeken csattan az ostor.
Ahogy így sorolja, nagyon sok progr am kudarcba fulladt. Mik ennek az okai?
Sokszor gondolkodtam el ezen.
Arra jutottam, hogy elsősorban a nagypolitika és kisebb részben az egyes vezetők egyéni ambíciója.
Nagy szerepe van az ágazat krónikus forráshiányának, aminek következménye, hogy némely kórház állapota az egykori ispotályok színvonalára süllyedt, miközben persze vannak nemzetközi színvonalú intézményeink, alkalmazzuk a legkorszerűbb technológiákat, a robotikát, a csúcsdiagnosztikai eszközöket, kiváló szakembereink vannak, híresek az orvosegyetemeink.
Az a baj azonban, hogy egyenetlen a betegek hozzáférése.
Nem veszünk tudomást arról, hogy világszínvonalú az egészség-gazdaságtannal foglalkozó szakembergárdánk. A költséghatékony gyógyításra tett, tudományos alapokon nyugvó javaslataik azonban elsuhannak a döntéshozók füle mellett.
Nagyszerű egészségügyi közgazdászaink mutatnak rá a magyar lakosság rossz egészségi állapotára, az elkerülhető halálozásokra, ami miatt az OECD országok rangsorában vezető helyeken állunk. Pár éve a Magyar Tudományos Akadémia elnöke mellett Kosztolányi György akadémikus egy bizottságot hívott életre neves szakemberekkel, korábbi ágazatvezetőkkel, hogy javaslatokat dolgozzanak ki az egészségügy, az emberek egészségi állapotának javítása érdekében. Tehát a háttérmunka folyik, csak a mindenkori döntéshozóknak igénybe kellene venni a sok okos és jobbító szándékú véleményt.
Melyek a könyv kedvenc részei az ön számára?
Valamennyi kedves a számomra, hiszen én válogattam ki a 15-20 ezernél is talán több cikkből a közel 680 oldalnyi kötetet. Azért mégiscsak vannak kedvenceim közöttük, ezek pedig a szocioriportok. Így például egy
szívtranszplantációra készülő fiatalemberrel együtt vártuk a donor szívet, elkísérhettem őt a műtőig, egy üvegfal mögül végig nézhettem hogyan emelik ki a mellkasából a beteg szívet az orvosok, majd helyezik az üres mellkasba az újat.
Vele másnap reggel, de négy év múlva is találkoztam.
Vannak drogos fiatalokkal készített riportjaim, akiket a kórházból kijövetelük után egy kis mecseki faluban mezőgazdasági munka– terápiával szoktatott vissza a társadalomba egy református lelkészpár.
Sok riportot készítettem idős emberekről, szegénysorban élőkről, cigányokról, prostituáltakról. Leereszkedtem a Mecsek egyik szénbányájába, meglátogattam az egykori Vörös Csepel kohászait.
De készítettem interjút Pálinkás József MTA elnökkel, aki megalapította a Lendület programot, hogy hazacsábítsa külföldről a fiatal kutatókat. Megtisztelt bizalmával Freund Tamás az akadémia jelenlegi elnöke, aki az agykutatás rejtelmeibe próbált beavatni. És találkozhattam és interjút készíthettem a kémiai Nobel díjas Oláh Györggyel is.
Kinek szól leginkább a könyv?
Szándékom szerint mindenkinek, hiszen az egészségügy mindenkit érint, a beteg és a nem beteg embereket egyaránt. S mivel minden ágazatvezetővel és társadalombiztosító főigazgatóval készítettem interjút, sok elismert szakember publikált a felkérésemre az általam szerkesztett újságokba, a Medicina évkönyvekbe, sok jó vagy megvitatható véleményt nyújt ez a könyv mindenkinek. Reményem szerint mindezek megfontolandóak lehetnek a mindenkori hatalomnak. Negyven évnyi véleményből ki lehet szűrni az egészségügy rendbetétele érdekében a leghasznosabbakat, mindannyiunk érdekében.
Mialatt írta a könyvet, illetve látva egyben az egészet, mi a legfőbb tanulság Ön szerint?
Sosem szabad lesöpörni a kritikus véleményeket.
Az ellenségeskedés helyett mielőbb vissza kellene állítani az egymás iránti bizalmat, ami nehéz lesz, de el kell kezdeni. Az egészségügy ugyanis nem lehet politikai csatározások helyszíne.
Kormányzati ciklusokon átívelő egészségpolitikára van szükség. El kell ismerni, hogy az egészségügy nem pénznyelő ágazat, hanem a legfőbb gazdasági tényező, az egészséges emberi erőforrás őrzője, amely nélkül nincs gazdasági növekedés.
Ha tanácsot adna, négy évtized egészségüggyel foglalkozó újságíróként a felnővő vezetőknek, mi lenne az?
Könyvem vezérfonala az ókori természettudós, antropológus, az orvoslás megteremtőjének bölcs gondolata:
Mondd el a múltat, diagnosztizáld a jelent, jósold meg a jövőt.
A tanács tehát az, hogy a jelen gyökerét a múltban kell keresni, a jövő pedig a jelenből építkezhet.
Ezért kell mielőbb összehívni a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztalt.
