Martont megölte a farkasfalka – Kútvölgyi Erzsébet szerepekről, színházról, gyilkos igazságtalanságról

Több mint félévszázada tagja a Vígszínház társulatának – Kútvölgyi Erzsébet, aki 1971 óta érzi magát idetartozónak, bár a főiskolai tanulmányokról szóló oklevelét csak 1973-ban vette át. 2023-ban aranydiplomás lett volna, ha más Kossuth-díjas társaival együtt nem utasítja el a gesztust, mert az utód intézmény, az SZFE vezetői közül többen negatívan nyilatkoztak öt évtized tanári teljesítményeiről. Kútvölgyi Erzsébettel találkoztunk.

Hogy van mostanában?

Talpig feketében, ahogy látja. Nem jó lelkiállapotban, mert 41 évnyi töretlen boldogság és szerelem után elvesztettem a férjemet.

A Vígszínház egyebek között azt adta hírül a következő szezonról, hogy „Zenés tragikomédia pokoli fordulatokkal és irdatlan csattanóval, ezt ígéri Bodó Viktor rendezésében Az ember, aki elvesztette az időt.” Az előadás a társulat improvizációira is épít. Lehet, hogy jövőre csupán egy új szerepe lesz?

Igen, erről a bemutatóról hallottam. Mondtam is Rudinak (Rudolf Péter igazgató), hogyha rollerezhetek a színpadon – megyek. Ha nem, akkor ne várjanak. A mozgás egyáltalán nem esik nehezemre, élvezem.

A rendezés kötéltánc a színpad felett

Ugyan nem tagja a Művészeti Tanácsnak, a véleményét azért kérik?

Persze. Hogy mikor és miben, az mindig az adott szezon szerint aktuális. Többet most nem tudok mondani, mert általában az évadzárás előtt beszélgetünk arról, hogy kik kapják a legjobb női, legjobb férfi alakítás címet, és a hasonló elismeréseket.

A műsortervről, szereposztásokról semmit? Azért kérdezem, mert nemrég azt éreztem egy előadás láttán, hogy a mű világa távol áll a rendezőétől…

Ez nem igaz. Én annak a rendezőnek fanja vagyok, nagyon szeretem a jelenlétét, a szerénységét, a tehetségét. Gondolom, a maga szakmájában is előfordul, hogy egy cikk jól sikerül, máskor meg kevésbé.

És akkor még csak két emberről van szó, a kérdezőről és a válaszolóról. Képzelje el, hogyha valaki olyan pokoli vállalkozásba kezd, hogy rendez, akkor a díszlet milyenségétől a jelmezig, a világosításig, az elemzésekig végső soron mindent egymagának kell képviselnie. És a színészvezetésről még nem is beszéltem – tehát olyan mérhetetlen nagy a spektrum, amit át kell fognia, amiért felelősséget vállal, hogy abból valamelyik bejön, néha a másik meg nem teljesen.

Az sem biztos, hogy a produkció szelleme kerüli el a nézőt, olyan sok mindentől függ, hogy valami tetszik vagy sem.

Az ember beül egy előadásra. Előtte fogorvosnál járt, a beavatkozás tökéletesen működik, a fájdalomcsillapító rendben van. De a második felvonás ötödik percében, egyszer csak egy tőrszúrás fölmegy az agyig, és akkor hirtelen az előadás se tetszik, a cipőm is kifűződött, a szomszédom is büdös, szóval hirtelen annyiféle negatívum előjön…

Sosem gondolt rá, hogy rendezzen?
Egyszer felkértek, és azt mondtam: csodálom a rendezőket, hogy az infarktus, a gyomorfekély és az agyvérzés között, miként tudnak egy vékony kötélen átmenni a színpad fölött. Én, ha vállalnám, akkor körülbelül azt érezném, hogy egy vékony kötélen imbolygok, és az infarktus, a gyomorfekély és az agyvérzés kerülget. Úgyhogy nemet mondtam.

Egy színész, bár nagyon sok színész-rendezőről tudunk, szerintem rányomja a bélyegét az előadásra, visszatükröződnek a gesztusok, a hanglejtések, amelyek őt jellemzik. Persze csak szakmabeli érzi úgy, mintha ott állna egy klón. A nézők nem veszik észre.

Vámos László osztályában végzett a Színművészeti Főiskolán. Hogy került mégis a Vígszínházba?
Azt hiszem, hogy Várkonyi Zoltán kinézett magának. A Madách Színházban pedig akkoriban voltak hozzám hasonló karakterek. Vámos elég gyakran rendezett a Vígben, tehát egyáltalán nem úgy látszott, hogy én a mesteremtől távol kerülnék. Egyébként főiskolásként is a Vígbe voltam beosztva gyakornoknak, azt a társulatot nem volt nehéz megszeretni. Igen ritkán voltam az öltözőben, ha nem volt dolgom a színpadon, inkább a kulisszák között, a takarásokban álltam és tanultam, csak tanultam, és tanultam.

Volt egy-két kiváló kolléga, aki megtisztelt azzal, hogy el is mondta, most majd figyelj, hogy mit csinálunk. Meg fogom kérni a rendezőt, hogy ismételni szeretném a jelenetet, és figyeld meg, hogy akkor mit csinálok. De harmadszorra figyelj a legjobban, mert akkor jövök én. Tehát megoldom először, amit a rendező kért.

A végtelenül boldog rendezőtől kérem az ismétlést, mondván: azért, hogy az instrukciója rögzüljön.

Harmadszorra fokozatosan és okosan a saját elképzelésem is beleviszem a szituációba. Olyan ügyesen, hogy végén a rendező kimondhassa: igen, ez az, ezt kértem…

Intellektus és szivacs

Ehhez a megoldáshoz feltehetően komplex készségek szükségesek. Akik ezeket birtokolják, azok között nyilván semmi szükség ordibálásra és csapkodásra. Így alkotói feladattá válik a munka?
Ezt a rutint, vagy a kissé dehonesztáló szó helyett mondjunk inkább gyakorlatot, én csak részben használom. Nem kérek ismétléseket, viszont szivaccsá vált az agyam, és a korom ellenére sosem telik meg az a szivacs. Imádom a vígszínházi fiatalokat, nagyon sokat tanulok tőlük. Azt a fajta törődést és derűt a szakmában, ami különben igen ritka. Világmegváltók, persze mindig többet akarnak fogni, mint amennyi a tenyerükbe fér.

De van miről beszélni velük. Az öltöztetőtől is lehet mit fölszívni, a világosítóval is van mit beszélni.

Volt színpadmester, Kimmer Gyulának hívták, őrült egy ember volt, végigállta a rendelkező próbától a premierig az előadásokat. Mindig ugyanazon a ponton silbakolt, soha le nem ült. A próbaidőszakban, úgy 2-3 hét után, oda lehetett menni hozzá – én odamentem mindig – na, Gyula?! Előfordult, hogy csak annyit mondott, nem lesz belőle semmi.

Ez nem azt jelentette, hogy én kevesebb energiával dolgoztam volna, hanem olyan gyakorlata volt, olyan szeme, olyan érzékszervei, hogy többnyire beigazolódott a véleménye.

A testtartásából már lehetett látni, hogyan tartja a karját vagy fogja az állát, vagy csak úgy bámészkodik, és néha odanéz, tudhattam, tudhattuk, hogy az alakításnak, az előadásnak milyen sikere lesz, mit kell még megoldanunk a premierig.

Ilyen műszaki kollégát én most nem említhetek, lehet, hogy van, csak éppen nem találkoztam vele, de Kimmer Gyula ilyen volt.

Rendkívül fontos, hogy az a közeg, amiben mi dolgozunk – öltöztetők, fodrászok, világosítók, hangosítók, stb. -, érzékeny és pontosan együttműködő legyen.

Belehalok, ha a kellékes nem teszi be a kelléket. B

elehalok, ha egy bútoros nem teszi be a bútort, amire le kellene ülnöm.

Ugyanolyan társaim, mint a színlapon szereplők, csak nincsenek kiírva. Nélkülük nem tudunk színházat csinálni. Az érdeklődésük, a szolgálatuk nélkül nincs színház, és én mérhetetlenül szeretem őket.

Kire hallgatott még?
Mindenképp meg akarom említeni Rajhona Ádámot, aki sajnos már nincs közöttünk.

A szakmánk meghatározó egyénisége volt, csak nem készültek róla címlapok, nagy cikkek, sztárfotók.

A szerepeiben, a színpadon mutatta meg, hogy nem akármilyen intellektussal bír. Amikor elkezdett fájni a lába, hogy az öltöző és a színpad közötti utat se kelljen megtenni, a színpad takarásában volt egy szék, amin ő ott ült. Gyakran odamentem hozzá. Ha csak úgy rám nézett, ingatta a fejét, tudtam, hogy ma egy „bohóc” előadás megy.

Ha rám nézett, és visszafordult, akkor abban benne volt az is, hogy ezúttal valami történik. Valami izgalom van a színpadon, ami új, ami friss, ami átitatott a tehetséggel. Ez örömmel töltött el. Rajhona volt az én lámpám, ami jelezte, pirosat vagy sárgát vagy zöld jelzést kap tőle, amit éppen megformálok. Nagyon-nagyon fontos, hogy az idősek, a színpadon megvénült emberek véleménye érdekes és megszívlelendő legyen a fiatalok számára.

Intellektus és szivacs – mikor tudatosult önben, hogy a szakmához mindent be kell gyűjteni? Mennyi erőfeszítésébe került?

Erőfeszítésről nem volt szó, azt hiszem a génjeimben volt, a szüleim, a testvérem, a környezetem nyitott és érdeklődő.

Igazán akkor kezdődött a vígszínházi „szivacsság”, amikor be kellett ugranom. Délután négykor azzal hívott fel Várkonyi, hogy este te játszod az XXXX szerepet, mert akié eredetileg volt, disszidált. Tényleg igaz, YYYYY disszidált. Négytől fél hétig volt időm rá, hogy megtanuljam a szöveget. Fél hétkor kinyitották a színpadot, bemehettem és elmondták, itt jössz be erre és erre a végszóra, elmondod a szövegedet és ott mész ki. Csak azt nem pontosították, hogy bent maradjak-e…

Bementem, elmondtam a szövegemet. Az első 10 percben nem értettem, hogy mit mutogatnak a kollégák. Mint később kiderült azt, hogy menjek ki. Nem ismertem az előadást, velem nem közölték, hogy a bejövet és a kimenet között négy kávényi és öt cigarettányi idő, vagyis legalább huszonöt perc telik el. Akkor, ott, szinte mindent megtanultam, ki az, aki toleráns és inkább mókás, ki veszi nehezen tudomásul a különös helyzetet. Belém égett, hogy a kollégák segítsége nélkül, meghal az ember a színpadon.

Martont megölte a farkasfalka

Nem akarta az élményeit, a tapasztalatait könyvbe gyűjteni?

Többször bíztattak. Valóban sok történet van a fejemben, sok a lelkemben, sok a szívemben. Mondjuk, amik a szívemben vannak, azokat nem is tudnám leírni.

Segítséggel sem?
Nem, mert az olyan rejtett zug, amihez bárkinek köze lehetne. Képtelen lennék rá, hogy igazán visszaadjam Benkő Gyula tekintetét, hogy Páger tapsnál hogyan fogta meg a kezemet, megszorította, vagy vezetett a rivaldához, mint egy nőt. Leírhatatlan az a fajta bőrérzékenység, ami olyan fontos volt nekem. Annyiféle módon lehet tiszteletet, szeretetet, megbecsülést kifejezni, csak egy érintéssel, kézfogással. Ez a színpadon kívüli életet is meghatározza. És arról a nézők nem tudnak, és nincs is közük hozzá. Egy-két szövegkönyvemnek az utolsó oldala után van még egy fehér lap. Én tömegközlekedem, és ha valami történt útközben, azt lejegyeztem.

De csak azért, hogy az indulatot kiadjam magamból.  Megtörtént például, hogy egy nagycsoportos óvodást vezető valaki tűrhetetlen agresszióval beszélt a gyerekekkel.

Fájdalmat éreztem, hogy igen, a gyerekeinket megpróbáljuk jó óvodába, iskolába járatni, de nem tudjuk, a jó óvodában, iskolában jó tanárok vannak-e? Hogy fordulhat elő, hogy egy tanár a nála sudárabb növendékre féltékeny, amit úgy fejez ki, hogy négyesnél jobbat sosem ad neki.

A közlekedésben bizony sok keserves tapasztalatot szerezhet az ember.

Pengével vágták le a metrón a kedvenc, gyönyörű táskámat a vállamról, kérdem: hová jutott a világ? Én nem félek. Tudom, ha van mit féltenem, azt ne abba a táskába tegyem, amit bármikor egy pengével le tudnak vágni rólam. De azt gondolom, hogy tiszteletre méltóbb az, aki inkább kiáll a sarokra és kéreget.

A színházi szakmán belül is előfordulhat kicsinyességbe hajló agresszió?

Az egyik legigazságtalanabb történet Marton Lászlóé.

Laci közel állt a férjemhez és hozzám is. Egy egészséges ember egyszer csak összesoványodott, és előjött minden baj, ami egy testben előjöhet, és rövid időn belül meghalt. Mint a farkas falka rontottak rá olyanok is, akik sokat köszönhettek nekik. Csak úgy tudott rosszul bánni valakivel, ha azt mondta, jövőre nem fogom megújítani a szerződésedet, mert nem dolgoznak veled a rendezők, ne haragudj. Ilyen megtörténhet és előfordulhat ma is. Ennyire otrombán megtámadni valakit, ahogy megesett, övön aluli, lélektelen és végső soron gyilkos volt.

Volt-e olyan szerep, ami elkerülte?

Nem. Nem tudhatom, hogy mi került el, mivel sosem volt szerepálmom. Olyan szerencsés ember vagyok, hogy korom, görbe lábam, orrom formája és az anyajegyem ellenére mindig megkaptam azt, ami nekem mámor volt és elég erőm volt hozzá. Az is jó szakasza volt az életemnek, amikor havonta 36-okat játszottam, hiszen minden hétvégén dupláztam. De 18-20, az ideális, és most ebben a szakaszban vagyok, az életkoromnak megfelelően pont annyit játszom, amennyi jól esik.

A jövő évaddal kapcsolatban nem kérdezték, hogy szeretne-e valamit?

Ha lenne ötletem, és nagyon vágynék rá, és csekély létszámú kis közegben, házi színpadon csinálni szeretnék valamit, biztos, hogy kapnék rá teret. De nincs ilyen. Sokat és jókat játszottam. Időben ért a Jászai-díj, Érdemes művész vagyok, és Kossuth-díjas.

Nem lehet szavam. Mi a túrót akarnék még? Nagyszerű, csodálatos a családom: öt unokám van, boldog vagyok velük. Ha csak kettőt játszom egy hónapban, akkor 28 nap nekik marad.