A művész útja a katonai, műszaki egyetemtől a festészetig

Lakatos Péterrel egyeztetett a pénzügyminiszterQQ
2024-06-24
Kiszabadult a WikiLeaks alapítója, aki tízmillió titkos amerikai táviratot szivárogtatott ki
2024-06-25
Show all

A művész útja a katonai, műszaki egyetemtől a festészetig

Dávid Norbert, az alkotó, a RED c,kiállítás egyik képe előtt.

Dávid Norbert sikeres festőművész, festményei Kaliforniától Finnországig számos országban megtalálhatók magángyűjteményekben.

Nemzetközi sikereket hozott neki Anglia, valamint Belgium is, Brüsszelben rendszeres kiállításokon mutatják be alkotásait. Itthon a Dávid Galériában Budapesten, a Falk Miksa utcában találkozhatunk munkáival, amelyben saját alkotásai mellett egy sor kortárs hazai és nemzetközi művész munkája is megtalálható.

Harminc éve ismerem, az első találkozás a Balaton partján történt. Akkor egyetemi vakációja alatt készített ceruzaportrékat nyaralókról. Már akkor felfigyeltem rá, és később is nyomon követtem munkáit. Izgalmas kulturális utazás megfigyelni, ahogy változik egy művész stílusa, kifejezésmódja, a témaválasztás is. Ahogy változik, ahogy érik egy másik ember és azzal együtt művészete is.

Bár már egészen kicsi korában nyilvánvaló volt képzőművészeti tehetsége, ő  érettségi után harcművészetek iránti érzéke, és eredményei okán mégis katonai, műszaki egyetere jelentkezett, évekkel később talált vissza a művészethez. A Pécsi Tudományegyetemen folytatott művészeti tanulmányokat. ahol festészeti diplomát szerzett.)

Első munkahelye, egy saját maga által létrehozott reklámcég volt, ahol dizájnerként dolgozott évekig a festészet mellett. Hazánkban számos alkotásával találkozhatunk, vagy találkozhattunk: plakátokon, népszerű termékek csomagolásán köszön ránk stílusa, de a tihanyi Levendulaház teljes belső dizájnja is az ő fantáziáját (és a két keze munkáját) üdvözli. A Tapolcai Tavas barlang – interaktív kiállítása és teljes belsőépítészeti tervezése is nevéhez kötődik.

Dávid Norbert nagy utat járt be, izgalmas kanyarokkal, sikerekkel és megtorpanásokkal teli utat. De ahogy művészetében is képes volt a megújulásra, úgy az élet minden területén volt, van ereje ahhoz, hogy erőt mutasson fel, sőt, hogy önmaga felsegítésén túl, másokat emeljen.

Nagy utat tett meg a gyermekkori próbálkozásoktól, az utcai portréfestészettől a nemzetközi kiállításokig. A kötött figurális festészettől a végtelen művészeti szabadság absztrakt megtapasztalásáig.

Erről az útról kérdezem:

Dávid Norbert, az alkotó, a RED c,kiállítás egyik képe előtt.

Dávid Norbert, az alkotó, a RED c,kiállítás egyik képe előtt.

Meg tudnád fogni azt a folyamatot, ahogy változott a stílusod vagy a kifejezésnyelved? 

Ahogy az életkörülmények változnak, változik a művész kifejezésnyelve is. Még ha elmélyül is egy-egy stílusban, akkor is. Egyféle fejlődést indukálnak a külső-belső változó körülmények és tapasztalatok és az hat az alkotóra.

Hogy fogalmaznád meg, honnan indultál? Honnan datálod a művészi munkád?

Gyerekkorból, szerintem szinte mindenki a gyermeki alkotásaiból lép tovább. Onnan indul, a (gyermek) az ember valamilyen szinten megpróbálja a külvilágot összeegyeztetni a saját lelki világával, így készülnek az első munkák. Ez marad a későbbiekben is, csak egészen más szinten. Az elején azt szeretné a művész, hogy amit lát azt le tudja rajzolni, festeni. Ez egyféle leképezése a dolgoknak. Később ez megváltozhat és változott az én életemben, művészetemben is, hogy már nem az érdekel, hogy valami külsőleg hogyan néz ki, hanem az érdekel, hogy milyen impulzusokat, emóciókat képez az emberben.

Tehát ha jól értem, amit mondasz, először megjelenik az emberben az önkifejezés vágya – és megpróbálja hűen, precízen visszaadni azt, amit a szeme lát. Először arra fókuszál, ebben a tevékenységben mennyire ügyes, technikás.

Valóban, ez egy technika, egy másolási, vagy festészeti technika, ebben különböző fokozatokig eljutunk, eljutnak emberek és figurálisan csodás dolgokat lehet felmutatni. Ezek technikailag magas színvonalúak, viszont maga a végeredmény azt hozza, hogy az ember kap egy képet, ami a néző számára egy figura. Lát egy formát, ami megköti a nézőt. Onnantól kezdve csak a saját asszociációi mentén válik értelmezhetővé az alkotás. Ám az, hogy én, az alkotó mennyire vagyok boldog vagy szomorú, vagy elengedett, vagy átlényegült vagy laza,  azt nem lehet figurálisan kifejezni annyira, amennyire érzem vagy szeretném.

Még akkor sem, ha például portrét készítesz?

A portréfestészet erre már egy kicsivel több lehetőséget nyújt, ott az érzelmek kifejezése erősebb lehet. Minél jobban ismerem az alanyt, annál magasabb érzelmi töltetet lehet adni a műnek, de a végeredmény akkor is az lesz, hogy létrejön egy figurális kép és az mindig állandó marad.

Ebből én tovább akartam lépni, hiszen a figurális festészetnél hihetetlen magas színvonalon akár fotógrafikus precizitással vissza lehet adni, meg lehet ragadni a látványt, de belőlem, a belső képzeteimből, önmagamból jóval kevesebbet adhatok vagy mutathatok meg.

Mesélek egy történetet, hogy értsd a lényeget: egyetemista koromban készítettem egy portrét, ami nagyon szép lett, de annyira előrementem gondolatban, hogy minél hamarabb szerettem volna késznek tudni.  Lelakkoztam, de a festék még nem volt teljesen megszáradva, így a lakk feloldotta a festéket és az egész megindult lefelé. Az olajfesték képes ilyenre.  Annyira mérges lettem, hogy kivittem a hóra, beledobtam és jól megtapostam. Dühös voltam magamra, miért voltam annyira türelmetlen. Akkor azt gondoltam, én azt az alkotást elrontottam, holott ott, akkor az voltam én istenigazából. Abban a képben megjelent a türelmetlenségem, a dühöm, az energiám – amit beletettem, bár nyilvánvalóan nem a megszokott módon ecsettel, hanem a döntéssel, hogy idő előtt lelakkozom, aztán a dühös taposással. Ma már nagyon sajnálom, hogy az a kép elveszett, mert az jobban visszatükrözné az akkor énemet, valóságomat és érzelmi működésemet, mint akármely jól sikerült alkotásom, amit hagyományos festészeti technikával vittem vászonra. A türelmetlenségemet az idő megérlelte mára, és tudom, hogy az ma egy szuper kép lenne. Valódi kép rólam.

Egyébként annál a képnél vált nagyon nyilvánvalóvá számomra az is, hogy az IDŐ a művészetben egy nagyon fontos tényező. Nem csak azért, mert a festék száradásához is idő kell, ott van az időtényező a belső útnál is – az érésnél is. Ahogy telik az idő….másképp látok, másképp érzek és ez természetes.  Akár egy képet is megérlelhet az idő – ahogy megfakul, vagy éppen sötétedik, porosodik, kopik, törik a lakk, változnak a színei. Nagyon sokrétegű az alkotási folyamat és az időt nem lehet kirekeszteni a művészetből.

Dávid Norbert képei

Észrevétlen volt a te művészi kiteljesedésed vagy érésed során az, amikor átfordult a technikai precizitás egy másféle, szabadabb alkotói folyamatba?

Igen és nem. Mert nagyon sok olvasata van ennek az egész dolognak. Az egyik, amikor meg akarsz festeni egy citromot vagy egy csendéletet festesz, akkor lecsendesíted magad, hogy a figyelmed arra tudjon fókuszálni, amit alkotsz. Ez tudatos, de az még mindig egy kifelé irányuló figyelem – mert a csendélet festése ilyen állapotot kíván.

De ha valaki ütögetné a hátad, miközben egy csendéletet festesz, az teljesen más képet eredményezne, hiszen a képen megjelenne valamilyen formában az az ütögetés. A zavaró körülmény, mint egy disszonancia jelenne meg a képen, és az ecsetkezelés se lenne zavartalan. Ez mégis már egy másik dimenzió, másféle művészet.

A figurális alkotási folyamat végén ott van, megjelenik egy „üresség” érzés, a művész „kialkotta”, „kifestette” magát, valami kész lett. Pont.

Közben ezt az egész folyamatot behatárolja a technika, a vászon felülete, a tárgy, amit festett, és még mindig ezek által jelen van a korlát.  Egy kis dobozon belül zajlik az alkotás, megfigyelés, technika, lecsendesítés, munkafegyelem, másolás. A művészet azonban ennél sokkal több, itt- fogalmazzunk így- épp csak beletettük a lábunkat a tóba.  Még el se merültünk benne, csak a felszínt locsogtatjuk. Ha lekorlátozom magam egy adott vászonra, egy adott technikára és látványra, akkor nem vagyok szabad.

Hosszú ideje éreztem ezeket a korlátokat és természetesen voltak kísérletek a változásra. Amikor utoljára találkoztunk, akkor már a fény, a színek működése, hatása érdekelt a művészetemben azokkal dolgoztam szabadon. Így született meg…. jónéhány alkotás (ide fotók jöhetnek a képekről.

Tehát ha jól értem számodra a művészi szabadság megélése erős vezérfonal, ez a felszabadítás jelenti a te alkotói folyamatodat, ahol se technika, se anyag, se méret, semmi nem jelenthet korlátot, de volt valami, ami miatt ez a változás egyértelműen és stabilan beállt a munkádban?

Igen, hosszú éveken keresztül éltem és alkottam úgy, hogy – ma már így fogalmazok- nem a saját utamat jártam. Az egyetem után egy reklám-marketing céget alapítottam és egy nagyon jó kreatív csapattal nagyon sok területen vállaltunk feladatokat itthon és külföldön is. Évekig pörögtem, szinte megállás nélkül. Észre se vettem, hogy amit teszek, ahogy élek, ahogy teremtek, az igazából nekem nem jó. Lehet, hogy másnak igen, és megfelelő is marad élete végéig, de nekem nem hozott harmóniát. Sőt.

Aztán 2008 körül jött egy erős gazdasági válság, ami sok céget, vállalkozást megrendített, köztük az enyémet is. Szinte teljesen padlóra küldött. Az például egy olyan pont volt az életemben, a művészi munkámban is, ami után többé már nem tudtam (nem is akartam) úgy létezni és kapcsolódni a világhoz, mint előtte. Meg kellett értenem önmagam, a saját működésem, önmagamhoz is kapcsolódni úgy, hogy az számomra felszabadító és boldogságot hoz.

Ott, 15-16 éve volt egy nagy fordulópont magánéletemben, művészi életemben egyaránt, amit ma már irányváltási lehetőségnek tekintek. A teljességgel megélhető szabad alkotást onnantól érzékelem.

Amikor egy művész megtapasztalja ezt a szinte végtelen szabadságot, ott jelentőségét veszíti, hogy valaki más mit gondol az alkotásairól? Az számít, amit közölni akar, és nincs súlya a hatásnak?

Nem, ez így nem igaz, hiszen a művészet a kollektív tudat része és az a jó, ha az alkotáshoz mások kapcsolódni tudnak. Vagyis nem lehet súlytalan a néző jelenléte, véleménye, maga a hatás sem, amit gyakorol egy-egy alkotás az emberre.

Alkossunk bármit, az rezonál a térben, érzeteket kelt, és egyáltalán nem biztos, hogy a kép informálja őt bármiről (nem is feltétlenül kell, hogy ez cél legyen), de az már érték, ha hatást gyakorol.

Van két kis történetem arról, amikor megtapasztaltam a hatást.

Egyik kiállítás előtt pakoltuk a képeket, egy szállító cég munkatársa is jelen volt, még láthatta, ahogy a művészek nézik nagyon (saját és egymás) alkotásait. Később odajött hozzám és megkérdezte, tulajdonképpen MIT néztünk hosszasan azokon a képeken. Akkor váltottunk pár mondatot, és kiderült, hogy egyáltalán nincsenek tapasztalatai a képzőművészetről. Néhány információ, tényleg néhány mondat után azonban egy erős AHA érzés érte utol, és ehhez csak néhány apró információ és az ő őszinte, tiszta és élénk érdeklődése kellett.

Egy másik alkalommal nyitva volt a galéria ajtaja, én a képek takarásában éppen dolgoztam, amikor észrevettem, hogy egy nyolc év körüli kislány fordult be az ajtón és szembefordult az egyik hatalmas, vörös színű alkotásommal. Felnézett rá és megszólította a festményt:

Szia Nagy Piros! Hát Te ki vagy???

És beszélt ahhoz a képhez, nevetgélt, felfedezte, megszemélyesítette, sőt életre keltette a festményt. Nem volt információja, nem volt előzetes ismerete arról a képről, de abban a helyzetben nem is kellett. Olyan kapcsolódásra láthattam rá alkotás és néző között, amire addig talán sose volt alkalmam. Máig a legszebb élményem és a leginspirálóbb visszajelzésem mind közül, amit valaha megtapasztaltam.

Arra is ráláthattam a kislány megnyilvánulásán keresztül (aki tulajdonképpen egy hatalmas, örvénylő vörös foltot láthatott csupán), milyen módon, hogyan hat a szín. Mi van akkor, ha a szín mellé nincs társítva figura, nincs forma, nincs cím, nincs direkt üzenet. Mi van akkor, ha ezeket a kapaszkodókat megvonom a nézőtől? Hatalmas élmény volt látni, ahogy az a kislány önfeledten megmerítkezett a színben, az alkotásban.

Dávid Norbert képe.

A művészi szabadság kiteljesedése adott erre is lehetőséget, és éppen ezért örülök, hogy nem vagyok magányos művész egy lakatlan szigeten. Számomra fontos tézis, hogy a művészet egyik legfontosabb küldetése értékes kapcsolódások teremtése. Kapcsolódás az alkotás és a nézők, kapcsolódás a művész és a nézők között is, valamint a művész-művész közötti kapcsolódás is egyaránt fontos.

Hiszem, hogy a művészet összeköt, átjárhatóvá teszi azt is, amiről azt hisszük átjárhatatlan. Hiszem, hogy a művészet falakat dönt, de nem rombol sosem, de emel és harmóniát teremt.

E filozófia mentén dolgozom, de nem „csak” alkotok, igyekszem kapcsolódási lehetőségeket teremteni ezen a területen. Több művészeti társulatot hoztam már létre, többek között a Fine Arts Capital – t is. De a kulturális, emberi kapcsolódásokat segíti a szintén általam létrehozott kortárs művészeti magazin az ARTS CAP is.

Állandó galériát tartok fenn Budapesten a Falk Miksa utcában, illetve rendszeresen állítunk ki közösen művésztársaimmal is. Legutóbbi kiállításaink a HORROR VACUI (Félelelm az ürességtől ) aztán a PLEASE HESITATE, majd a RED- Art Exhibition. E kiállítás mottója az Élj! Érezz! Szeress! Égj!  hívószavak voltak,és ahol  egyetlen szín, a VÖRÖS, az én alkotásaimon keresztül töltötte be a teret. Az idei nyár nagy művészeti attrakciója a The TWELVE – ART BIENNALE, ahol 12 válogatott és meghívott művész: Terdik Szilvia, Markó-Rádler Elvira, Bors Györgyi, Sziksz Eszter, Boda Anikó, Petra Stefankova, Balog Béla, Abdoul-Ganiou Dermani, Don Bergland, Igor Eugen Prokop, Juan Dominguez fantasztikus alkotásai között az enyémek is szerepelnek.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.