Az éghajlattudomány fejlődését jelentősen megakasztotta, hogy Oroszország és Ukrajna háborút folytat. A szinte leálló munka azzal fenyeget, hogy a Nyugat nem kap világos képet arról, milyen gyorsan is melegszik a Föld.
Az Északi-sarkvidéket tanulmányozó nyugati kutatók egyre inkább kiégnek az adatvadászatban, mely elsősorban az orosz kapcsolatok megszakadásának következménye. Oroszország területe az Északi-sarkvidék több mint felét alkotja, és kulcsfontosságú az éghajlatkutatás szempontjából.
A nyugati és orosz szakemberek közötti adatáramlás viszont a nyugati szankciók és egyéb korlátozások miatt már csak csordogál, ez pedig számos kutatócsoport munkáját félbeszakította.
A megrekedt együttműködés hátráltatja az Arktisz zsugorodásának nyomon követésére irányuló erőfeszítéseket, mely a világátlagnál négyszer gyorsabban történik, és fokozza a bolygó hőmérsékletének emelkedését. Ez azzal fenyeget, hogy sem a szakértők, sem a politikai döntéshozók nem kapnak megfelelő információkat a globális felmelegedésről.
Alessandro Longhi, egy olasz éghajlatkutató szerint lehet, hogy az Oroszországban végzett terepi munka nélkül lehetetlen megérteni, hogyan változik az Északi-sarkvidék.
Egyik kollégájával a Toolik Field Station-ön, az Alaszkai Fairbanks Egyetem által működtetett kutatóállomáson dolgozik, Alaszka északi részén.
Az Oroszországból kizárt nyugati kutatók egyre inkább az ilyen állomások méréseivel kénytelenek beérni, hogy az Északi-sarkvidékről egyáltalán valamiféle adathalmazt tudjanak felmutatni.
Forrás: Wikimedia Commons
Adathiány, torzuló eredmények
Ám oroszországi „betekintés” nélkül a kutatók pótolhatatlan adatokat veszítenek a fogyatkozó jégről. A legújabb tanulmányok azt sugallják, hogy az orosz kutatóállomásokról származó efféle információk nélkül – amelyek közül sokat felfüggesztettek a nagy sarkvidéki megfigyelő-hálózatból – a nyugati kutatók észak-amerikai és európai irányba torzítják az arktiszi változásokról alkotott képet.
E kialakuló vakfoltok messze túlmutatnak az Északi-sarkvidéken. Oroszország kétharmadát permafroszt – vagyis örökfagy – borítja, mely felolvadva a magába zárt metán és szén-dioxid nagy mennyiségét juttatja a légkörbe, mely tovább fokozhatja a melegedést. E veszélyes sarkvidéki visszacsatolások miatt az Oroszországból származó adatok kulcsfontosságúak az éghajlati modellek számára, ezek nélkül ugyanis sokkal nehezebb lesz pontos előrejelzéseket készíteni.
A permafroszt gyakorlatilag olyan talaj, amely legalább két éven át fagyott állapotban van. Napjainkban a foltokban előforduló örökfagyot is beleszámítva a Föld szárazföldjeinek körülbelül 15-20 százalékán van kisebb vagy nagyobb mélységig tartósan fagyott állapotban a talaj. Kiterjedése leginkább az éghajlatváltozás mértékétől függ.
A kétezres évek elején Alaszka és Szibéria egyes részein soha nem látott mértékben indult olvadásnak a talaj. Egy felmérés szerint, amelyet szintén a már említett Alaszkai Fairbanks Egyetemen végeztek, kiderült, hogy a térségben az elmúlt 30 évben átlagosan mintegy 1,5 °C-ot emelkedett a hőmérséklet.
Sajnos a jövőbeli kilátások sem biztatóbbak: az előrejelzések az elkövetkezendő 50 évre a levegő 2,5 °C-ot melegedését vetítik előre. (Ez több, mint amit az éghajlatváltozásról szóló párizsi megállapodásban 2015-ben rögzítettek.)
Ennek köszönhetően 2040-re még a legvédettebb helyeken – például völgyekben – meghúzódó permafroszt is az olvadás áldozatává válik.
Mindez természetesen az élővilágban is jelentős változásokat okozhat, például az állatok táplálékszerzésében, vándorlási útvonalaiban.
Ám a fennálló helyzet miatt a régió élővilágát tanulmányozó kutatók projektjei is meghiúsultak, így az ezirányú megfigyelések az oroszországi területen ugyancsak lehetetlenné váltak.
Paul Aspholm, a Norvég Biogazdasági Kutatóintézet (Norwegian Institute of Bioeconomy Research, NIBIO) kutatója csaknem 30 éven át szinte napi kapcsolatban állt orosz kollégáival, így a legtöbbeknél jobban ismeri az együttműködés fontosságát.
Mind az irodája, mind az otthona ablakából szinte át tud nézni a Norvégia és Oroszország közötti jeges sarkvidéki határon. Az ukrajnai háború kitörése óta mindössze három e-mailt kapott oroszországi kutatóktól, mivel azután nem sokkal közölték vele, hogy minden kapcsolatot meg kell szakítania.
Most jégfüggöny választ szét
Az Európai Unió közvetlenül az ukrajnai eseményeket követően leállította az Oroszországot érintő projektek finanszírozását. Bizonyos tagországok, például Finnország és Norvégia szintén arra ösztönözték egyetemeiket, hogy fagyasszák be az orosz intézményekkel való kapcsolataikat, és szakítsák félbe a meglévő projekteket. Ugyanakkor Oroszország maga is akadályokat gördített a Nyugattal való együttműködés elé.
Az Egyesült Államok is kiadott egy iránymutatást, amely szerint „le kell állítani” a tudományos együttműködést. A Nemzeti Tudományos Alapítvány (National Science Foundation, NSF), amely számos északi-sarkvidéki projektet finanszíroz, azt tanácsolta a kutatóknak, hogy ne szerepeltessenek orosz munkatársakat a pályázatokban.
Oroszország elszigetelése kellemetlen erkölcsi dilemmát teremtett néhány éghajlatkutató számára. Syndonia Bret-Harte, a Toolik tudományos igazgatója és az Alaszkai Fairbanks Egyetem professzora szerint ez olyan, mintha lábon lőnénk magunkat. A kutatónak tavaly fel kellett függesztenie saját, éghajlattal kapcsolatos projektjének oroszországi részét, amikor a Nemzeti Tudományos Alapítvány megvonta tőlük a támogatást.
Bár a kieső terepmunka egy része pótolható máshová költözéssel, vagy azzal, hogy műholdakról pillantunk le Oroszországra, de sok mindenhez odalent kell maradni. A szakemberek megtesznek minden tőlük telhetőt, de ez a kutatások szempontjából gyakorlatilag egy válsághelyzet.
Az Északi-sarkvidék kutatása a térségnek a hidegháborúban kiemelt geopolitikai szerepe miatt a korábbi évtizedekben sem volt feltétlenül egyszerű. Az északi sarkkör kanadai és szovjet oldalát is rakétaelhárító rendszerekkel szerelték fel, a jég felett stratégiai bombázók repkedtek, alatta pedig tengeralattjárók cirkáltak. Ez jócskán lassította a nyugati erőfeszítéseket az éghajlatváltozással való szembenézéshez.
Az 1990-es években azonban enyhülni látszott a feszültség, megalakult az Északi-sarkvidéki Tanács (tagjai között természetesen az érdekelt nagyhatalmakkal), amely célként a nemzetközi konfliktusok elkerülését, az érdekek összesimítását, ideértve a fenntarthatóságot, az éghajlat- és környezetvédelmet tűzte ki zászlajára.
Ám ahogyan az éghajlati előrejelzések a jégsapka további olvadását, és így új hajózási útvonalak és a temérdek bányakincshez való jobb hozzáférhetőség esélyét irányozták elő, felszínre került e szervezet tagjainak valódi szándéka, vagyis ellenőrzést szerezni a térség felett, és minél többet megszerezni az általa nyújtott előnyökből.
Forrás: Wikimedia Commons
A 2022-ben kirobbant ellentét pedig még tovább élezi a versenyt, és helyezi újra jelentős feszültség alá e vidéket, ami értelemszerűen a kutatást előmozdító hálózatokat sem kíméli, azok egymás után felbomlanak. Sok orosz kutató szakította meg kapcsolatait a nyugati kollégákkal, tartva attól, hogy emiatt nagy bajba kerülhetnek.
Vlagyimir Romanovszkij, az Alaszkai Fairbanks Egyetem orosz geofizikusa, az Oroszországban és Alaszkában található permafroszt-megfigyelőállomások hálózatát felügyelő kutató szerint orosz kollégái egyre feszültebbek lettek az Egyesült Államokból érkező anyagi támogatások miatt, ezért azt kérték, hogy ne küldjenek többet. Az ellenkező irányba is ugyanez történt, csak az adatok küldését illetően.
Egyszóval gyakorlatilag nem érkezik többé semmilyen információ az Oroszországban szétszórt 130 mérőhelyről.
Szinte már rezsire sem jut
Számos orosz adatállomás azonban nemcsak a technológia, hanem például az áramellátást biztosító pénz tekintetében is a nyugati projektekre támaszkodik. A sarkvidéki kutatások fenntartása, amelyhez a Föld legeldugottabb helyeire kell felszereléseket és embereket küldeni, költséges.
Mutatkoznak arra utaló jelek, hogy Oroszország Kínához fordul, hogy megpróbálja pótolni a hiányosságokat.
Néhány kutató csatlakozott ugyan az országot elhagyni igyekvő, képzett oroszok kiáramlásához, ám Oroszország más módon is elveszítheti legjobbjait és legokosabbjait. Colin Edgar, a Toolik kutatótechnikusa egyre nagyobb lemondással mesélte, hogy az egyik kutatóállomásról előző kollégáit Ukrajnába küldték harcolni.
Aspholm, a norvég kutató orosz szomszédaival közösen végzett projekteket állatokon. Amikor a kutató elvitte csapatát a határfolyó mentén évente rendezett madárszámlálási expedícióra, orosz kollégáik is megjelentek a folyó másik oldalán, mint évtizedek óta minden évben, bár nem tudtak egymással közvetlenül eszmét cserélni. Majd egyszer valamikor, békésebb időkben. Csak nehogy már túl későn…
