Amikor a szovjet csapatok elérték Auschwitz térségét, fogalmuk sem volt róla, milyen helyen járnak. Azt hitték, csak egy településen kell áthaladniuk. Aztán lassan felfogták, hol vannak. 77 évvel ezelőtt, 1945. január 27-én szabadult fel a történelem legpokolibb halálgyára.
1942-ben, a hirhedt wannssei konferencián rögzítették írásba a Harmadik Birodalom államapparátusának prominensei az Endlösungot, a zsidó kérdés „végleges megoldását”. A hangzatos kifejezés 11 millió ember halálos ítéletét, az európai zsidóság fizikai megsemmisítésének tervét takarta, amit a nácik módszeresen, hatékonyan és a lehető leggyorsabban akartak kivitelezni. Bár a zsidók kivégzése Európa megszállt területein addigra gyakorlatilag mindenhol napirenden szerepelt, a konferencia már az ipari méreteket öltő tömeggyilkosságok nyitánya volt. A leghíresebb megsemmisítő láger Auschwitz volt, ahol a tábor fennállásának évei alatt 1 millió zsidót végeztek ki.
A lágert 1940-ben létesítették a lengyel Oswiecim mellett, az SS fennhatósága alatt. Eredetileg nem megsemmisítő tábornak szánták, hanem a lengyel politikai foglyoknak építették, mivel a börtönök már nem bírták kapacitással a befogadásukat. 1942-től egyre nagyobb számban érkeztek zsidó transzportok Auschwitzba, köztük a legnagyobb deportált csoportot a magyarok alkották, mintegy 430 000 fővel. A tábor az évek folyamán három részre tagolódott. Auschwitz I adminisztrációs központ volt, s bár itt is tízezrek lelték halálukat, a szisztematikus tömeggyilkosságok helyszíne Auschwitz II – Birkenau lett, amelyet egy lengyel falu helyén építettek fel.
Itt üzemeltek a gázkamrák és a krematóriumok, amely a nácik számítása szerint évente másfél millió ember kivégzésére voltak alkalmasak. Auschwitz III a mintegy negyven altábor gyűjtőneve volt. A foglyok ezekben dolgoztak különböző ipari és mezőgazdasági üzemekben. A gátlástalan náci cinizmus mindennél többet mondó példája volt a tábor bejárata feletti „A munka szabaddá tesz” felirat.
Auschwitzban az SS tagjai mindent elkövettek, amit csak az elállatiasodott ember elkövethet más emberek ellen. Már a tömeges elgázosítások megkezdése előtt – a fogvatartási körülmények, a büntetlenül elkövethető verések, kínzások, az élelem minősége és mennyisége, a kivégzések miatt – a halálozási arány olyan magasra emelkedett, hogy a kényszermunkatáborok kezdtek kapacitást csökkenteni a munkások hiánya következtében, így a kegyetlenkedéseket az SS kénytelen volt kissé visszaszorítani. A transzportok létszámának növekedése aztán már biztosította a folyamatos feltöltöttséget, egyben utat nyitott a gázkamrák és a krematóriumok ipari méretű működése előtt. Az első kísérletek a gázkamrákkal 1941 őszén kezdődtek. Rudolf Höss, az auschwitzi tábor parancsnoka a nürbergi perben tett vallomásában így emlékezett vissza:
A zsidókérdés „végleges megoldása” az összes európai zsidó teljes kiirtását jelentette. Parancsot kaptam, hogy 1941 júniusában könnyítsem meg a kiirtást. A Főkormányzóságban abban az időben még három megsemmisítő tábor volt: Belzec, Treblinka és Wolzek. Ezek a táborok a biztonsági rendőrség és az SD különleges osztagai alá tartoztak. Meglátogattam Treblinkát, hogy megállapítsam, hogyan hajtják végre a kivégzéseket. A treblinkai táborparancsnok azt mondta nekem, hogy fél esztendő alatt 80.000 embert semmisített meg. Fő feladata a varsói gettóból származó valamennyi zsidó megsemmisítése volt. Monoxid-gázt használt, és nézete szerint módszerei nem voltak nagyon hatékonyak. Én tehát, amikor az auschwitzi megsemmisítő épületet felállítottam, a Ciklon B-t használtam, ez kristályosított cián. Egy kis nyíláson dobtuk be a halálkamrába. A klimatikus viszonyoktól függően háromtól tizenöt percig tartott, amíg ez a gáz megölte az embereket a halálkamrában. Tudtuk, hogy mikor haltak meg az emberek, mert elhalt a kiáltozásuk. Rendszerint egy fél óráig vártunk, mielőtt kinyitottuk az ajtókat és eltávolítottuk a tetemeket. Miután elvitték a hullákat, lehúzták gyűrűiket és kiszedték aranyfogaikat.
Az Auschwitz-Birkenau tábor építése szintén 1941-ben kezdődött, a meglévő krematóriumok mellé később, 1943-ban építettek újakat. A megsemmisítő-komplexum teljes kapacitással naponta húszezer embert volt képes meggyilkolni, az odaérkezők mintegy 70-75 százalékára várt biztos halál. A tömeges elgázosítások egészen 1944 őszéig zajlottak, az utolsó szelektálás a gázkamrákba október 30-án történt. A szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik érezhetően idegesek lettek, Himmler parancsot adott a gázkamrák felrobbantására és a krematóriumok lerombolására, ahogyan utasítás érkezett az összes táborban lévő fogoly likvidálására is, ezeket azonban már nem hajtották végre. 1945 januárjában elrendelték a tábor evakuálását, ezzel a paranccsal kezdődtek el a tragikus halálmenetek. Több tízezer foglyot indítottak gyalogosan a fagyban a mintegy 60 kilométerre fekvő Gliwicébe és Wodzislawba, hogy onnan németországi táborokba vigyék őket. Az őrök mindenkit lelőttek, aki lemaradt vagy akinek a szervezete nem bírta a megterhelést. Auschwitz és a csatolt táborok kiürítése során mintegy 15 000 ember halt meg. A táborban mindössze hét és félezer, beteg vagy haldokló fogoly maradt, akikre a január 27-én bevonuló szovjet katonák találtak rá.
A tábort a Vörös Hadsereg I. Ukrán Frontjának katonái szabadították fel, de ennek eleinte nem is voltak tudatában. Eredetileg be sem akartak menni a táborokba, miután fogalmuk sem volt róla, hogy milyen célt szolgálnak. Csak azt tudták, hogy katonailag nem releváns terület, így nem is akartak foglalkozni vele. Sztálin tudott a haláltáborok létezéséről, de a Vörös Hadsereg vezetésével már nem osztotta meg információit, így érthető a szovjet katonák zavarodottsága és megdöbbenése az Auschwitzban eléjük táruló pokoli képek, a temetetlen halottak és az őket felszabadítóként üdvözlő, legyengült élő csontvázak láttán. Vaszilij Petrenko parancsnok, a felszabadítók egyike évekkel később úgy emlékezett:
Sok borzalmat láttam a fronton, rengeteg halált, de azt össze sem lehet hasonlítani azzal, ami a táborban fogadott.
A katonák önkéntes civilek segítségével igyekeztek felállítani egy kórházat, hogy a betegeknek segítséget nyújtsanak, de a több mint 4000 súlyosabb esetből minden igyekezetük ellenére ötszázan így is életüket vesztették az alultápláltság vagy a segítség késése miatt.
A túlélők csak részben tudták felfogni azt, ami történt. Képtelenek voltak elhinni, hogy a nácik eltűntek, és nem térnek vissza többé. Egy részük a felszabadulás utáni napokban útnak indult haza, vagy arrafelé, ahol otthonukból elhurcolták őket, sokan azonban a táborban maradtak, és próbáltak segíteni a többi túlélőnek.
Azok számára, akik kiszabadultak Auschwitzból vagy más haláltáborból, a legnagyobb próbatételt immár életük újrakezdése, és a trauma feldolgozása jelentette. Azt gondolnánk, egy ilyen méretű népirtás után az antiszemitizmus semmilyen teret nem nyerhet Európában, a valóság azonban kegyetlen gyorsasággal cáfolt rá erre. Lengyelországban, ahol az egyik legnagyobb volt a holokauszt áldozatainak száma Európában, a túlélő zsidók folyamatos félelemben éltek a pogromok miatt. A legborzalmasabb eset 1946 júliusában történt Kielce városában, ahol a csőcselék negyven zsidót gyilkolt meg. A világégést túlélők közül rengetegen indultak útnak nyugat felé, az újrakezdés reményében. Útjukat számos, zsidók megsegítésére létrejött szervezet támogatta: táborokban helyezték el őket, élelmiszert és ruhát osztottak szét közöttük, ám azzal mindenki tisztában volt, hogy ez a helyzet hosszabb távon tarthatatlan. Sokan választották úti céljuknak az Egyesült Államokat, ezt az USA először elnöki rendelettel, majd külön törvénnyel támogatta és szabályozta, aminek eredményeképpen 1952 végéig minteg 100 000 zsidó érkezett az országba letelepedési céllal. A másik úticél a világégés végén még nem is létezett, ám a holokauszt ténye szinte kikövetelte létrehozását: Izrael állam 1948 májusi megalakulásával az európai zsidóság életben maradt tagjai lehetőséget kaptak arra, hogy új, addig soha nem látott hazájukban telepedjenek le, és kezdjenek új életet. 1953-ig mintegy 170 000-en választották ezt a lehetőséget.
Az ENSZ 2005-ben az auschwitzi tábor felszabadításának napját, január 27-ét a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapjává nyilvánította.