Az elmúlt évtizedekben, marketing szerepük visszaszorulásával, fokozatosan eltűntek a hagyományos utcai plakátok, és megszűntek az azokat rendszeresen bemutató kiállítások is. Ezt a hiányt igyekeznek legalább részben pótolni Tóth Levente, újságíró, plakátgyűjtő időszakos tárlatai. Ő nyilatkozott a tudás.hu-nak.
Már az ötödik, saját gyűjteményedből válogatott kiállításod fut, jelenleg Zene szemeinknek Vol2. címmel. Mi motivál abban, hogy időről-időre megmutasd egy-egy téma köré szervezve gyűjteményed egy részét?
A gyűjtőkben nagyon erős a birtoklási vágy, ám a legtöbben megelégszenek azzal, hogy gyarapítsák a kollekciójukat és egyáltalán nincs késztetésük arra, hogy ezt megmutassák a külvilágnak. Ez bizonyos fokig érthető, hiszem egy kiállítás alkalmával óhatatlanul is sérülhetnek a darabok, a plakátok esetében ez különösen így van.
Nekem viszont nem elsősorban a birtoklás érzése ad örömöt, hanem a kollekció mind teljesebbé tétele, és ezzel együtt az, hogy másoknak is megmutassam a plakátjaimat.
A kiállításokon pedig szívesen tartok tárlatvezetéseket, hogy az érdeklődők jobban megismerhessék a magyar plakátművészeket és alkotásaik hátterét.
Azt vallom, hogy a plakátok arra készültek, hogy lássák őket, és nem arra, hogy mappákban porosodjanak.
Mostanra 1200 darabból álló kollekcióm van, de vannak nálam sokkal nagyobb gyűjtők, akiknek a kollekciója mennyiségben és értékben is lényegesen jelentősebb. Viszont én vagyok azon kevesek egyike a gyűjtők közül, aki ezt a közönségnek meg is mutatja.
A plakátkiállítások gyakorlatilag megszűntek. Míg a rendszerváltásig Magyarországon évente rendeztek kiállításokat, mert sok plakát készült, most már inkább csak egy-egy aukció előtt történik meg ez a licitre bocsátott tételekkel vagy azokat reklámozva.
Már az ötödik kiállításom látható.
István, a király, Jézus Krisztus Szupersztár, Óz, a nagy varázsló, My Fair Lady, Hair — ezek az ikonikus filmek és musicalek plakátjai szerepelnek a Zene Szemeimnek Vol2. című tárlaton az Újbudai Galériában.
Ennek első része a 60-as, 70- es évek beat és rock korszakát mutatta be főleg a pop-art köré szerveződve, amely stílust amúgy nagyon kedvelem, csakúgy, mint más gyűjtők.
Az első tárlatom is a pop-art hatásáról szólt a terézvárosi Eötvös10-ben. Ott ezt követte a Kezeslábas című kiállításom, amelyen – mint a nevéből is kiderül – nagy kezeket és lábakat megjelenítő alkotások voltak láthatóak, majd a színházi témájú plakátok következtek, amelyeket március végétől Keszthelyen is láthatóak majd a Balaton Színházban. A zenei tárlatokon Kollányi Yulo grafikus, tipográfus volt a segítségemre kurátorként, és vele már tervezzük az újabb kiállításokat.
Tulajdonképpen mi a plakát? Mi volt a különböző korszakokban a jelentősége, milyen kultúrtörténeti szerepe volt?
A plakát Magyarországon is az egyik legfontosabb reklámeszköz volt a XIX. és XX. században nagyjából a rendszerváltásig.
A 2. világháború előtt a plakát kiemelkedő szerepét mutatja, hogy a hirdető cégek magas művészeti szinten alkotó grafikusokat alkalmaztak, akik kiemelkedő plakátokat hoztak létre.
A szocializmus alatt az 50-es évek végétől a 80-as évek végéig tartott egy nagyon termékeny időszak, sok kiemelkedő színvonalú plakáttal. Ekkoriban minden külföldi filmhez hazai tervezésű plakát készült, nem voltak licensz plakátok, amire csak a magyar felirat került fel. Ez egy nagy egyediséget ad ennek a korszaknak, ezért gyűjtői szempontból is különleges.
Ha például valaki a Csillagok háborúja plakátokat gyűjt bárhol a világon, annak az egyedi magyar darabok nagyon értékesek, ráadásul még jók is.
Az internet, és aztán a közösségi média megjelenésével a plakát funkciója, és ezzel a művészeti kifejező eszköze fokozatosan háttérbe szorult. A plakát ebben a hagyományos, utcára szánt formában és méretben a XX. század végére marginális reklámeszközzé vált, bár a köztéri reklám még mindig fontos, de inkább más formában.
Hogyan és milyen rendezőelv szerint kezdtél el plakátokat gyűjteni?
Mindig gyűjtöttem valamit, általában régi dolgokat.
Nagy korszakaim voltak: a katonai képeslapok, az afrikai szobrok, az üvegek gyűjtése. Amikor nyolc évvel ezelőtt 50 éves lettem, úgy döntöttem, hogy keresek egy 1967-ből, a születésem évéből származó relikviát magamnak. Az első, amibe belebotlottam Örkény István Tóték című drámája Thália Színházban tartott ősbemutatójának plakátja volt. Az, hogy a plakát éppen a Tóték volt, a nevem miatt is eléggé szimbolikus tette ezt az 1967-es alkotást, így azonnal megvettem, és innentől nem volt megállás.
Ezután kezdtem beleásni magam a plakátok világába.
Nagyon felkeltették az érdeklődésemet az 50-es évek végétől a 90-es évek elejéig születő magyar művek, ebben a korszakban grafikai szempontból nagyon értékes plakátok születtek.
Én alapvetően ebben a bő 30 évben készült műveket gyűjtőm, és ezen belül lényeges számomra, hogy a legjobb grafikusok kiemelkedőbb műveit megszerezzem.
Arra törekszem, hogy egy olyan gyűjteményt rakjak össze, amely ezt a korszakot grafikai sokszínűségében és alkotóiban is minél jobban reprezentálja.
A saját gyűjteményem építése során soha nem az vezérelt, hogy egyébként a gyűjtői piac mit tart értékesnek, a saját ízlésvilágomat követem többnyire, de van persze, amikor ez egybeesik a piac értékítéletével.
Ma milyen csatornákon lehet hozzájutni egy-egy új darabhoz?
Régebben a gyűjtők antikváriumokban, régiségvásárokon kutakodtak.
Az internet megjelenése új korszakot nyitott a gyűjtésben, könnyebbé vált egyfelől a kutatómunka, a tájékozódás, másfelől pedig maga a gyűjtés is átterelődött ide.
Én már szinte kizárólag csak interneten vásárlok, vagy legalábbis biztosan ezen a felületen jön létre a kapcsolat a másik féllel. Lehet ez árverés, Facebook-csoport, használtcikk portál. Folyamatosan nézem az online kínálatot, általában a reggeli kávé mellett pörgetem végig ezeket a csatornákat, aztán persze van olyan, hogy mire megiszom a kávét, a kiszemelt darabot meg is vette valaki.
Ma már gyakorlatilag lehetetlen kifogni az aranyhalat fillérekért.
Gyakori ugyan még most is, hogy valaki alacsony áron meghirdet valamit, mert nem tudja, hogy mennyit ér, de mivel mindenki figyeli ezeket a felületeket, a piac azonnal beárazza ezt egy licit során. Az internet megjelenésével több gyűjtő is lett, mert az adásvételi csatornák könnyen hozzáférhetővé váltak.
E mellett legalább 5 olyan magyar galéria, antikvárium, kereskedő és aukciósház van, amelyek rendszeresen tart plakátárveréseket, valamint a régiség- és művészeti aukciókon is jelennek meg plakátok.
Mi határozza meg a plakát értékét?
Az én gyűjtési korszakomból származóknál többnyire a téma. A téma megelőzi árban a grafikai minőséget.
Egy ismert amerikai film plakátja többet ér, mint például egy szovjet, művészeti szempontból hiába igényesebb, értékesebb az utóbbi.
Vannak például olyan témák, amelyeknek külön gyűjtői köre van, mint például a Piedone filmek vagy a sci-fi, ami felsrófolja az árat. A plakát állapota is számít, vagyis össze volt-e hajtva, hány és milyen hajtás látszik rajta, van-e szakadás, hiány — ezek komoly befolyásoló tényezővel bírnak.
Egy 60-as, 70-es évekből származó nagyobb méretű, jó állapotban lévő plakát több tízezer forint is lehet, a legkurrensebbek inkább pedig 100 ezer forint körüliek.
Jelentős árnövekedés volt már azóta is, hogy én elkezdtem ezzel foglalkozni. A plakát egy népszerű gyűjtési terület lett, sok új szereplő lépett be, ez is felhúzza az árakat. Ez az említett korszak még így is jóval megfizethetőbb, mint a háború előtti plakátok, amelyek nagyon nagy értékkel bírnak, nem ritkán jobb festmény árában kelnek el, így egy belőlük álló gyűjtemény építéséhez már komoly tőkeerő kell.
Mik a kedvenceid a gyűjteményedből?
A koronaékszerem és kedvencem a Mészáros Márta által rendezett Szép lányok ne sírjatok című 1970-es film plakátja.
Ez volt az első olyan magyar zenés film, amely teljesen a beatzenére épült, és egy kiemelkedő kvalitású, pop-art stílusú plakát készült hozzá.
A másik favoritom szintén pop-art stílusú, a francia Francois Truffaut által rendezett 451 Fahrenheit című film plakátja. És persze a Tóték, ami nemcsak első, hanem még nagyon jó is. Mindhárom Kemény György grafikus műve.
A kereskedelmi plakátok közül az Opera rúzs reklámja a nagy kedvencem. Zala Tibor nagyon bátor alkotásán is tetten érhető a pop-art legnagyobbjainak a hatása. De nagy bajban lennék, ha a kedvenceimet kellene kiállítanom, mert ötvenig biztos nem állnék meg.
