Az infláció valahol természetes jelenség, a magas, akár évi kétszámjegyű, azaz 10 százalék feletti pénzromlás már ritkább. Azonban a történelemben előfordultak elképesztő ütemű drágulások, amelyeket hiperinflációnak nevezünk, leginkább akkor, amikor az ország gazdasága összeomlik. Ilyen volt Magyarországon 1946-ban.

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy a nap végén megkapjuk az aznapi fizetésünket, egy valójában hatalmas köteg bankjegyet, amellyel azonnal a boltba sietünk, de mire odaérünk, az egész napi keresetből jó esetben két tojást tudunk venni! Avagy hajlandóak vagyunk kiadni 800 milliót egy sportújságért? Ha ilyen helyzet alakul ki egy országban, akkor ott a pénz valójában elveszti az értékét, hiszen olyan gyorsan inflálódik, hogy azt ép ésszel, illetve a bankjegyek nyomtatásával nem lehet követni.

Sokáig a pénz egyszerűen annyit ért, amennyi nemesfémet tartalmazott az érme. Ha a kettő elvált egymástól, tehát a pénzérme névértéke magasabb volt, mit amennyit a benne lévő nemesfém ért, már gondok adódtak. Bár a pénzszűkében lévő kormányzatok előszeretettel használták ezt a módszert, veszélyeket rejtett, mert például ez a gyakorlat rengette meg a Római Birodalom gazdaságát is. Nem véletlen, hogy a középkorban és az újkorban a stabil gazdaság alapját a jó, értékálló, azaz állandó érctartalmú pénz jelentette, ilyen volt például Károly Róbert aranyforintja is. A magyar országgyűlés a későbbiekben is számos törvényt hozott, ami a pénz értékének rontását tiltotta.

Amikor még a pénz aranyat ért

Egy 1936-os tíz pengős, akkor ez még sokat ért Forrás: Wikipedia

Akkor vált ingatagabbá a helyzet, amikor megjelent a papírpénz, a bankegy, ami azt jelentette, hogy azért a darab papírért az illetékes bank a bankjegyen szereplő értékű aranyat vagy esetleg ezüstöt ki tudta adni, azaz a pénz mögött valós nemesfém fedezet állt. Azonban később egyre inkább elszakadtak e rendszertől, és a pénz mögött nemcsak nemesfém, hanem áru és bizalom is állt. De mi van, ha se áru, se bizalom? Akkor az árak elkezdenek növekedni, akár hihetetlen sebességgel is.

Tízmillió milpengő, azaz 10 millió millió pengő
Forrás: Wikipedia

A világtörténelemben számos hiperinfláció volt, általában akkor, ha összeomlott egy ország gazdasága. Németországban az I világháború után tört ki hiperinfláció, ahogy Magyarországon is, de hiperinfláció sújtotta Jugoszláviát a délszláv háborúk alatt, vagy Zimbabwét 2008-ban. Magyarországon 1946-ban, világ addigi legnagyobb hiperinflációja volt, és e szomorú világrekordot csak a 2008-as zimbabwei hiperinfláció döntötte meg.

A pénz mögött, ahogy írtuk árunak és bizalomnak kell lennie. Gyakorlatilag el kell hinnie mindenkinek, hogy mondjuk 100 euróért vagy 20 000 forintért 100 euró, vagy 20 000 forint értékű árut kapunk, és meg is tudjuk venni azt. Persze, ha a kereslet nagyobb, az árak nőnek, ha a kereslet kisebb, csökkenhetnek is, ahogy a gazdasági folyamatok diktálják.

A háború után hazánk felett összecsaptak a hullámok

A II. világháború végén azonban minden összejátszott az akkori magyar fizetőeszköz, a pengő ellen. Már a II. világháború alatt elindult az árak növekedése, de ezt a hadigazdálkodás elfedte. A háború után azonban egyszerre több dolog is a felszínre tört. Egyrészt eleve sok készpénz volt forgalomban, hiszen a készpénzállományt az 1942-es határokon belüli ország igényeihez szabták, ráadásul a háború miatt egyre több pénzt is nyomott az ország. A háború után az állam bevételei is messze alul maradtak a kiadásoknál, amit újabb fedezetlen készpénz kibocsátásával próbáltak meg kezelni.

Az ország romokban volt Forrás: Fortepan, Kramer István dr

Másrészt gyakorlatilag nem lehetett semmit kapni. A termelés leállt, ami ipari termelés volt, az jóvátételre vagy újjáépítésre ment, az alapvető élelmiszereket jegyre adták, az emberek nagy része éhezett, nyomorgott. A gyárak romokban voltak, s ami a korábbi német rablás, a harcok és a bombázások után megmaradt, azt a szovjetek felpakolták és elvitték, és az országot ezen felül még nagyon magas jóvátételi kötelezettség is terhelte, ráadásul a szovjet csapatokat is a magyar hatóságoknak kellett ellátni. A szovjet hadsereg jogot szerzett pengő nyomtatására, és mérték nélkül élt is ezzel, azaz az eleve magas készpénzállományt tovább növelte. Az ország aranytartaléka valahol Nyugat-Európában volt, tehát semmi fedezet nem volt a pengő mögött.

Nézzük a számokat. Annyi áruért, amiért 1939-ben egy pengőt kértek, azért 1945 júliusában már 105 pengőt, decemberben 41 478 pengőt, 1946 januárjában majdnem a dupláját, és a dolgok csak itt kezdtek begyorsulni. Áprilisban már ugyanennyi árut 35 millióért lehetett megvenni. Ez után már olyan számok jönnek, amelyekkel átlagember ritkán találkozik, annyi terméket, amiért 1939-ben 1, 1945 nyarán 105 pengőt kellett fizetni, 1946 július végére már csak 399 623 000 000 000 000 000 000 000 000 pengő odatalicskázásával lehetett volna megvenni.

Ezek már felfoghatatlan számok
Forrás: Wikipedia

Vagy nézzük másképp. A Népsport című lap egy száma 1945. április 30-án 1 pengőbe került, augusztusban 3 pengőbe, 1945 évi utolsó szám 800 pengőbe, 1946 június elsején 800 millió(!) pengőt kellett otthagyni az újságárusnál, július elsején 200 billiót.

Forintra várva

Persze valójában senki talicskázott a boltba sok ezer milliárd pengőnyi papírpénzt, hiszen alig volt valami áru, a feketepiac virágzott, cserekereskedelem dívott, aki tudta, vidéken cserélte el kabátját, cipőjét, díszes óráját vagy más ingóságát élelmiszerre, vagy valutáért vásárolt, 1946 júliusában a pengő esetében már csak elméleti árakkal dobálóztak.

Igaz, a pénzügyi kormányzat sem nézte tétlenül az árak ilyen elszabadulását, megpróbált tenni valamit, de ezek az első időben inkább többet ártottak, mint használtak. Első lépésként 1945 decemberében megdézsmálták a bankjegyeket, azaz leértékelték a pengőt. Ezt úgy érték el, hogy 1945. december 19-től a pénzeket felülbélyegezték. A bélyeget a lakosságnak kellett megvenni, egy ezerpengős bankjegyre a bélyeg 3000 pengőbe került, azaz a készpénzállományt a negyedére csökkentették így. A fel nem bélyegzett papírpénz a rajta szereplő érték negyedét érte a továbbiakban. Ez néhány hétre valóban megfogta az inflációt, de az – hiszen a fő okok változatlanok maradtak – tovább száguldott.

Az adópengő sem segített sokat Forrás: Wikipedia

A kormány 1946 januárjában bevezette az adópengőt, ami eredetileg egy technikai pénzegység volt, az adók, hitelek, bankbetétek kezelésére, ennek az értéke elvileg állandó volt, de áprilistól már a kormányzat is „kozmetikázta” az adatokat, azaz, hogy mennyi pengőt ér egy adópengő. Az adópengő eleinte nem volt valódi pénz, a bolti árak továbbra is az egyre inflálódó pengőben szerepeltek, egészen 1946. május végéig, ekkor ugyanis megjelent papírpénzként, adójegy formájában. A kettős pénzrendszer tovább bonyolította a helyzetet, és a bizalomnak sem tett jót.

A végleges megoldás a pengő teljes elengedése volt, 1946 közepére a pengő valójában már csak elméletben létezett, egyre horrorisztikusabb címletekben. Mindenki tudta, hogy új pénz lesz, a forint. (Felvetődött, hogy máriás vagy tallér legyen a neve, de ezt elvetették.) A kereskedők ezért júliusban már nem is akartak semmit eladni az értéktelen pengőért, mindenki a forintra várt. Jó hír volt, hogy a Nemzeti Bank időközben visszakapta az aranytartalékát Nyugat-Európából, ez az új pénz felé a bizalmat is növelte.

A forint végre stabilitást hozott, de nagy árat kellett fizetni érte
Forrás: Fortepan, Konok Tamás id

A forint bevezetésére 1946. augusztus 1-én került sor. A forint értékét úgy határozták meg, hogy egy forint 0,0757575 g aranyat ért, illetve egy USA dollár 11,74 forintba került. A forint nem volt konvertibilis (csak 2001 júniusában lett az), azaz szabadon átváltható, ráadásul az árakat és a béreket központilag szabályozták. A bérszínvonalat az 1938-ashoz igazították, úgy, hogy a munkások reálbére az 1938-as 50 százaléka, míg az alkalmazottaké csak a 25 százaléka volt.

A forintot stabilnak szánták, de azért ennek az értéke is romlott, 1948-közepére az élelmiszerárak 60 százalékkal nőttek, a teljes árszint 35 százalékkal, de ez így is messze elmaradt a pengő vesszőfutásától.