Mínusz 20-30 fok, ócska felszerelés, végletekig kimerült katonák és a szovjet túlerővel szemben semmire nem elég fegyverzet: a nyolcvanhárom évvel ezelőtt, 1943. január 12-én váratlanul érkező orosz támadás egy hét alatt szétzúzta a 2. magyar hadsereget. A Don-kanyar katasztrófája a Fortepan képein keresztül.
Ismeretlen magyar katona vonszolja sebesült bajtársát a végtelennek tűnő orosz hómezőn, 2000 kilométerre a hazájától. A Fortepan fotógyűjteményre néhány hete felkerült képet valószínűleg egy Fehér Antal nevű besorozott honvéd készítette nyolcvanhárom évvel ezelőtt, 1943 januárjában vagy februárjában. A több, mint 200 ezres összlétszámú 2. magyar hadsereg maradéka ezekben a hetekben hasonló módon igyekezett közelebb vergődni a túléléshez – átfagyva, éhezve, elcsigázva és megalázva.
Voltak egységek, amelyek 800 kilométert gyalogoltak ellátás nélkül az orosz télben, leginkább döghúson és a parasztoktól zabrált krumplin tengődve.
Utunk még nem tudom meddig tart és még meddig fogom bírni, és mikor fogok megfagyni, kimerülten elesni az út mellett, és soha többé föl nem kelni, már csak az ösztön s akaraterő visz előre, más semmi. Papírra vetni azt a szenvedést nem tudom, az csak örök emlék marad, melyet elfelejteni talán sohasem lehet, és aki nem volt ott, úgysem hiszi el, és nem tudja átérezni. Én bízom a jó Istenben, az meg fog segíteni és nem hagy el ezután sem
vetette papírra Németh József tizedes. Nem sokkal később az addig a fronton féltve őrzött arany töltőtollát egy kocka mézért cserélte el egy német katonával.
A Don-kanyartól való visszaútról érthető módon kevesebb naplóbejegyzés és fényképfelvétel maradt fent – de így is több szerzőtől vannak képek, a keleti frontról pedig összesen vagy ezer fotó található meg a Fortepanon a királyi haditudósítók felvételeitől egyszerű katonák képein át a kórházvonatra beosztott tiszt fényképeiig. Utóbbi, Reményi József írta haza lakonikusan, miért is rendült meg benne „az eszmébe vetett hit”, és miért látja a Don-kanyar után teljesen értelmetlennek a háborús áldozatot:
Befagytak a géppuskák, megdöglöttek a lovak, eladminisztrálták a lótápot.
Amikor 1942 áprilisában elindultak az első szerelvények a keleti hadszíntérre, Kállay Miklós miniszterelnök azzal búcsúztatta a frontra indulókat, hogy szeptemberre minden katona hazatér.
Januárban Hitler kérte a magyar részvételt, végül kilenc dandárt, körülbelül a magyar katonák negyedét vitték ki a Szovjetunióba. Akkor is sokan látták úgy, hogyű
nagyobb számban a nincsteleneket, föld és főleg kapcsolatok nélkülieket, akik nem tudták megúszni a besorozást, és feltűnően magas volt a frontszolgálatra csak mérsékelten alkalmas idősebbek aránya is.
A későbbi vádak azonban, melyek szerint eleve a halálba küldték a 2. magyar hadsereget, alapvetően az államszocializmus Horthy-rendszerrel szembeni ideológiai elfogultságából következtek.
A hadsereget próbálták a lehetőségekhez mérten felszerelni, és a magyar hadvezetés különben is azzal áltatta magát, hogy a németek mögött inkább csak biztosító feladatokat fognak ellátni a magyar katonák, az éles harcokban nem vesznek majd részt.
Nem így lett, és már az 1942-es nyár végére súlyos, 30 ezer feletti volt a veszteséglista.
A 200 ezres összlétszám durván fele tartozott a harcoló állományba, nekik kellett volna egy 200 kilométeres szakaszt tartaniuk a Donnál.
A Moszkva alatti vereség után a német villámháborús győzelmi remények tovaszálltak, mire a magyarok kiértek, már egy beálló frontvonal jött létre, ahol már csak a védekező pozíciókat lehetett kiépíteni.
A magyar hadsereg felszereltsége, kiképzése és a hadosztályok felépítése azonban az önálló hadviselésre nem igazán volt alkalmas.
Míg a német és a szovjet hadosztályokat három, a magyar könnyűhadosztályokat csak két gyalogezred alkotta. Különösen kevés volt a tüzérség és a harckocsiállomány, nem volt elég aknavető, ezért Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök is jelezte a németeknek, hogy a magyaroknak felszerelés- és fegyverzettámogatásra van szükségük, különben nem lehet őket komolyabb harci cselekményekbe bevetni.
Az erre vonatkozó német ígéretekből azonban – részben a saját növekvő nehézségeik miatt – nem lett semmi.
Így is erőt meghaladó feladattal bízták meg azonban az egyre inkább kimerülő magyar könnyűhadosztályokat.
A magyar hadvezetés ennek a németeknek való kiszolgáltatottság miatt sem tudott vagy akart ellentmondani.
Bár a nehézségeket jelezték, úgy érezték, a revíziós lekötelezettség miatt nincs mozgásterük – főleg, hogy Románia egyre erősebben ambicionálta Észak-Erdély visszaszerzését.
Azt, hogy miért kell a hazájuktól távol
II. András Szentföldön járt keresztesei óta nem sok magyar katona ment ilyen messzi háborúba
Oroszországban harcolnia a magyar egységeknek, a propaganda az antibolsevizmus szólamai mellett leginkább a revíziós célokkal magyarázta. Mint Prin Ferenc őrmester írta Kató nevű kedvesének egy rögtönzött dalocskában:
A levélben elolvastam a te édes nevedet,
Kató, Kató édes szívem, mikor látlak újra én
Ha legyőzzük itt a muszkát, a hazánk az visszatér
Ugyanez a gondolat másoknak már csak temetői feliratként jutott mementóul:
“Nagy-Magyarországért!” – rótták a keleti front haditemetőjének fakeresztjei fölé, emlékeztetve az áldozat felülről diktált értelmére.
Úgy sejthetjük, idővel egyre kevesebb katonát lelkesítettek hasonló megfontolások.
Inkább azt várták egyre feszültebben, mikor váltják le végre őket. A hiábavaló várakozást egy tartalékos zászlós Váltás (változatok egy témára) címmel gunyoros frontversben is megörökítette:
Budapesttől a Don partig
Közismert már ez a mondás:
Ne félj pajtás, ne félj semmit,
Hazamegyünk, itt a váltás!
Gyalogságunk körletében
Szilárdan áll minden állás
»Nem engedjük be a muszkát,
Éppen mikor itt a váltás.«
…
De hiába minden óhaj,
Mennyekig ható kiáltás,
Csak a kurva hideg tél jön…
Az meg is jött novemberre, hóval és mínusz 16 fokkal. A fegyverek zárszerkezetei kezdtek befagyni, a motorok üzemképtelenné váltak, a lovak egyre-másra hullottak el, a megmaradtak nagyját pedig hátravonták az úgynevezett „lóüdültető telepekre”, hogy ne jussanak hasonló sorsra – így azonban a lövegeket sem volt már mivel mozgatni. Mivel a meleg ruházat sem érkezett meg időben, decemberre a ruházati helyzet is katasztrofálissá vált
volt ekkor olyan zászlóalj, ahol akár harminc katona is meghalhatott naponta végelgyengülésben.
A háború után kommunista íróvá avanzsáló Boldizsár Iván, aki ekkor hadapródként őrizte a ruharaktárat, úgy emlékezett vissza erre az 1942-es karácsonyra, hogy bár a háborúban még a sebesülteken sem sokszor látott férfikönnyeket, ekkor a karácsonyfa alatt mindenki sírt.
Ott álltunk felnőtt férfiak, énekeltük a Mennyből az angyalt. Valami német katonai adó a Stille Nacht, Heilige Nachtot is. Tudtuk, hogy ugyanebben az órában otthon a feleségek, anyák, menyasszonyok, gyerekeik is ránk gondolnak, és bizonyára ők is sírnak.
Mások minden erőfeszítéssel próbáltak legalább az ünnepek alatt hinni egy boldogabb jövendőben. Németh József tizedes a zalaegerszegi zászlóaljból írta a háborús naplójába:
Az újévet ugyancsak a Don-parton töltöttem szolgálatban. Szilveszter este nagyon jó hangulatban telt el, pálinka és pezsgő mellett gondoltunk és képzeltünk szebb napokat és szerencsés visszatérést. Reggel hajnalban indulok rajommal a Don-partra, a szép újesztendő első napját is kint az ellenséggel szemben töltöm. Talán ez az esztendő több szerencsét hoz számomra, miután jó Isten segítségével a minden bajtól megóvott esztendőt befejeztem.
A tizedes, de a magyar hadsereg vezetői sem tudták, hogy ekkor már Zsukov marsall részvételével megszületett a döntés, amit Sztálin is jóváhagyott:
a Voronyezsi Front balszárnyával a lehető leghamarabb támadást indítanak, a cél a tengelyhatalmak túlparti egységeinek – hat német, tíz magyar és öt olasz hadosztály – bekerítése és megsemmisítése.
A támadás a két nagyobb szovjet hídfőből indulhatott ki, de a befagyott, mocsaras partú Donon is könnyen átkelhettek a csapataik. Erre január 12-én került sor.
Sem a magyar, sem a német felderítők nem érzékelték az előkészületek nagyságrendjét, és még a támadás napján is inkább csak lokális jellegű kísérletnek hitték a támadást.
A tömeges tűzelőkészítéssel és aknavetőkkel a magyar tüzérség nem tudta felvenni a kesztyűt. Érdemi páncélelhárítás híján a szovjet harckocsikkal szinte csak közelharcban tudtak megverekedni. 14-én aztán az oroszok egy másik ponton is áttörték a frontvonalat, a front ugyanazon a napon az olasz szakaszon is összeomlott.
Kissé meglepett ez a hajnali váratlan támadás, bevallom őszintén, e hosszú frontszolgálati időm alatt most lepett meg először az a gondolat, hogy netovább úgy is ez lesz az utolsó éjszakánk, és hogy innen már úgysem fogunk tudni visszamenni. Gondolatban mindenkitől búcsúztam, mert úgysem fogom látni többé őket
jegyezte fel Sipos Béla szakaszvezető, aki előző nap még arra készült, hogy másnap végre indulnak haza, leváltják őket.
A magyar csapatoknak gyakorlatilag nem volt mélységi védelme, a németektől pedig napokig hiába várták a segítséget, az egyetlen komoly tartalék, a Cramer-hadtest bevetése csak késett és késett.
15-ére már a hadvezetés is tudta, hogy a helyzet reménytelen.
A visszavonulási parancsot Jány Gusztáv vezérezredes ennek ellenére sem volt hajlandó kiadni – erre csak két nappal később került sor, amikor szinte már teljes volt a magyar csapatok bekerítése. Ebből a gyűrűből ugyan a többségnek sikerült kitörnie, de ez már teljesen szervezetlen volt.
Egy hét alatt a 2. magyar hadsereg összeomlott és elvesztette a harcképességét.
Erről odahaza szinte semmit nem tudhatott még a közvélemény.
Az elmúlt héten a magyar hadsereg új védőállásainak berendezése – gyengébb ellenséges ellenhatás mellett – tervszerűen tovább tartott. A Voronyezstől délnyugatra elterülő térségben folyó sikeres elhárító harcokból a magyar csapatok is kivették részüket
állt az MTI által köröztetett vezérkari jelentésben.
Valójában ekkor már a helyzet odáig fajult, hogy Stomm Marcell vezérőrnagy a teljesen kilátástalan helyzetben példátlan módon feloszlatta az általa irányított 3. hadtestet,
mindenkinek saját belátására bízva jövendőjét.
Ezt jelentős részben a névleges szövetséges Wehrmacht főtisztjeinek magatartása provokálta ki: a magyar hadsereg többi egységétől elszakadt hadtest közvetlen német irányítás alá került, a beszámolók szerint a magyar tábornokkal a felé helyezett német tábornok
úgy bánt, mint más szokott talán a foglyokkal.
A németek felsőbbsége egyébként is általános volt, több helyen nem engedték a kitörési folyosóikra a magyarokat, inkább a szovjet főerők felé küldték volna őket.
Áldozatul voltunk odadobva. Fedezzük a német visszavonulást, azután mi is vonuljunk vissza (a hátunkban lévő ellenségen át) de úgy, hogy a valamire való utakat nem használhatjuk
írta jelentésében Barra Zsigmond vezérkari őrnagy. A német magatartást alsóbb szinteken is árulásként élték meg a katonák. Dervalics László tüzér szakaszvezető írta:
…az orosz annyira jött utánunk, hogy megértünk egyik-másik faluból elmenekülni előlük. Még ez mind hagyján lett volna, a második ellenség közé kerültünk, a híres németek, a gut kamerad, azok is elkezdték a magyarok üldözését, és a rablást. A jó csizmát lehúzták a lábról, akinek púpos volt a kenyérzsákja, az ennivalót kirabolták belőle. Pisztolyt, puskát, derékszíjat és minden értékes tárgyat elraboltak tőlünk.
A németektől érkező megalázó szemrehányásoknak nagy szerepe lehetett Jány Gusztáv emlékezetes, utólag visszavont hadparancsának kiadásában, melyben igazságtalan módon saját, lehetetlen helyzetbe hozott katonáit vádolta, mondván
a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét.
A szovjet gyűrűből közben nagyobbrészt kitörő magyar katonák zömében már fegyverek nélkül próbáltak gyalogszerrel visszajutni a hátországba.
Napjaim rettenetesen keservesen telnek. Hiába próbálnám és akarnám leírni azokat a napokat s éjszakákat, sehogy sem tudnám, amelyek megindulásunk óta teli szenvedéssel kísérnek. Már az első éjszaka elszakadtam századomtól. Az első bekerítő gyűrű áttörése óta senkit nem láttam századomból, nem tudom hol vannak s élnek-e. Ennivaló nincs, semmit nem adnak, hisz nekik sincs, ki mit tud magának szerezni, azt eszik. Egy pár szem főtt krumplit, burgondit, ki mit megfoghat, nincs válogatás semmiben. E pár kis soromat egy orosz házban írom, ma sem tudom pontosan, hogy hányadika van, és milyen nap. Reggeltől estig csak megyek, lábaim majd elszakadnak, de menni muszáj
jegyezte fel a naplójába a már idézett Németh tizedes, miután szilveszterkor hiába reménykedett boldogabb új esztendőben.
Ő csak márciusra ért vissza csapataihoz, amikor már Jány is visszavonta sajátjait okoló hadparancsát. A túlélő magyar katonákat április 6-tól május 30-ig szállították vonattal haza.
A mérvadó becslések szerint 42 ezer magyar katona esett el vagy fagyott meg a Don-kanyarnál, 26 ezren pedig hadifogságba estek – közülük is csak 3-4 ezren élhették túl a megpróbáltatásokat.
További 28 ezren megsebesültek. Kiemelten nagy arányban vesztek oda a munkaszolgálatosok – valószínűleg azért, mert a magyar hadsereg az ő ellátásukat tervszerűen elhanyagolta.
Jány Gusztáv az utolsó szerelvénnyel érkezett vissza a keleti frontról Budapestre. Ugyan kitüntették, de nem sokkal később Horthy felmentette, a háború után pedig koncepciós perben ítélték halálra, majd végezték ki az egyébként németbarátnak éppen nem nevezhető parancsnokot.
A 2. magyar hadsereg katonáit is a fasizmus szolgálóiként bélyegezték meg. Bár ezek a vádak a hetvenes évektől elhalványultak, a magukra húzott hallgatást sokan csak a rendszerváltás után törték meg, ha még éltek, és volt, aki meghallgatta őket. A megmaradt felvételek helyettük és az ott maradtak helyett is beszélnek.
Képszerkesztő: Tamási Miklós és Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/don-kanyar-80
