A vérszerződés a magyar történelem egyik legegyedibb és egyben legvitatottabb eseménye. Már csak azért is, mert megtörténtét, helyszínét és időpontját (sőt, a résztvevők személyét is) elég vastag homály fedi, s az a történettudomány, amely adatokra, írásos bizonyítékokra támaszkodik, sok olyan kérdést nem tud (mert nem lehet) megválaszolni, amely bármit is eldönthetne vele kapcsolatban. Ugyanakkor a közvélekedés, amelynek elégséges alap a szájhagyomány, elfogadja a vérszerződést valóságos eseménynek, valós helyszínen, valós időben, valós szereplőkkel. Világítsunk bele ebbe a homályba is, B. Szabó János történész, a Budapesti Történeti Múzeum kutatója segítségével.

B. Szabó János

Hol és mikor kerül a történelem színpadára a vérszerződés?

A vérszerződésről csupán Anonymusnál olvashatunk. Sem előtte, sem pedig utána. Ő a mai szakmai konszenzus szerint III. Béla király (1172-1195 közt uralkodott) jegyzője volt.

Elég hosszan írt erről az eseményről, idézzük fel a bevezető sorokat: „Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: »A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda követünk téged.« Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta, s megitta, esküjét ezzel szentesítette…”.  A vérszerződés időpontja ismeretlen, de feltehetően röviddel a honfoglalás (895) előtt történhetett. Anonymus mintegy 300 évvel ezután írt róla, de olyan pontosságot érzékeltetve, hogy az elhangzottakat is idézi.

Az biztos, hogy jelentős időbeli távolságra az elbeszélt eseménytől.

Anonymus sem hivatkozik semmilyen forrásra

Anonymus is bizonyosan tudta ezt az időbeli távolságot. Mire hivatkozik?  Milyen forrásra?

Anonymus nem hivatkozik semmilyen forrásra, hisz ő nem egy modern történetíró. A bevezetésben ugyan elítéli a parasztok csacska meséit, ugyanakkor említi, hogy használ bizonyos nyugat-európai történeti munkákat. Csakhogy olyan nyugat-európai történeti forrás nincs, amelyben a vérszerződés szerepelne és akkor ettől kezdve nagyon jó kérdés, hogy mire támaszkodik.

Egyáltalán volt-e a honfoglalás előtti magyar szokásokban és gyakorlatban ilyen és ehhez hasonló esemény?

Ez az egyetlen ilyen esemény.

Vagyis tudományosan nincs bizonyíték arra, hogy volt ilyen egyáltalán?

Még nem-tudományosan sem. Vannak dolgok, amelyek egyszeri mivoltukban léteznek a magyar történelemben, ilyen a vérszerződés is. Ezekben az esetekben nem tudjuk, hogy mit tudhattak a történtek leírói régmúltunkról, nem tudjuk, hogy milyen forrásaik voltak, nem tudjuk, hogy mit találtak ki hozzá, vagy milyen szóbeli hagyományt használtak fel hozzá, és így tovább, és így tovább. A huszadik századi modern tudomány, (amely úgy működik, hogy okos, tanult emberek régi dokumentumokat és más kutatók könyveit olvassák és ezek nyomán könyveket írnak), megpróbálta saját magához hasonlóan rekonstruálni a korai magyar történetírást is. Lehetett találni nyugat-európai forrásokat, csakhogy azokban nem volt szó a magyar történeti előzményekről. A hunokra, meg Attilára volt, és azzal éltek is: használták, bőségesen is. Aztán jött a „rejtvényfejtés” ötlete, mikor kiváló, huszadik századi tudósok elkezdtek megoldandó rejtvényként tekinteni ezekre a történeti munkákra, és mindenki adott egy számára elfogadható megoldást arra a rejtvényre, amely a korai történeti művekben korántsem rejtvényként fordult elő, csak a modern tudomány számára létezett ílyen módon.

Ezután mi lett a megfejtés?

Különböző ötletek. Például, hogy kitaláltak mindenfélét, meg hogy a saját korukat másolták le és vetítették vissza és így tovább. Ez mind nagyon szép, izgalmas, csakhogy ezek verifikálhatatlan elgondolások és senki nem tudja megmondani, hogy ez valóban így volt, vagy nem. Ráadásul van még egy szépséghibája a dolognak: azok a rekonstrukciók, amelyek abból indultak ki, hogy ezeknek az embereknek régi könyveket kellett volna olvasniuk és ezekből könyvekből kellett megírniuk a saját krónikájukat, eleve hibásak. A saját koruk elvárásait vetítik vissza évszázadokkal, évezreddel korábbra, miközben az akkori társadalom 99 százaléka szóbeli kultúrában élt. Egy olyan kultúrában, amely a számunkra ismeretlen. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy feltétlenül hamis információkat hordozott volna.

Hasonló dolgok megtörténtek más sztyeppei népeknél

Székely Bertalan: Vérszerződés című freskója(1895-189) a kecskeméti városháza dísztermében

Mi azonban nem vesszük komolyan, mert nem írásbeli átörökítés

Nemhogy komolyan nem vesszük, de leginkább tudomást sem veszünk róla. E tekintetben kissé skizofrén a történettudomány, mivel a mi eszközeinkkel csak azt lehet verifikálni, aminek írásos nyoma van. A szóbeli hagyományok viszont az idő előrehaladtával elenyésztek. Kivéve azokat, amelyek bekerültek ezekbe a korai történeti munkákba, ezekről viszont nem tudjuk megmondani, hogy mi honnan származik. Vannak olyan momentumok, amelyeket el lehet kezdeni visszafejteni…

…de ebben is sok az esetlegesség. 

Valóban, de legalább megmozdultak olyan gondolatok, hogy ha egy korai történetírói munkában a szerző leírta, hogy ő ezt a történetet hallotta valahol, akkor azt ne véljük feltétlenül pletykaszintű szóbeszédnek, hanem fogadjuk el, hogy régi korok szerzői számára egy elbeszélés legalább olyan fontossággal bír, mintha egy mai szerző olvasta volna. Aztán ott vannak a családi történetek, amelyek igazolásul szolgálhattak a társadalmi rang, a birtok, a szolgálónép tulajdonjogára. Anonymusról is feltették, hogy nemesi családok hagyományai alapján dolgozott. A mai, kissé pejoratív gondolkodásmód ott gyökerezik, hogy a XIX. században, a modern történettudomány születése táján voltak a nadrágos emberek, akik könyveket olvastak és az abból tanultak alapján dolgoztak, tudományt csináltak; és aztán voltak a nagyon „furcsa” parasztok a falvakban, akiknek meg volt orális kultúrájuk. De az érdekes módon nem merült fel, hogy az uraknak az orális kultúrája a középkorban nem feleltethető meg egy-az-egyben a XIX-XX. századi paraszti társadalom orális kultúrájának.

Miért? Milyen meggondolásból? 

Például mert nemesi családok, vagy nemzetségek esetében szó szerint vérre menő kérdés, hogy ki kinek a rokona, kitől mit örökölhet, ezért akár hét generációra visszamenőleg ismerik és tudják az ősöket és rokonokat, márpedig ez akár több száz éves információ is lehet. Ugyanennek a jelentősége egy paraszti társadalomban viszonylag csekély. Nemcsak köznemesi családok esetében, hanem a vezető elit tagjai közt sem nagyon tudtak írni-olvasni, ezért nyilvánvalóan fontos volt ez a szóbeli hagyomány. Ez a tény nem holmi érdekes adalék, hanem a fundamentuma ezeknek a történeteknek: ebből kellene kiindulni, amikor ezeket a dolgokat vizsgáljuk. Végül is akárhogyan vizsgáljuk, hogy Anonymus tudhatott-e valamit a honfoglalás koráról, vagy sem, én azt vélelmezem, hogy igen, tudhatott, mert azoknak a kizáró okoknak a jó része, amelyeket a modern történettudomány felvonultatott, a valóságban nem nagyon léteznek. Bizonyítani azonban senki nem fog tudni se pro, se kontra. A vérszerződéssel is így vagyunk.

Akkor végül is megtörtént, vagy nem?

Erről nincs megbízható információnk. Azt viszont tudjuk, hogy hasonló dolgok megtörténtek akkortájt, más, sztyeppei (és nem sztyeppei) népeknél. Nem feltétlenül Európában, hanem az eurázsiai térségben. Ebből természetesen nem következik, hogy a szóbanforgó esemény akkor és úgy történt meg, ahogy azt Anonymus leírta.

A kételkedés kiindulópontja a korszak egyetlen, olyan írásbeli megörökítésében, a De Administrando Imperioban (a továbbiakban: DAI) található, pontosabban ott egy árva szó említés sincs a vérszerződésről. A mű összeállíttatójaként számon tartott bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin vendége volt 950 körül két magyar főméltóság (Bulcsú, akkoriban a harmadik legmagasabb rangú magyar és Árpád dédunokája, Termacsu). Lehetséges, hogy meg sem említették a vérszerződést?

Ez rossz megközelítés. Nem tudjuk, hogy mondtak-e bármit is erről a témáról, csak azt tudjuk, hogy nincs leírva. Arról nem szólva, hogy annak az eseménynek a bizánciak számára semmiféle praktikus funkciója nem volt. Valaminek a hiánya egy kivonatolt diplomáciai dossziéban nem jelenti feltétlenül sem a tudás, sem az információ hiányát.

A vérszerződés eseménye nincs a szövegben, de a honfoglaló törzsek nevei mind ott vannak (görög füllel hallva, görög kézzel írva a görög ábécé betűivel). Mind a hét törzs neve szerepel, elsőként a világtörténelemben ott és akkor. Logikus, hogy itt és ekkor nem kerül elő a vérszerződés? Amely eskü erejével fogta össze ezeket a törzseket (vagy nemzetségeket)?

Fogalmunk sincs róla, hogy van-e kapcsolata a vérszerződésnek a törzsekkel.

De hát a törzsek, illetve az ő vezetőik kötötték a vérszerződést, nem?

Nem a törzsek kötötték, hanem bizonyos vezetők… akikről nem tudjuk. hogy minek is az élén álltak…

… akik (fájdalom, de) nincsenek megemlítve a DAI-ban. Nem úgy, mint Anonymusnál, aki nemcsak a törzsek (vagy nemzetségek) vezetőit sorolja fel név szerint, sőt első- és másodgenerációs utódjaikat is (erről az előbb esett szó, hogy milyen fontos volt). A baj csak az, hogy Anonymus szövegéből meg a törzsnevek hiányoznak. Márpedig itt ezer százalékos praktikus funkciója lett volna. Vagy butaságot erőltetek?

Magánemberként én ugyan akarhatok összekötni mindent mindennel is, sakkozhatok a vezérnevekkel és a törzsnevekkel, de valójában semmiféle történeti információnk nincs arról, hogy ezek összetartoztak, vagy hogy össze kellene tartozniuk egyáltalán. És ha a DAI-ban vannak törzsnevek (vagy nemzetségnevek), az csak egyetlenegy dolgot jelenthet: hogy ezeknek az egységeknek van valamilyen aktuális politikai szerepe az akkori magyar politikum életében. Ezért aztán a bizánciak fontosnak tartják az említésüket.

Az összetartó erő

A vérszövetség – mint egyáltalán valamilyen összefogó-összetartó erő, azoknál, akik az eredetét keresik – első említését Hérodotosznál (i. e. 484–425 találják meg, aki arról írt, hogy a sztyeppei népek közt a szkítáknál volt „divatban”. Találkozhatott ő egyáltalán szkítákkal?

Egyáltalán nem lehetetlen, hiszen a szkíták sporadikusan megjelentek az antik görög világban. Például az athéni rendőrség soraiban, bizonyos feladatokra alkalmazták őket (és más, nem görög eredetű kardforgatókat). Ez megint olyan téma, amelyre csak azt válaszolhatom, hogy nem kizárt.

Ezt csak azért említettem, mert mindazok, akik a vérszerződéssel és eredetével foglalkoznak, előszeretettel hivatkoznak Hérodotoszra, hogy: lám, már évezredekkel ezelőtt volt ilyen a sztyeppei népeknél.

Attól tartok, hogy a XIII. századi Magyarországon teljesen mindegy, hogy mi volt Hérodotosznál leírva: nem azzal kelnek és nem azzal nyugszanak az emberek. Egyébként számtalan helye és formája van annak, hogy a vérkeveredést használják valamilyen formában egy kapcsolat megalapozására, vagy erősítésére Karl May-ig bezárólag, akinek egyik művében Old Shatterhand és Winnetou vértestvérek lesznek, és nyilván nem az jut eszünkbe erről, hogy az írónak Hérodotoszt kellett volna olvasnia ehhez. Hérodotosz is nyilván azért írt róla, mert praxis volt egy olyan világban, ahol az emberek nem írtak erről túl sokat, viszont valamilyen formában gyakorolhatták. Ugyanakkor vannak olyan analógiák az uralkodó és az alattvalók közti szerződésre, amelyekben nem szerepel a vér, csak egyszerűen megegyeznek. Tartalmilag ugyanakkor hasonló konstrukció jön létre, mint ami a vérszerződés meglétének feltételezésével létrejöhetett. Úgy vélem, hogy ez nagyon szép, kerek történet így, de nagyon messzire el lehet jutni a vérkeveréses történetek révén egyik irányba, meg ennek a politikai aktusnak a révén másik irányba is. Ettől függetlenül nem biztos, hogy ezek szorosan össze fognak tartozni…

 … valamint, hogy jófajta korrelációban vannak-e … 

… pontosabban egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen korrelációban vannak egymással. Rossz szokásunk szerint egy rakás, modern elképzelést vetítünk vissza. Például: ha a törzseknek vérszerződést kell kötniük, akkor ezek biztosan nem azonos származásúak (mert miért lenne szükség vérszerződésre, ha azonosak lennének?). Nos, hát éppen azért, mert ha azonos nyelvet beszélnek is, attól még ugyanúgy agyonverhetik egymást a sztyeppén, mintha idegenek lennének. Hogy mi, modern nemzettudattal megáldott, magyar állampolgárként ezzel nem vagyunk hajlandóak szembenézni, mert azt mondjuk, hogy: „Nyelvében él a nemzet”, és a mi történelmünk nem úgy alakult, mint mondjuk a németeké.

Miért az övéké hogyan alakult? 

Nekik megvan a szép, közös nyelvük, de azért a bajorok, a szászok, a svábok, a poroszok, meg az osztrákok éppen eleget háborúztak egymással és éppen elég nyelvtársukat küldték a túlvilágra ahhoz, hogy el lehessen mondani: nem, a közös nyelv nem fog egy nagy, össznépi szeretetet eredményezni.  Vagy említsem az olaszokat? Akiknél az egység (legalábbis történeti távlatban) egészen újszerű gyakorlat és szemmel láthatólag még ma sem tudott mindenki megbarátkozni vele.

Tanulság?

Ha nincs közös politikum, akkor teljesen mindegy, hogy milyen nyelven beszélnek a megegyezés létrehozói, akkor is szükség van valamilyen alkura, szövetségkötésre, amit egy ilyen aktus kifejezhet. És végül is minden forrás szerint, a DAI szerint is, meg a magyar hagyomány szerint is, nem volt olyan politikai szervező erő a honfoglalás előtti közösségben, amely közösen tudta volna addig mozgatni (az egyébként nagy valószínűséggel valamilyen összetartozásban hívő) embereknek a tömegét, amíg el nem foglalták a Kárpát-medencét.