Senki ne csodálkozzon, ha az erdőt, mezőt járva egy rőtbe hajló, szürkésbarna bundájú, méretes ragadozó keresztezi az útját. A nádi farkas, vagyis a sakál ma már az ország területén bárhol előfordulhat. Földvári Attila az Országos Magyar Vadászkamara szóvivője a tudás.hu-nak elmondta, hogy a sakál rendkívül gyorsan szaporodik, és nem zárható ki, hogy megjelenik majd a budai otthonoknál, mint a róka és vaddisznó, amely genetikailag alkalmazkodott a városi élethez. A sakálok csapatban vadásznak és akár egy őzet is levadásznak. És párosodnak a kutyákkal.
Megvan már tíz éve is annak, hogy kedves ismerősöm meghívott vadászni Bugacra.
Előre kell bocsátanom, hogy magam nem vagyok puskás ember, de semmi bajom nincs a vadászattal és a vadászokkal. A vadűzést a természet szerves részének tartom, úgy gondolom, hogy
ragadozók hiányában az okszerűen végzett és szabályozott vadászat a természet egyensúlyának fenntartására is hivatott, ősi szenvedély.
Természetes ragadozók hiányában, írtam az előbb, s be kell vallani, hogy ez már akkor, az említett bugaci vadásznapok idején sem volt egészen igaz. Éjjel három óra előtt léptünk ki az ősborókással körülvett, kicsi házból és álmos szemem azonnal kikerekedett, amint meghallottam a sűrűből felhangzó, innen-onnan egymásnak felelgető, hátborzongató vonyítást. Aranysakálok!
Azelőtt még nem hallottam ilyet, vadász barátom pedig már fel sem kapta rá a fejét. Tudomásul vette, hogy itt vannak.
Manapság pedig már szinte az egész országban megélnek, bárhol összefuthatunk velük. Persze csak ha szerencsénk van, mert
a sakál ravasz, intelligens állat, mint a kutyafélék általában, bújik, rejtőzik és fél az embertől – tegyük hozzá, okkal.
Arany János bujdosó Toldi Miklósa is nádi farkassal, „toportyán féreggel” viaskodott, vagyis az aranysakál már századokkal ezelőtt is élt Magyarországon, ám utóbb nyomtalanul eltűnt.
De vajon miért tűnt el és mikor tért vissza?
A 19. század végefelé kezdett el fogyatkozni a sakál állománya, aminek elsősorban az urbanizáció, a nagyüzemi megzőgazdaság terjedése és a vizes élőhelyek megfogyatkozása volt az oka – mondja Földvári Attila, az Országos Magyar Vadászkamara szóvivője és az Országos Magyar Vadászati Védegylet főmunkatársa.
1942-ben a sakált hivatalosan az ország területéről eltűnt fajnak nyilvánították, ugyanakkor szinte ezzel egyidőben, Bulgária felől, a Balkánon át újra elkezdett terjedni nyugat felé. Végül az 1980-as évek végén az aranysakál Magyarországra is visszatért, vagyis nem invazív hanem őshonos fajnak minősül.
Az első néhány évben sokan örültek neki, mondván, újra él nagyragadozó (lévén testméreténél fogva annak is minősülhet) az országban, jelenléte segíti majd a természet, a vadállomány egyensúlyának fenntartását.
Aztán a sakál exponenciálisan, szinte robbanásszerűen elkezdett terjedni. Ma már, ha nem is invazív, de invázós fajnak számít.
Gondolhatnánk, hogy a 19. századi állapotokhoz képes jóval urbanizáltabb, egyre szárazabb klímájú területen az eredetileg inkább a vizes élőhelyekhez kötődő nádi farkas aligha érzi jól magát, ám ennek ellenére évről-évre szaporodik a hazai állománya.
Földvári Attila szerint ez is mutatja, hogy a sakál nem olvassa a szakirodalmat, nem törődik azzal, hogy szerintünk mi jó neki és mi nem. Említettük, hogy a sakál okos, hamar felméri, hogy hol húzódnak a települések határai, mi veszélyes és mi nem és prímán alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez.
Egyébként ez nem csak rá jellemző, hiszen manapság már rókák élnek a kertvárosokban, vaddisznó túrják fel a ház körüli virágos kerteket és nyestek osonnak a belvárosi padlásokon – mondja a szóvivő.
A sakál egyelőre nem jár be a településekre, de régen a róka és vaddisznó sem élt a budapesti Rózsadombon – jegyzi meg Földvári Attila.
Tudományos kutatás igazolta, hogy
a városban élő vaddisznóknak egymást követő generációk során megváltozik a genetikai állománya, stressztűrőbbek lesznek, alvásciklusuk igazodik a városi életritmushoz.
A természet dinamikusan változó rendszer, aminek része a sakál is, így nem kizárt, hogy előbb-utóbb ez az állat is megtalálja majd a helyét az emberlakta környezetben – állítja a szóvivő.
Érdekes jelenség – jegyzi meg Földvári Attila -, hogy a sakál párosodik a kutyával, s az így világra jövő, szaporodóképes hibridek már hordozhatják az emberrel évezredekkel ezelőtt szövetségre lépett kutya génjeit, vagyis ez a kialakulóban lévő alfaj már kevésbé fog félni az embertől, bátrabban behatol majd a falvakba, városokba.
Az aranysakál táplálkozás szempontjából konkurrense a vörös rókának és a borznak.
A kutatások azt mutatják, hogy ahol elszaporodik a sakál, kiszorítja ezt a két fajt – állítja a szóvivő. A borz próbál aktívabban vadászni nappal, a magányosan vadászó róka pedig inkább odébb áll, mert a falkában élő sakál erősebb nála és a táplálékért/területért folytatott küzdelemben szinte biztosan ő húzza a rövidebbet.
Becslések szerint jelenleg
17 ezer aranysakál él Magyarországon. Ez a törzsállomány. Múlt évben 15 ezer sakált ejtettek el a vadászok és még így folyamatosan növekszik a számuk, ami jól mutatja a faj rendkívüli szaporodóképességét – mondja Földvári Attila.
Az aranysakál sikerének egyik titka, hogy családokban él, az utódok nevelésében a közösség minden tagja részt vesz. A tavasszal megszülető rókakölykök ősszel már kénytelenek egyedül boldogulni, nem úgy a sakálfiak, akik még mindig élvezhetik a falka támogatását, jelentősen növelve ezzel túlélési esélyeiket.
A sakálok társas vadászok, vadkamerás felvételek bizonyítják, hogy két sakál már könnyedén leterít egy őzet, sőt, még a legyengült szamarakkal is elbánnak.
A sakál egyébként mindent megeszik, vadászik az őzgidákra és a dámborjakra, nyúlra, fácánra. Ha sok a pocok, akkor azzal tömi meg a bendőjét, és ha más nincs, falja a gyümölcsöt és turkál az emberek hátrahagyott szemetében.
Mindezek alapján joggal vetődhet fel a kérdés, hogy az aranysakál hasznos vagy káros?
A vadgazdálkodás szempontjából a sakál káros, mert bizonyos körülmények között tömegesen pusztíthatja a vadászható fajok szaporulatát – mondja Földvári Attila.
Ugyanakkor pusztítja a természetvédelmi szempontból értékes védett fajokat is, például a túzokot vagy éppen a zöld gyíkot is. Ezért a sakál állomány szabályozásának ügyében egyetértenek a természetvédők és a vadászok, ami lássuk be, ritka eset.
A vadászok dolga a sakál állományának szabályozása, ami egyébként nem könnyű feladat – jegyzi meg a szóvivő.
Lévén kutyaféle, a sakál érzékszervei kiválóak, tanulékony, ha valahol lövést hallott, rossz tapasztalatot szerzett vagy veszélyt szimatolt, azt a helyet utóbb messze elkerüli.
A vadászok mindennek ellenére végzik dolgukat, de őszintén be kell vallani, hogy egyelőre a sakál áll nyersére – mondja Földvári Attila.
