Amikor a mai magyarok ősei elindultak az Urál hegység környékéről és a Kárpát medencéig folytatták az utat, akkor nem mindenki jött el onnan. Maradtak, egyes számítások és feltételezések szerint még többen is, mint ahányan elindultak az ismeretlenbe, és kisebb-nagyobb helyváltoztatásokkal a mongol hódításig ott éltek. Julianus is ezért találhatott rájuk. Ez a kétségbevonhatatlan tény ösztönözte a tudósokat, hogy alapos vizsgálatokat folytassanak és kiderítsék: mi közük volt a honfoglalóknak és a mai magyar népességnek az Urál keleti oldalán máig ott élő hanti és manysi néphez. Csak nyelvrokonság, vagy genetikai is? Dr. Szeifert Bea, az ELTE Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének tudományos munkatársa személyesen vett részt ezekben a munkálatokban, kérdéseinkre ő ad választ.
Forrás: forrás: ELTE – BTKK Archeogenomikai Intézet
Milyen információi vannak az archeogenomikának arról, hogy mennyire közeli rokonságban álltak a honfoglalók az úgynevezett őshazában maradottakkal?
Ez rendkívül összetett kérdés, mert a korábbi régészeti, történeti válaszok mellett az utóbbi egy-két évtizedben genetikai adatok alapján is azonosítottunk egy olyan csoportot az Urál környékén, amelynek tagjai nagyon szoros genetikai kapcsolatban voltak a Kárpát-medencébe költöző honfoglalók egy bizonyos részével. Ugyanis már a honfoglalók is meglehetősen vegyes genetikai képet mutatnak.
A vándorlás során is nagy volt a keveredés
Régészeti és történeti adatok vannak arra, hogy a hosszú vándorúton a mai magyarok elődei nyitottak voltak a más népekkel való kapcsolatokra. Mire a Kárpát-medencébe értek, génjeik hány százalékban őrizték az ugor rokonság tényét?
Százalékszámot azért nem szeretnék mondani, mert a pillanatnyi százalékszám akár rövid időn belül is markánsan megváltozhat. Ugyanis mai ismereteink szerint a történelmi Magyarország egykori területén mintegy 15.000 honfoglalás-kori sírról tudunk, ebből mostanáig mindössze 300 feltárás és feldolgozás után tudunk genetikai eredményeket megbízhatóan kimutatni.
Legjobb tudomásom szerint az eddig feltárt temetők anyagából kinyert csontminták arról vallanak, hogy azok genetikai anyaga 25 százalékban kapcsolódik az obi ugorok genetikájához, azonban, ahogy mondta, ez csak elenyésző kisebbsége a teljes anyagnak. Mindenesetre ez a szám arra mutat, hogy nem kismértékű keveredés volt a vándorúton.
Igen, és két típusú kapcsolat lehetősége is felmerül. Az egyik egy viszonylag szoros, ötöd-, hetedfokú rokonságot mutat a beérkezett honfoglalók és az Urál környékén maradottak közt…
Elnézést, hogy közbevágok. Érzékeltetné, hogy mit jelent ez az „ötöd-, heted fok’?
Minél többedfokú ez a rokonság, annál többféle variáció van az egyes fokokra. Például. Elsőfokú rokonok a szülők az utódaikkal, vagy a testvérek, egymással. Másodfokú lehet a nagyszülő-unoka rokonsági fok vagy az unokatestvéreké is. Minél tovább megyünk ebben a leszármazási mintában, annál többféle-fajta lehet az adott rokonsági fok. A másodunokatestvér már harmad-, negyedfokú rokonság.
Ezenkívül, gondolom, ha csak nem mindíg ugyanannak a két családnak a leszármazottai lépnek házasságra egymással, akkor ez egy-két generációt követően meglehetősen kiterjedt rokonságot eredményez. Bizonyára ez az útja a család-nagycsalád- nemzetség-törzs szereveződésnek.
Amit felfoghatunk közös gyökerű népességnek is, ez erősíti a közös tudatot, a közös nyelv használatát és a közösen elhatározott cselekvéseket, hasonló szinteken.
Ebből kifolyólag, azok, akik a Kárpát-medencében megjelentek, az úgynevezett első generációs honfoglalók, a genetikai kapcsolódásukat illetően ötöd-, hetedfokú rokonságban voltak az Urál környékén maradt rokonaikkal. Ebben az esetben ez a rokonsági fok milyen időbeli távolságot jelentett?
Maximum száz év lehet. Ez rengeteg további kérdést vet fel, és ezeket meg kell tudnunk válaszolni. Arról nem szólva, hogy ez a helyzet sok teóriával nehezen összeegyeztethető. Például a nyugati ótörök jövevényszavakkal, illetve azok beépülési idejével. Ez pontosan olyan kutatási terület, amelyen több mint szükséges a különböző tudományterületek integrálása és szoros, hosszabb ideig tartó együttműködése. Már csak azért is, mert ha a saját tudományom felől nézem, akkor meg kell állapítanom, hogy az archeogenetika ezt egyedül, önmagában nem tudja megválaszolni. Mostanában születnek olyan tanulmányok a nemzetközi szakirodalomban, amelyek megpróbálják a nyelvet és a genetikát összehozni. Véleményem szerint ezzel nagyon óvatosan kell bánni, még akkor is, ha vannak jelek a megoldás felé vezető útra.
Tudomásom szerint a csontokból kinyert genetikai információk egyelőre nem alkalmasak arra, hogy megállapíthassuk: az illető, amikor élt, milyen nyelven beszélt. Ennél mennyivel tartunk előbbre?
Van bizonyosságunk, azt illetően, hogy a honfoglalók első generációja olyan genetikai komponenst hozott a Kárpát-medencébe, amely őket megelőzően nem volt itt. Nagyon sporadikusan létezett ugyan, de tömegesen egyáltalán nem, egészen a honfoglalók megjelenéséig. Hangsúlyozom: ez a genetikai anyag sem a hunok, sem pedig az avarok genetikai leleteiben nem volt jelen! Ez pedig az az uráli genom volt, amely megtalálható az obi ugorokban, valamint a baskírokban, akik a mai napig közelebbi genetikai kapcsolatokat mutatnak at honfoglalók első generációjával, mint a jelenlegi magyar nép.
Ez nyilván annak az eredménye lehet, hogy az elmúlt több-mint-ezer évben a Kárpát-medencében élő magyarság erősebben keveredett a környező népek fiaival, lányaival, mint a baskírokba beolvadt ottmaradottak az ottani körülélőkkel.
Ez a genetikai tény: a haplocsoportok egyezése, azt kell mondanom, hogy egybevág az uráli nyelvek modelljével, időben is.
A magyar nyelv csak a honfoglalókkal jelent meg a Kárpát medencében
A feltételezés akkor úgy szól, hogy minden valószínűség szerint, amíg fel nem tűnt ez a genetikai jellegzetesség a Kárpát-medencében, addig nem volt ember, aki azt a nyelvet beszélte volna, amit a honfoglalók első generációja?
Óvatosan, de kijelenthetjük, hogy a magyar nyelv velük érkezhetett meg a Kárpát-medencébe.
Óvatosságra már csak azért is szükség van, mert a honfoglalás után ötven évvel két nagyon magas rangú magyar személyiség (Bulcsú és Árpád dédunokája, Tormás) úgy tájékoztatta a bizánci császárt, hogy az ő népük kétféle nyelven beszél és jól értik egymást. Mi több, felsorolták a honfoglaló törzseket (ez a világtörténelemben az első említés róluk), ahogy ma az iskolai történelemkönyvekben is olvashatjuk. Ezeknek a nagy része meglehetősen török szó, és csak egy, legfeljebb két törzsnév gyanúsítható magyar eredettel: a Megyer és a Nyék, az utóbbi kérdéses. Ugyanakkor a Gyarmat és a Jenő törzsnév megtalálható a baskíroknál.
Őszintén szólva elég jelentős adathiányban szenvedünk, amit az utóbbi években pótolni, vagy kiegészíteni sem lehet az ukrajnai háborús helyzet miatt, arról nem szólva, hogy a harctéri bombázások éppen azokat a területeket pusztítják a legjobban, ahol dolgoznunk kellene. Szerencsére nemrégiben lehetőségünk nyílt arra, hogy megvizsgáljunk egy, a Volga-könyök (a mai Szamara város) környékéről származó csoportot, amely feltételezhetően egy katonai különítmény lehetett, mégpedig genetikailag nagyon másféle, mint a környező népek, (köztük az akkori magyarok). Ha sikerül kideríteni, hogy meddig tartott ez az egymás mellett élés, ha sikerül megállapítani, hogy az ő esetükben nyugati ótörök népről van szó, az előrelépés lehetne. Addig azonban sok és kitartó munka szükséges.
Forrás: WIkipedia
A régészek egyébként a honfoglalás-kori és az ugyanabban a korban keletkezett Urál környéki sírokban talált, a halottak mellé temetett harceszközök, ruhadíszek, használati tárgyak szoros hasonlóságából, netán egyezéséből arra következtetnek, hogy a vándorút jóval rövidebb ideig tartott, még a megállóhelyeket is ide számítva (Levédia, Etelköz), mint amit a nyelvtörténészek állítanak.
A hazai kutatási anyag szerencsére sértetlenül rendelkezésünkre áll és azokat a csontleleteket, amelyeket az elmúlt évtizedekben antropológiailag és anatómiailag vizsgálták, (tegyem hozzá, kiváló eredményeket produkálva 30-50-70 évvel ezelőtt dolgozó kutatók), most archeogenomikai vizsgálatoknak vetjük alá és kiegészítjük, illetve pontosabbá tesszük azokat a kutatásokat. Nemrégiben adtunk közre egy százas nagyságrendű mintát, mind az itthoni, mind pedig az Urál környéki anyagból. illetve az arról szóló beszámolót. Amire koncentráltunk, az az Urál környáki és a honfoglalás kori népesség közti kapcsolat feltárása volt. Az eredmény nem számszerűleg volt jelentős, hanem az egyezés egyértelműségében. Vagyis: nem számszerű többségről van szó, hanem kevés számú, de szilárdan bizonyított és megkérdőjelezhetetlen tényről.
Forrás: Türk Attila: A korai magyar történelem a régészet szemszögéből – habilitációs értekezés /PPKE Régészettudományi Intézet /14.oldal
Levédia pontos helyét sem tudjuk
A honfoglalók összlétszámához képest kevés számú?
Igen, az első generáció temetőiben talált emberi maradványok teljes genom vizsgálata alapján.
Ez nyilván annak a következménye, mint azt az előbb említettük, hogy az Uráltól idáig tartó út során folyamatos keveredés lehetett. Valamint talán az is, hogy esetleg már az induláskor sem csak a „színmagyarok” keltek útra.
Nincsenek megbízható adataink arról, hogy mennyien lehettek a honfoglalók, de arról sem, hogy mennyien élhettek itt a honfoglaláskor. Csak becslések. A legnevesebb történészek is próbálkoztak vele (Kristó, Györffy), ám nekik is csak adathiányos feltevéseik lehettek.
Van-e az archeogenomikának adata a honfoglalók és a helyben találtak létszámáról?
Csak megközelítőleg. A honfoglalók aránya az itt talált emberekhez viszonyítva, azoknak a tíz százaléka lehetett, és a honfoglalóknak ugyancsak tíz százaléka lehetett uráli eredetű. A korábban elmondottakat ismételve: ez az arány a jelenleg rendelkezésünkre álló kutatási anyag (15.000 sírból 300 van feltárva) alapján érvényes. Biztosat akkor tudunk majd mondani, ha a teljes anyagot megkutattuk és feldolgoztuk.
Azt nem merem megkérdezni, hogy mikor lesz ez a mennyei jövő, de azt tudom, hogy a ráfordítandó költség a jelenlegi magyar éves költségvetés körülbelül tíz százaléka lenne: mintegy 4 ezer milliárd forint, vagyis 9-10 milliárd euró. Ráadásul egészen biztos, hogy addig majd újabb és újabb leletek kerülnek elő a régészet jóvoltából, tehát még az említettnél is többet kellene rákölteni.
A mintegy 250 éves avar itt-tartózkodás idejéből jó néhány olyan temetőt tárt fel a magyar régészet, amelyben nagyon sok sírt találtak. Például a Tisza völgyében, Szolnoktól délre fekvő Rákóczifalvánál, amelynek határában közel 300 sír leleteit vizsgálhattuk és teljes családfákat lehetett kibontani, megállapítani, tanulmányozni.
A honfoglalás-korból jóval kisebb sírszámú temetőket találtunk, esetenként 2-3-4 sírral, de ezeknek a leleteknek a genetikai tanulmányozása is sok, érdekes tanulsággal járt.
Az archeogenetika fejlődésével a kutatás is átalakult. A kevesebb leletanyag miatt eddig sporadikusan vettünk mintát egy-egy temetőből, most pedig egy adott temetőt a maga teljességében feldolgozunk. Így sokkal valószínűbb és jobb eredményeket kapunk a családi és rokonsági viszonyokról: sokkal reálisabb képet alkothatunk a korabeli társadalomról.
Levédia és Etelköz két, olyan helyszín, ahol az Uráltól a Kárpát- medencéig tartó úton hosszabb ideig, akár évekre vagy évtizedre is, megálltak a honfoglalók elődei. Vannak-e olyan leletek, amelyek arról a területről, abból a korból származnak és segíthetik a kutatást?
Levédiából jelenleg nem sok anyagunk van, egyelőre még az a kérdés is válaszra vár, hogy hol lehetett valójában. Etelközt illetően jobb a helyzet. Ismerünk olyan temetőket, amelyekben már jónéhány régészeti feltárás történt, sajnos ez a terület jelenleg frontvonalnak számít. Egyelőre a múzeumokban levő anyagok és az ottani régész, archeogenetikus, történész kollégák elérése is megnehezült. A háborútól függetlenül egyébként az a helyzet, hogy ha még békeidő volna is, az sem tudná elősegíteni a csontok minőségi megtartását. Ugyanis az ottani föld a világ egyik legjobb termőföldje (a cseronzjom), de amennyire hasznos a növények számára, annyira káros a DNS megőrzése szempontjából.
