A béke a történelem során Európában fehér hollónak számított

Háború és béke – Lev Tolsztoj világhírű klasszikus regényének címe Európában régen nem volt annyira aktuális, mint a közelmúltban kitört orosz–ukrán háború kapcsán. Az „öreg kontinensen” a második világháborút követően – a korábbiakhoz mérten – alig-alig fordult elő fegyveres konfliktus. Korábban azonban jóval több volt a háború és alig volt igazán hosszabb békés időszak.

A kétpólusú világrend időszakát nem véletlenül szokták hidegháborús korszakként is jellemezni: a hangsúly a hideg jelzőn volt, ami adott esetben tompította a baljós csengésű háború szót. Kivételek persze akadtak így is, a szovjet beavatkozás 1956-ban Magyarországon, illetve 1968-ban Csehszlovákiában mindenképp az volt, az időben legközelebb álló háborús eseménysor pedig a jugoszláv polgárháború/délszláv (1991-2001) háború volt.

A békében felnőtt nemzedékeket sokkszerűen éri a háború iszonyata   

Ezzel együtt ezek a fegyveres konfliktusok a döbbenet erejével hatottak, főleg a legutóbbi, hiszen Európa lakossága – szerencsére – „elszokott” a háborútól, a harci cselekményeket leginkább más kontinensekről szóló tudósítások révén tapasztalhatták meg biztonságos távolból Európa polgárai.

A 21. század elején Oroszország újra és újra ismétlődő agresszív fellépése borította árnyékba a béke örökkévalóságába vetett hitet. 2008-ban a Grúzia elleni katonai hadműveletek, 2014-ben a Krím elfoglalása jelezte az orosz állam agresszív voltát, amely aztán 2022-ben Ukrajna ellen indított támadást, jóllehet, az orosz hivatalos álláspont szerint „csak” különleges hadműveletről van szó. A lényegen azonban ez a szómágia mit sem változtat, Oroszország megtörte Európa féltve őrzött békéjét.

A modern technikai eszközök révén a háború számos rezdülését szinte élőben követhetik Magyarország polgárai is, s nem túlzás, a háború puszta ténye, az attól való félelem, a lerombolt városokat, menekülő, megsebesült, meghalt embereket ábrázoló képsorok széles körben váltottak ki döbbenetet.

Helytállónak látszik a hasonlat: a békében felnőtt nemzedékek számára éppúgy a reveláció erejével hat a háború közelségének tapasztalata, mint amilyet a kortársak által a „nagy háború”-nak nevezett első világháború váltott ki. Magyarországon az akkor élő emberek is eltávolodtak már a háború iszonyatának tapasztalatától, hiszen az 1866-os porosz–osztrák háború óta nem vettek részt tényleges harci cselekményekben magyar csapatok. A háború kitörésekor sokan lelkesen fogadták azt, az Istenért, hazáért, becsületért, királyért stb. vívott magasztos küzdelemnek gondolták, majd szembesültek azzal, hogy a katonák megsebesülnek, meghalnak, nem térnek haza, a hátország pedig a hadigazdaság megszorításait kényszerült elszenvedni, az újságok stb. révén pedig a front iszonyatát – ha nem is testközelből –, de jószerivel mindenki megtapasztalhatta. A háború dicső és romantikus voltát felvázoló mítoszok összetörtek.

A béke örökkévalósága természetesnek tűnő illúzió

A 21. század végén az illúzió inkább az volt, hogy a béke örökkévaló, ami természetesnek tűnt, holott amögött, hogy 1945 után alig volt fegyveres konfliktus, döntések, tárgyalások, kompromisszumok sora húzódott meg a hidegháború idején is.

Ha visszatekintünk Európa ezer évének történelmére, láthatjuk, hogy a háborús élmények sokkal gyakoribbak voltak, mint az elmúlt bő fél évszázadban. Gondoljuk csak a középkor keresztes hadjárataira, de Magyarország tekintetében a trónharcokkal színezett háborúkra is (a csehek vagy a németek ellen), a tatárok pusztítására, a huszita háborúkra, a lengyelek és a német lovagrend közötti összecsapásokra, a kora újkorban az oszmán birodalom európai jelenlétére, a lengyel–orosz konfliktusokra, az angol–spanyol összecsapásokra, a tizenöt éves háborúra (1593-1606) és a harmincéves háborúra (1618-1648), a török kiűzését célzó küzdelmekre (1684-1699), az orosz–török konfliktusokra, a spanyol örökösödési háborúra (1701-1714), a nagy északi háborúra (1700-1721), az Ausztrália kivételével minden kontinensen folyt hétéves háborúra (1756-1763) vagy a Habsburg örökösödési-háborúra (1740-1748).

A háborút elszenvedő ember kiszolgáltatottságát vélhetően ma már alig-alig tudjuk felfogni. Képzeljük el egy vidéken élő ember sorsát, aki egyik délelőtt lovasokat lát közeledni az otthona felé, a rá rontó martalócok megölik a hozzátartozóit, felgyújtják házát, elviszik a termését, elrabolják a gyermekeit, ha pedig ő életben maradt, úgy kellett leélni további éveit, hogy szinten bizonyosan soha nem tudta meg, kik és miért törtek rá, soha nem volt lehetősége a tettesek nyomába eredni, soha nem volt módja igazságszolgáltatást kérni.

Az Európai Unió a földrész leghosszabb békeidőszakáért Nobel-békedíjat is kapott

A 19. századot a francia forradalmi, illetve a napóleoni (koalíciós) háborúk nyitották meg, 1848–1849 forradalmi eseményei közismertek, ezt követte a krími háború (1853-1856), az olasz egységet célzó küzdelmek (1859-1870), a porosz–osztrák háború. A 20. században pedig – a teljesség igénye nélkül – említhető a két Balkán-háború (1912-1913), valamint a két nagy világégés, a világháborúk.

Látnivaló, egész Európát jellemző békés időszak alig-alig akadt a múltban. Az emberek sokaságának vált élete részével a háborúzás, amit a ma embere Európában (más kontinensek nem voltak ilyen szerencsések” alig tud már elképzelni. A közelmúltban véget ért békés időszak hosszához talán az Osnabrückben és Münsterben aláírt vesztfáliai békét követő időszak hasonlítható, amely 1648-ban lezárta a harmincéves háborút. Emellett nemcsak lezárt egy hosszú háborút, hanem utat nyitott a független államokból álló új Európa létrejöttéhez, s a törökök visszaszorításához.

Tény, hogy Európa történelmének leghosszabb békés időszaka – a második világháború óta eltelt több mint hetven év, azért valósulhatott meg, mert megformálódott az európai együttélés minimuma, aminek szerves része volt a konfliktusok békés rendezése. Az Európai Unió szerepe elvitathatatlan volt abban, hogy Európa legnagyobb része „háborús kontinensből a béke földrészévé váljon”. Nem véletlen kapott az EU 2012-ben Nobel-békedíjat. Tíz év elteltével a háború és béke között félúton csak reménykedni lehet, hogy ismét a béke lesz „természetes” állapotunk. S ha így lesz, ne feledjük: ez nem véletlen, ez nem ajándék, ez nem szerencse. Tenni kell érte: a béke és a kényelem nem fér meg együtt.