A most felújítás alatt álló Budavári Palota XVIII. században kezdődött helyreállításának úttörőjéről mindössze egy aprócska utcát neveztek el Budapest harmadik kerületének hegyvidéki részén, pedig Mikovinyi Sámuel igazi polihisztor, matematikus, térképész és mérnök volt, aki emellett nem kevesebbet tett, mint hogy tudományos igénnyel kezdte el feltérképezni az országot. Ezenkívül árvízvédelmi töltéseket épített és mocsarakat csapolt le. Várbeli nagy művét sajnos korai halála miatt nem tudta befejezni, de élete 52 éve alatt maradandót alkotott.
A XVIII. század – a Szatmári békét követően – Magyarországon egy viszonylag békés korszak volt. Európát számos háború rengette meg, de ezek csatáit idegen földön vívták, itthon a közel 200 éves folyamatos háborúskodás sebeit gyógyította az ország. E munka egyik legfontosabb személyisége volt Mikovinyi Sámuel.
Mikovinyi Sámuel valószínűleg 1698-ban született Ábelfalván, Nógrád megyében. Apja evangélikus lelkész volt, elszegényedett nemes. Ugyan az adott településen szlovákok éltek, de Mikovinyi több alkalommal magát magyarnak vallotta és magyar nyelvű levelei is fennmaradtak. (Tudományos értekezéseit a kor szokásának megfelelően németül és latinul írta.) Az iskoláit valószínűleg Besztercebányán, majd a pozsonyi líceumban végezte, ahol tanára, Bél Mátyás történész, földrajztudós, egyben a család régi barátja is volt. Bél segítségével jutott el Mikovinyi az altdorfi és a jénai egyetemekre, ahol Jénában 1723-ban mérnöki diplomát szerzett.
Kedvenc tárgya a matematika volt, de foglalkozott térképészettel, és nem mellesleg kitanulta a rézmetszés fortélyait is.
Mikovinyi udvari állása mellett „maszekolt” is, például az Eszterházy családnak
A kor szokásainak megfelelően a frissen végzett mérnök európai körútra indult, ahonnan 1725-ben tért haza, majd Pozsony vármegyében kezdett el dolgozni a vármegye megbízásából. Rá egy évre, 1726 végén nevezték ki vármegyei mérnöknek évi 150 forintos fizetéssel. Gyakorlatilag egész életében vármegyei, illetve állami alkalmazott volt, hiszen 1735-től udvari kamarai mérnökként alkalmazták. Ezen főállásai mellett kisebb-nagyobb magánmegbízásokat is elvállalt, például az Eszterházy család tatai birtokának felmérését, s az ottani mocsarak lecsapolásának megtervezését.
Pozsony vármegye mérnökeként 1725 és 1735 között a megyében gátakat tervezett és a folyószabályozási munkákat irányította, illetve 1731-től csatlakozott mestere, Bél Mátyás nagy művéhez, a Magyarországot és annak történelmét bemutató nagy átfogó munkához, a Notitia Hungariae-hoz. Ennek keretében kezdte elkészteni a magyar vármegyék részletes térképét.
Itt álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg, milyen állapotban is volt az ország 1731-ben, illetve a XVIII. század második negyedében, abban az időben, amikor Mikovinyi is tevékenykedett?
Magyarország – ahogy fentebb is említettük – ekkor éledezett abból a hosszú, közel két évszázados időszakból, amikor gyakorlatilag folyamatos harcok dúltak az országban, hiszen 1526-tól, a mohácsi vésztől kezdve 1716-ig, Temesvár visszafoglalásáig folyamatos háborúk szabdalták földjét. Nemcsak a török ellen folytak e hadjáratok, hiszen csak az utolsó ötven évben a Thököly féle felkelés és a Rákóczi szabadságharc is pusztította az országot.
Az ország lassan kezdett magához térni a hosszú háborúból, amely egész országrészeket tett lakatlanná, például a Temesközt azért csak 1716-ban foglalták vissza az Habsburgok, mert korábban lakatlan területként nem igazán volt számukra értékes.
A nádor ajánlotta a szakembert a vármegyéknek és a városoknak
Nem álltak rendelkezésre pontos térképek, a folyók szabályozatlanul futottak, de mind a polgári, mind a katonai igazgatáshoz szükség volt megbízható térképekre. A korábbi térképek nagy jóindulattal sem tekinthetők pontosnak, hiszen ezek érzésre, mindössze látvány, tapasztalat alapján készített rajzok voltak Magyarországról.
Éppen ezért a megyék felmérési munkáját a kormányzat is támogatta, sőt ezt maga III. Károly rendelte el 1731-ben. Pálffy nádor körrendeletben ajánlotta a vármegyei és a városi hatóságok figyelmébe a térképészeti munkát végző Mikovinyit, és a mérnök támogatására kérte a vármegyéket és a szabad királyi városokat.
Mikovinyi a lehető legjobb választás volt e munkára, hiszen már 1728-tól végzett – a térképészethez elengedhetetlen – földrajzi helymeghatározásokat, és elsőként vonta meg a magyar kezdő meridiánt – azaz azt a hosszúsági főkört, amelyhez a többi mérést pontosítja.
A hosszúsági körök – amely a Földön a kelet-nyugati helyzetünket adják meg – között nincs olyan kitüntetett, mint a szélesség köröknél az Egyenlítő, ezért itt „önkényesen” választottak ki a múltban főköröket, amelyhez a többi földrajzi hely kelet-nyugati elhelyezkedését rögzítették. Ma a világ egyöntetűen a londoni Greenwich-ben lévő csillagvizsgálón áthaladó hosszúsági kört használja a kelet-nyugati viszhonyításhoz, de egy pontos térképészeti felméréshez gyakorlatilag bármely tetszőleges meridián alkalmas, csak pontosan kell meghatározni azt.
Mikovinyi, miután pontosan kijelölte az általa választott meridiánt, elkezdhette a többi hely adatait felvenni, mégpedig háromszögeléssel, azaz úgy, hogy két ismert pont adataiból számolta ki a harmadik pont helyzetét, és mágneses, azaz az iránytűre alapozó megfigyeléssel.
Gyakorlatilag ezzel elindította az első valóban tudományos igényű magyar térképészeti felmérést. Az első eredményeit egy 1732-es művében, az „Epistola de Methodo Concinnandarum Mapparum Hungariae, Topographicarum, Ad Virum Clarissimum Matthium Belium Regiae, Scientiarum Societatis Berolinensis, Socium” (Levelek Magyarország térképeinek késztésének módszereiről) ismertette, amelynek tudományos jelentőségét mutatja, hogy a Porosz Királyi Tudományos Társaság tagjai közé választotta.
Összesen több, mint 30 vármegye térképe készült el (nem maradt fenn mind), a Notitia Hungariae 1735 és 1742 között megjelent négy kötetében 9 megye 11 térképe jelent meg.
Mindeközben Mikovinyi részese volt a selmecbányai akadémia elődintézményének, a bányászati-kohászati tanintézet alapításának, amely az egyik első, kifejezetten bányamérnököket és kohászokat képző intézmény volt. A felvidéki ércbányák rendkívül fontosak voltak a magyar gazdaság szempontjából, az itteni bányászat jelentőségét jól mutatja, hogy a mélyen fekvő vágatok víztelenítéséhez, amely már állati erővel nem volt kivitelezhető, 1722-ben – az európai kontinensen elsőként – gőzgépet alkalmaztak. A minta Anglia volt, ahol már korábban is működtettek a bányák víztelenítésében gmőzgépeket.
A selmecbányai iskola tanára sokoldalú építész is volt
A selmecbányai iskolát királyi rendelettel állították fel 1735-ben, ahol Mikovinyi tanári állást kapott. Udvari kamarai mérnökként a téli hónapokban itt matematikát tanított, míg nyáron a vármegyék felmérését végezte el, igaz ezt a nyári felmérési időt az iskola kérésére végül szűkítették, mert Mikovinyire szükség volt az oktatásban az év többi szakaszában is. Mikovinyi tehát Selmecbányára költözött, és a tanítás mellett részt vett a Selmecbánya környéki vízszabályozásokban, amelynek célja, hogy a bányaszivattyúkat vízerővel is működtessék. Mikovinyi hírneve hozzájárult a selmeci iskola elismertségéhez, amely nemzetközi hírű intézménnyé tette.
Mikovonyi ezen túl számos más feladatot ellátott, épületeket tervezett, és terveket véleményezett, szakvéleményt adott a különböző bányagépekről, hajózható csatorna-terveket készített, például a Hortobágy hajózhatóságát tanulmányozta, illetve felvázolta egy Duna-Tisza csatorna tervét (ezek a sószállítás miatt lettek volna fontos).
Építészként is elismerték, ennek legfőbb bizonyítéka, hogy 1748-ban az uralkodó, Mária Terézia a budavári palota újjáépítésének vezetésével bízta meg.
Hadmérnöki feladatokat is ellátott, az 1740-1748 között dúló osztrák örökösödési háborúban hadmérnökként szolgált, 1745-től már őrnagyi rangban. Hadmérnökként nem tényleges harci feladatokat látott el, hanem erődítési munkálatokat irányított.
Utolsó megbízása Trencsénbe szólította, itt a feladata az volt, hogy a város számára olyan megoldásokat dolgozzon ki, amelyek megvédi Trencsént a Vág áradásától. Mivel 1749 nyarán más elfoglaltságai miatt nem tudott elutazni Trencsénbe, ezért az útra 1750 elején került sor. Az ügy sürgős volt, a kormányzat egyre szorgalmazta, hogy minél előbb utazzon a helyszínre. Azonban a téli hidegben megbetegedett. Özvegye – abban a kérelemben, amelyben nyugdíj folyósítását kérte – az alábbiakban írta le halálát (a szöveget Török Enikő Mikoviny Sámuel életrajzából idézzük):
Trencsénből való visszatértében – melynek környékét legfelsőbb utasításra meg kellett vizsgálnia és keresnie kellett annak útját-módját, hogy miként lehetne a Vág folyó kiöntéseit és árvizeit a városfalaktól távoltartani –, hatnapos betegség után ez évben, 1750. március 23-án a földi életet az örök élettel felcserélte…
Mikovinyi Sámuel tevékenységét, jelentőségét a halála után sokáig nem ismerték fel, személyét szinte elfeledték, a XIX. században nem igazán volt ismert, csak a XX. század elején fedezték fel újra a munkásságát, annak hatását, és kezdték el kutatni életét.
Ma a miskolci egyetem doktori iskolája, több városban, így Budapesten is utca, iskola, szakmai, térinformatikai verseny őrzi a nevét, valamint az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület 1950 óta rendszeresen Mikovinyi Sámuelről elnevezett emlékérmet ad át.
