Így nézhet ki a Sötét Anyag – Lemodellezték hogyan szőheti át a Világegyetemet
2020-09-18
Elkészült Magyarország Mesterséges Intelligencia Stratégiája
2020-09-21
Show all

A nevetés filozófiája

Bergson előtt nem nagyon foglalkoztak a filozófusok a humorral. A francia gondolkodó mutatta meg, hogy a nevetés társadalmi jelenség, még ha egyedül nevetünk is, egyfajta közösségi korrekció, amely rávilágít a rugalmatlan viselkedésre.

A Monty Python 1970-es évadában, a 20. rész végén egy televíziós vetélkedőt parodizálnak a társulat tagjai. A házigazda (John Cleese) egy rosszkedvű, mogorva öregasszonyt (Terry Jones) kérdez. Az első kérdés szinte abszurd módon nehéz egy ilyen vetélkedőben. A párbeszéd a következőképpen alakul:

A karteziánus dualizmus melyik nagy ellenfele veti el a lelki jelenségek fizikai állapotokra való visszavezetését?

Honnan tudnám?!

Tippeljen!

Henri Bergson.

Ez a helyes válasz!

Óóó, szerencsém volt, soha nem hallottam még róla!.

John Cleese-ék elég jól felkészültek voltak a nyugati filozófia történetéből (és a nyugati filozófusok italozási szokásaiból is). Így nem meglepő, hogy a francia filozófus, Henri Bergson neve előkerült ebben a jelenetben. Bergsonnak van egy híres esszéje, ami alighanem húsbavágó minden humorista számára, ugyanis a nevetésről szól.

A nevetéssel persze Bergson előtt is foglalkoztak, bár kétségtelenül nem ez a téma volt a legfontosabb a filozófusok által kutatott területek között. A preszókratikus Démokritoszt például “a nevető” filozófusnak hívták életigenlése miatt. (Horatius is így nevezi például.) Nagyon keveset tudunk róla, azt is főleg Arisztotelész leírásából. Mai, szélesebb körű ismertségét sem a “nevetésnek”, sokkal inkább az atomokról szóló elméletének köszönheti.

Arisztotelész művészetekkel foglalkozó könyvében, a Poétikában van szó a komédia műfajáról, de alig érinti a témát. Thomas Hobbes és René Descartes is csak átfutnak a kérdésen, utóbbi nagyjából annyival el is intézi, hogy akkor nevetünk, amikor fölényben érezzük magunkat.

Arthur Schopenhauer például úgy vélte, hogy a komédia a hibából ered, amikor a dolgok nem passzolnak össze. Freud elmélete pedig azzal magyarázza a humort, hogy az feloldozást, felszabadulást, kitörési pontot kínál az elfojtott érzelmek, vágyak számára.

Bergsont nem nagyon győzték meg ezek a magyarázatok. A nevetést fontosabbnak tartotta annál, hogy ilyen félmondatokkal el lehessen intézni.

Elmélete tartalmazza ugyan a fölényt és a hibákat, az össze nem passzoló dolgokat is, de ennél sokkal tágabb értelmezési tartományt is nyitott. Az 1900-ban megjelent írás hihetetlenül nagy népszerűséget szerzett a filozófusnak, vagyis a témaválasztás igen kiválónak bizonyult. De azért érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon egy filozófus miért nem a hagyományos filozófiai témákkal foglalkozik, mint például az idő természete és mibenléte, az érzékszervek észlelési problémái, a külvilág létezése, a szabad akarat kérdése, a test és a lélek egysége vagy kettőssége.

Talán éppen a téma megragadhatatlansága vonzotta. Biztos önök is voltak már olyan helyzetben, amikor elmondtak egy viccet, vagy mondtak valamit, amit humorosnak gondoltak, de a másik nem értette és el kellett kezdeni magyarázni a humort. Lehetetlen helyzet, egy ilyenből már nem lehet jól kijönni. Valaki vagy érti, vagy nem. Bergson ilyen értelemben lehetetlen küldetésre vállalkozott: megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, feltárni a feltárhatatlant.

Úgy gondolta, hogy a humor “élő dolog”, amelyet a “az életnek kijáró tisztelettel” kell kezelni. Így a nevetésről írott esszéje sokkal inkább egy zoológus megfigyelési módszerein alapul, mintsem a több ezer éve csiszolódó filozófiai tudományos érvelésen. Nem definíciót keres, hanem a jelenséget próbálja meg leírni. Ennek szellemében három olyan állapotot figyelt meg, amely speciálisan jellemző a humorra.

Az első az, hogy a humor sajátosan és szigorúan emberi jelenség. Ez azt jelenti, hogy kizárólag emberi közegben jelenik meg. Nevethetünk egy állat vicces viselkedésén, de ezt kizárólag azért tudjuk megtenni, mert valami emberit, valamilyen emberi gondolat, viselkedés kifejezését látjuk bele. Az internet egyik klasszikus mémje volt Grumpy Cat, akinek mogorva (arc)kifejezésével számtalan poént el lehetett adni – mivel emberi helyzetekre lehetett azokat vonatkoztatni. Ugyanez vonatkozhat tárgyakra is.

Egy hagymával meg lehet ríkatni az embereket, de olyan zöldség még sohasem volt, amellyel meg lehetne nevettetni őket

mondta egyszer Will Rogers, az 1920-as, ‘30-as évek ismert színésze, komikusa, humoristája – és nem volt igaza. Elég csak megnyitni egy közösségi oldalt és tömegével jönnek az antropomorf poénok, amelyeken szintén azért nevetünk, mert valami emberit fejeznek ki.

A második bergsoni megfigyelés nagyon furcsán hangzik:

a nevetésnek nincs nagyobb ellensége, mint az érzelem.

Bergson azonban “érzelmen” bizonyos negatív állapotokat értett: szánalom, melankólia, düh, félelem, stb. S valóban, ha ilyen állapotban vagyunk, akkor nem jön a maga természetességével belőlünk a nevetés, a humor. Valahogy ösztönösen érezzük, hogy mikor van helye és ideje a nevetésnek, és melyek azok a helyzetek, állapotok, amikor célszerű tartózkodni tőle.

Akik megszegik ezeket az íratlan szabályokat, súlyos büntetésre számíthatnak a közösségtől. Gilbert Gottfried amerikai komikus például a 2011. szeptember 11-iki terrortámadások után megpróbált viccelni ezzel a témával:

Korán kell indulnom, megyek Kaliforniába. Nincs sajnos közvetlen járat, azt mondták előbb meg kell állnunk az Empire State Buildingnél.

Nem hiszem, hogy bárki is a szakmában gyorsabban vesztette volna el a közönségét, mint én akkor

emlékszik vissza a reakciókra Gottfried. Bergson erre azt mondaná, hogy az érzelmi tétek túl nagyok voltak ahhoz, hogy viccen keresztül tudjanak kisülni. A nevetéshez – folytatja Bergson – egy “külső, a helyzetben nem érdekelt szemlélő” állapotában kell lennünk.

Ebből persze nem következik az, hogy nehéz helyzetben, nehéz időkben ne lehetne nevetni, ne nyílna tér a humornak. Számtalan példát lehetne sorolni, amikor (Közép-Kelet-Európában különösen) a humor valamilyen tragédia, balszerencse feldolgozásában nagy szerepet játszik.

George Harrisont, a Beatles gitárosát 1999-ben egy őrült rajongó megszúrta. Hordágyon vitték ki a házából, de azért volt ereje, hogy odaszóljon egy nemrég felvett alkalmazottjának: “na, hogy tetszik az új meló”?

Egy másik anekdota szerint Voltaire-t a halálos ágyán felszólította egy pap, hogy tagadja meg a Sátánt.

Most nem az az idő van, amikor új ellenségeket kéne szereznem

hangzott a válasz.

Bergson elmélete szerint a humor bizonyos esetekben pont azért működik katartikusan, mert arra kényszerít minket, hogy külső perspektívából nézzünk magunkra, segít abban, hogy valamilyen nehezen elviselhető helyzetből kilépjünk – legalább egy poén erejéig.

Bergson harmadik megfigyelése az volt, hogy a nevetés mindig valamilyen “visszhangra” vár. Ez azt jelenti, hogy a humor, a nevetés mindig kötődik valamilyen közösséghez. Az evolúciós elméletek szerint elképzelhető, hogy a beszéd előtti időszakban a nevetés egyfajta nyelv-előtti kifejeződése volt a biztonságnak, egy közösséghez való tartozásnak. Se szeri, se száma az olyan vicceknek, amelyek országokról, népekről, közösségekről szólnak. (Skót viccek, zsidó viccek, stb.)

Emily Herring, a ghenti egyetem kutatója, akinek esszéje alapján ez a cikk készült egy belga viccet hoz fel példaként:

miután Isten megteremtette Franciaországot, azt gondolta, hogy ez a legcsodálatosabb ország a világon. Aztán amikor látta, hogy a többi ember féltékennyé válik, elhatározta, hogy egyensúlyba hozza a dolgokat, és megteremtette a franciákat is.

A humor közösségteremtő erejét jól jelzi, hogy egy csomó olyan vicc van, amelyet csak egy adott csoport, baráti társaság, közösség tagjai értenek. “A nevetés mindig egy közösség nevetése” – ahogy Bergson megfogalmazza. Még amikor egyedül nevetünk, akkor is jelen van bizonyos értelemben a közösség, akkor is vágyunk arra, hogy együtt nevessünk.

Csaknem egy évtizeddel a Nevetés sikere után Bergson kora egyik legdivatosabb témája, az evolúció felé fordult. A magyarul Teremtő fejlődés címen megjelent könyvet 1907-ben adták ki és sikerült vele megismételnie a Nevetés sikerét. Bergson szerint az élet egy örökké változó, kreatív folyamat, amely spontán, soha nem kiismerhető. Az ebben az értelemben felfogott életfolyamat szöges ellentéte a mechanikus, determinált technikának, technológiának, amelynek lényege az ismétlődés és az előrejelezhetőség. Az életfolyamat kreatív, mert a környezethez való alkalmazkodáshoz kreativitásra van szüksége. Az alkalmazkodás, a kreativitás pedig rugalmasságot feltételez.

Ezek a gondolatok már a Nevetés megírása idején is jelen voltak Bergsonnál. A komikumot és az általa kiváltott nevetést egy emberi problémára adott válasznak tartotta. Ebben az értelemben maga is része a kreativitásnak, az alkalmazkodásnak. Alkalmazkodni nem csak a fizikai, de a társadalmi, szellemi környezethez is szükséges. A kreativitás társadalmi jelenség is, nem csak a fizikai túlélés nélkülözhetetlen eszköze. A társadalom, a közösség megköveteli, hogy az egyén adottságait – amelyek ilyen értelemben merevek – minél rugalmasabbá tegye. A nevetés e két tényező feszültségét hivatott felszínre hozni és feloldani.

Charlie Chaplin a Modern idők című 1936-os filmjében egy gyári munkást alakít, aki a futószalag mellett ugyanazokat a mozdulatokat végzi óráról órára. Annyira beléivódik ez, hogy műszak után se tudja abbahagyni. Bergsoni szemszögből magyarázva ez azért mulatságos, mert olyasvalakit látunk, aki nem tud váltani, aki nem a helyzetnek megfelelően viselkedik, aki nem rugalmas, nem tud alkalmazkodni, mechanikusan ismételget egy előre meghatározott mozdulatsort, sémát.

Ez a megfigyelés megmagyarázza azt, hogy miért kiapadhatatlan humorforrás a filmekben a “kívülálló” karaktere, aki észre sem veszi, hogy mellette milyen hihetetlen események történnek. A Harry Potter és a Halál ereklyéi című filmben a pincérnő észre se veszi, hogy a kávézóban a varázslótanoncok és a halálfalók öldöklő küzdelmet vívnak. Ilyen “kívülálló” a Mission: Impossible – Utóhatás című akciófilmben, egy irodai dolgozó is, aki nem veszi észre, hogy mögötte a felhőkarcolón felfelé mászva Tom Cruise éppen megmenteni készül a világot.

A Marx fivérek Kacsaleves (Duck Soup) című 1933-as mozijában két karakter (Harpo és Groucho Marx) egyformán öltözve egy nem létező tükör két oldalán állnak. Harpo azt szeretné, hogy a másik tükörnek lássa a semmit, így pontosan leutánozza társa minden mozdulatát.

Bergson elmélete szerint a nevetés azt célozza, amikor az élet elveszti elevenségét és az anyagi, a mechanikai világ törvényei szerint akar működni.

Nincs a világon két teljesen egyforma élőlény, az élet soha nem ismétli önmagát, még az ikreknek is különböző életük, tapasztalataik, élményeik vannak. Így amikor két élőlény teljesen mechanikusan ugyanazokat a mozdulatokat végzi, a humornak kell feloldalnia a lelki és a fizikai világ között keletkező feszültséget.

Ehhez hasonlóan, a lelki és a fizikai világ szembe kerülésével keletkező feszültség jelenik meg a “testi”, az “altesti” humorban. Bergson példája egy szónok, aki beszéde leghatásosabb részénél eltüsszenti magát. De ide tartoznak a szellentős és a vécés poénok is. Ezeken (még ha nagyon gagyinak is tűnnek) azért nevetünk, mert a figyelem a történetről, az emberről, a lelki folyamatokról hirtelen a fizikai folyamatokra, saját fizikai korlátainkra ugrik át. Érdekes, hogy Bergson ebbe a kategóriába sorolja a szóvicceket is, legalábbis azokat, amelyek a nyelv mechanikus, reflektálatlan használatán alapulnak, s így rávilágítanak a nyelv korlátaira.

Összegezhetjük tehát, hogy Bergson szerint minden, ami az emberi kreativitás, rugalmasság ellen mutatkozik humorforrás lehet. A nevetés, a humor társadalmi funkcióval rendelkezik: (jó esetben) nem bántóan, de határozottan mutatja meg a társadalom számára “kényelmetlen” helyzeteket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a humorban létezne valamiféle határozott erkölcsiség. Ned Flanders, Homer Simpson erkölcsileg feddhetetlen szomszédja szintén nevetséges – pont a rugalmatlansága miatt.

Monty Pythonék pontosan tisztában voltak mindezzel – ismerték Bergsont. Le is róják tiszteletüket a mester előtt: John Cleese az egyik jelenetben egy riportert játszik, aki két bejelentkezés között éppen arról értekezik, hogy kitart “a nevetés bergsoni elmélete mellett, amely szerint a humor egyfajta társadalmi szankció a rugalmatlan viselkedéssel szemben”.

Cikk küldése e-mailben

Vélemény, hozzászólás?