A genetika bizonyossággal szolgál az ősmagyar származásra

Hogy honnan származunk és kik a rokonaink a népek tengerében, ez a kérdés mindig is foglalkoztatta azokat, akik számára ez fontos kérdés volt. Sokan úgy gondolták a régi időkben és ma ugyancsak így vélik: egy nép önbecsülése szempontjából ez nem elhanyagolható. Túl sok hit és talán még több tévhit vette körbe és veszi ma is ezt a témát. Az ezzel foglalkozó tudós kutatókon kívül mindenkinek megvan hozzá a saját elmélete és sok esetben jobban ragaszkodik hozzá, mint bármi máshoz az életében és igen gyakran sem a tudományos bizonyítékok nem hatnak rá, az érveket meg sem hallja, el sem olvassa, csak abban hisz és azt vallja, amit és ahogy ő tud arról a dologról.

A tatárlaki lelet néven elhíresült korong-, és téglalap-alakú agyagtáblácskák, amelyek 6 cm átmérőjű, illetve 6×3 cm-es méretűek (1961-ben kerültek elő régészeti feltáráskor), olyan jelzéseket viseltek, amelyek a sumer ékírás előzményei lehettek. Könyvtárnyi irodalma van az alig több mint 60 éve előkerült táblácskáknak, amelyek kora sem biztosan meghatározható, a szakirodalom is egyebek közt ezen vitázik, sok más mellett.

A „szakértők” azonban évtizedek óta biztosan tudják, (nem úgy, mint a tökkelütött tudósok), hogy ez még csak nem is sumerul van írva, hanem magyarul, a székely rovásírás korai formájában (Tatárlaka Erdélyben található), ezért mi sem bizonyítja jobban, hogy a magyar őshaza a Kárpát-medencében van és mi találtuk fel az írást. Kár minden szóért, ellenérvként.

Egy olyan országban, ahol nem csak tízmillió focitudor él, hanem tízmillió tudományos felkent vátesz is, igazán nincs könnyű dolga azoknak a tudósoknak, akik hosszú évek munkájának eredményeként közreadják kutatásaik eredményeit a hazai vagy nemzetközi szaklapokban és utána ennek népszerűbb formájában megjelent újságcikk, interjú, vagy video podcast keretében tájékoztatnák a szélesebb közvéleményt.

Az első bekezdés első mondatban jelzett téma különösen érzékeny tyúkszemére hág sokaknak, akik másképp tudják azt, amit valójában nem tudnak, csak beszélnek róla. Ex cathedra jellegű kijelentéseikkel fitymálják le a tudós kutatók munkáját, eredményeit, esetleg nemzetközi sikerét.

Akik nem szoktak rendszeresen (vagy akár rendszertelenül, néha-néha) nemzetközi tekintélyű, tudományos szaklapokban publikálni, bizonyára nem tudják, hogy egy ilyen megjelenést mi minden kell, hogy megelőzzön. Mindenekelőtt a hosszú ideig, néha évekig tartó kutató munka.

Ráadásul újabban a kutatásokat nem egyedül, hanem többen, egyszerre, csoportokba szerveződve végzik. Az sem ritkaság, hogy más-más intézményekben (egyetemek, kutatóintézetek, laborok) végzik ezt a közös tevékenységet, és néha nem is ugyanabban a városban, országban, hanem távoli helyeken, de együtt, egyszerre, egyeztetve.

Végül, ha elkészültek (néha már a célegyenesben, előre gondolva) hozzáfognak a kutatás eredményeinek megírásához, kivétel nélkül angol nyelven, gyakran szakfordító segítségével.

Ha ezzel is elkészültek, akkor összegzik, aki még hozzátenne valamit, beleírja, és akkor elküldik a kiválasztott orgánumnak. Ott egy szakértői bizottság elolvassa, véleményezi, az esetek nagy részében visszaküldik a tudós kollektívának (többnyire az úgynevezett első szerzőnek, aki összefogja a kutatást és a közlést), a szakbizottság véleménye szerinti javítások, kiegészítések elvégzésére, s ha ezen is túl vagyunk, akkor jöhet a publikáció. Nem ritkán hónapokkal, vagy akár egy évvel a befejezett, eredményes kutatásokat követően.

Újabb bizonyíték a dél-uráli kezdetekre

Most akkor nézzünk egy ilyen kutatást. Az első szerző: Gyuris Balázs, a HUN.-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézet kutatója, az ELTE doktorandusza, aki első szerzője volt egy megjelenés alatt álló közleménynek.

Ebben számos orosz, ukrán, cseh egyetem és kutatóintézet tudósai, valamint a bostoni Harvard Egyetem kutatói vettek részt és a téma (nem tudósi) magyar nyelven:

A Dél-Urál azonosítható a X. századi magyarok egyik elsődleges származási területeként.

Már az iskolai tankönyvek is beszámolnak arról, hogy a XIX. század első felétől (immár 200 éve) vitáznak tudósaink arról, hogy nyelvünk és népünk eredetét hová köthetjük.

A Gyuris Balázs vezette kollektíva a mai, legmodernebb eszközökkel és kutatási eredményekre épülő további vizsgálatokkal megerősítette, hogy a honfoglaló magyarok egy csoportja a dél-uráli régióból származott. Távoli rokoni kapcsolataik mind a vizsgált régió felé mutatnak. Türk Attila régész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora, mellesleg e kérdés egyik legjobb hazai ismerője úgy nyilatkozott erről a kutatásról, hogy: „nagy durranás és mérföldkő lesz a korai magyar történelem feltárásánál”.

A bizonyítékokat firtató kérdésre Gyuris Balázs úgy válaszol, hogy távoli rokoni kapcsolatokat találtak Kárpát-medencei honfoglalók és az ottani, korban megegyező időszakban használt temetőben talált egyének közt.

Mármint a csontjaik úgynevezett teljes genom, azaz teljes örökítőanyag vizsgálata után, a kapott eredmények alapján. Az ilyen távoli rokoni kapcsolatok (akár hatod, nyolcadfokúak is) horizontálisan általában másod- vagy harmad-unokatestvéri kapcsolatnak feleltethetők meg, vertikálisan ük- vagy köb-ük szülői-gyermek kapcsolatnak, ami azért a kontextust figyelembe véve meglehetősen közeli kapcsolat. Gyuris Balázs azt is hozzátette, hogy ez a rokonsági kapcsolat természetesen nem kizárólagos és nem egyetlen, hiszen számos, más kapcsolat is létezett.

Ennek az a magyarázata, hogy az Uráltól a Kárpát-medencéig tartó úton számos más néppel találkoztak és a hosszabb-rövidebb együttélés nyilván újabb kapcsolatokat eredményezett.

Mindig is érzékeny pont volt a magyarok és a hunok rokonsága. Ennek mindmáig nem sikerült tudományos bizonyítékát találni.

Az természetesen nem kerülheti el a figyelmünket, hogy bizonyos sírleletek nagyon hasonlatosak egymáshoz, de ez a sztyeppei népek esetében szinte törvényszerű: a hasonló életmód, a hasonló körülmények, a hasonló dolgokkal való foglalkozás (például a nagyállattenyésztés) nyilvánvalóan ezt eredményezi.

Ráadásul meglehetősen kevés a hunnak mondható sír vagy temetkezés, ezért a tudósok inkább úgy fogalmaznak, hogy: „hun kori”.

Ezenkívül voltak úgynevezett európai hunok (Atilla népe) és voltak ázsiai hunok, akik jóval tovább fennmaradtak a történelem színpadán Atilla halála után, mint európai rokonaik. Azt pedig feltétlenül figyelembe véve, hogy Atilla hunjainak egy része (még a hun elit is!)  germánokból állt.

A hun-kapcsolat kizárva

Hogy a közel fél évezreddel később a Kárpát-medencébe érkező honfoglalóknak lehettek-e hun kapcsolatai, azt az archeogenetika a jelenlegi csekélyszámú hun lelet okán egyelőre nem támogatja.

Ha elővesszük a földrajzi atlaszt, láthatjuk, hogy mikor az európai hunok a Kárpát medencében tartózkodtak (370 – 450), akkor uráli elődeink még elég messze voltak onnan, és ami a legfontosabb, semmi jele nincs annak, hogy addigra néppé szerveződtek volna.

Az ázsiai hunok viszont az uráli őshazától messze délkeletre éltek, ami ugyancsak nehézzé teszi a rokonsághoz szükséges folyamatos kapcsolatot. Mind az európai, mind az ázsiai hunok nagyállattartó nomádok voltak, számukra a sztyeppe volt a megfelelő terület, ahol élni és megélni tudtak.

Annak a harminc-ötven évnek a során, amíg a Kárpát-medencében tartózkodtak, sok hadjáratot vezettek Európa nyugatibb, és délebbre fekvő területeire, de központjukat nem helyezték át.

Nyilvánvalóan, hiszen sehol nem találtak a hagyományos életmódjuknak megfelelő, sztyeppe-jellegű területet, hiszen az eurázsiai sztyeppe legnyugatibb vidéke a magyar Alföld.

 

Végül, de nem utolsósorban: semmi jele annak, hogy a magyar és a hun nyelv rokonságban lett volna. Ezt (és bármi mást) kijelenteni a hun nyelvről már csak azért is lehetséges, mert a mai napig semmilyen tudományos bizonyítékunk nincs a hun nyelvről. Nem ismerjük. Az a néhány fennmaradt rovásírásos emlék, amelyet hun nyelvemléknek nyilvánítanak, az súlyos valótlanság.

Úgyhogy most szálljunk le a mégoly dicsőséges hun lóról (mert olyan viszont volt) és üljünk át egy másikra. Mégpedig az avarra.

Ami az avarokat illeti, időben és térben sokkal közelebb voltak a már néppé alakult (honfoglaló) magyarokhoz. Ráadásul ők jóval hosszabb ideig tartózkodtak a Kárpát-medencében, közel 300 évig, és az Avar Kaganátus komoly hatalomnak számított Bizánc és a Frank Birodalom közti területen.

Nagyjából a történelmi Magyar Királyság területére terjedt ki a fennhatóságuk. Nem véletlen, hogy nemcsak botcsinálta hozzá-nem-értők, hanem komoly tudósok is komolyan foglalkoztak az avar-magyar kapcsolatokkal.

Az avarok egymás között házasodtak

Emellett viszont a kizárólag hazai kezdeményezések is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak, elég a pár hónapja a Science Advances-ben megjelent publikációra gondolni. Ezzel kapcsolatban a tanulmány vezető szerzője, Gerber Dániel (a HUN-REN Bölcsészettudomány i Kutatóközpont Archeogenomikai Intézet doktora) elmondta, hogy kutatásaiknak két fő perspektívája volt.

 

Egyrészt a Kárpát-medencei alapnépesség mibenlétét igyekeztek meghatározni, másrészt a beköltöző, érkező népességek genetikai kapcsolatrendszerét szerették volna jobban megismerni. Ezt az Intézet igazgatója, Szécsényi Nagy Anna azzal egészítette ki, hogy nem csak a hatalmi központok temetőiben talált anyagokat vizsgálták, hanem az attól távolabb fekvő kis falvak temetőit is. Ebből fakadóan a Dunántúlról egy összetett képet kaptak.

Csáky Veronika (ugyancsak az Intézet doktora) elmondta, hogy a hatalmi központ egyik sírjában egy uráli eredetű férfi csontjai arról vallottak, hogy már a honfoglalás előtti évtizedekben élhetett ott (az avarok nem uráli, hanem belső-ázsiai genomok hordozói voltak).

 

Az említett lelet arról tett tanúbizonyságot, hogy közeli genetikai kapcsolatban állt a honfoglalás kori népesség egy részével és az uráli térségben akkoriban élt népességgel. Ez a genetikai állomány azonban a 9. század második felében jelenik meg először a Kárpát-medencében. Így tehát fátylat boríthatunk s egyben elfelejthetjük a hun-avar-magyar rokonságtól szóló szép meséket.

Hogy visszakanyarodjunk a Gyuris Balázs kutatásairól megjelent beszámolóhoz, idézzük fel ebben a témában mondott szavait:

„Összesen mintegy 131 mintával dolgoztunk, amelyek az Urál keleti és nyugati oldaláról származtak, ügyelve a reprezentatív mintavételezésre.

A teljes genom vizsgálatok elvégzése után egyértelmű bizonyítékok álltak a rendelkezésünkre azt illetően, hogy a Déli-Urálban talált leletek tanúsága szerint a kárpát-medencei honfoglalók és az Urál térségében akkoriban élt emberek bizonyíthatóan közeli kapcsolatban állnak egymással.

Határozottan és tudományos megalapozottsággal állíthatjuk: a Krisztus utáni első néhány évszázadban beszélhetünk egy olyan népcsoportról, amely genetikai jellemzőit tekintve az uráli régióban egyértelműen elkülönül a többitől, és régészetileg is elkezd egy olyan karaktert felvenni, amely markánsan különbözik a környező kultúráktól. Tehát van egy biológiai egyediség és ezzel együtt egy kulturális jellegzetesség is az anyagi kultúrában.”

Mivel még a mai legmodernebb technikák és technológiák sem képesek bizonyítékot szolgáltatni arról, hogy a temetőkből feltárt csontok egykori tulajdonosai milyen nyelvet beszéltek, legfeljebb azt a távoli, bár egyértelmű hasonlóságot ajánlhatjuk az Olvasó figyelmébe, hogy a Kárpát-medencében élő mai magyarság nyelvileg erősen elkülönül a környező népektől.

Még akkor is, ha az elmúlt évszázadok történelme során folyamatos keveredés volt a környező népekkel és a távolabbról beköltözőkkel, mint ahogy nyelvünk is folyamatosan változott, alapjellegét azonban megtartotta.