Van, ahol előírás viselni, van, akinek létszükséglet, egyesek pedig nyilvános helyen meg sem jelennének nélküle, bár csak a fejük tetejére biggyesztik. Kényelmesnek hosszabb távon semmiképp nem mondható, maszkkal együtt pedig sosem az igazi. Története fordulatos regény témája lehetne, világhírű szereplőkkel – olvasóinak legalább fele pedig szemüveges.

Azt szokták mondani, a fiatalság az a hiba, ami az idő előre haladtával egyre inkább javul. A szemre ennek épp az ellenkezője igaz, bár állítólag a szem a korral nem romlik, csak változik. Ez a változás mindenesetre azt eredményezi, hogy először közelre, aztán távolra is egyre kevésbé látunk tökéletesen. Aki úgy ötven éves koráig nem szorult rá még olvasószemüvegre sem, mindenképp szerencsésnek mondhatja magát, különösen manapság, mikor már az iskolakezdők fele szemüveg viselésére szorul, mert rövidlátó! Köszönhető ez a rengeteg kütyünek, melyeket állva-fekve-járva mindig szemüktől 30-40 cm-re tartanak, mert nélkülük élni talán lehet, de nem igazán érdemes.

Néró egy smaragdon keresztül nézve óvta szemét a naptól

Azt, hogy állandóan ugyanolyan távolra nézni nem tesz jót a szemnek, már a sötétnek nevezett középkorban is sokan felismerték, mi több, gyógymódot is tudtak rá. Másik munkát kell találni! Ha példának okáért egy gyerek a szövőszék előtti napi 16 órás, rossz levegőben, nem megfelelő megvilágítás mellett végzett munka miatt rövidlátó lett, de sikerült megszöknie és hajósinasnak állt, sasszeműként térhetett haza – már ha visszatért szegény. Mert bizony nem minden hajósinasból lett Drake admirális, és a tengeri szolgálat se tett mindennek és mindenkinek jót.

Természetesen a szemüveg, akár szereti viselni valaki, akár nem, áldás, hiszen gyengén látó, rossz szemű ember mindig volt, és minél kevésbé volt fejlett a társadalom és szegényebb az illető, annál nagyobb hátrányt jelentett ez számára. Igaz, aki csak az erős fényre volt érzékeny, feltehetett egy széles karimájú kalapot is, hiszen az nem csak az eső ellen védett, de mennyivel elegánsabb megoldás volt Néróé! Kosztolányi véres költője, az ókori Róma – egyik- véres császára ugyanis napsütésben egy szép smaragdon nézett keresztül. Akár igaz is lehet a történet, hiszen Néro megengedhette magának, de nap elleni védekezésül a smaragd nem sokak számára jöhetett divatba.

A napszemüveg-divat a múlt század húszas éveiben, a Bausch & Lomb cég által a troposzférát meghódító, szemfájdító fényözönben fürdő pilóták számára tervezett, sötétített lencséjű, csepp alakú pilótaszemüvegekkel kezdődött. Az erős fény elleni védekezésben nélkülözhetetlen szemüvegek hasznát azonnal felismerték a katonák is – számos országban felszerelésük részévé vált -, majd készült horgászok, golfozók, és egyre nagyobb számban, a divatot követni akaró tömegek számára is.

Sötét szemüveget – és állítólag egyéb színes lencsés szemüvegeket -azonban nem Európában viseltek először, hanem a 12. századi Kínában. Ott nem a nap ellen védekeztek vele, bírák fedték el a sötét lencsékkel tekintetüket, hogy el ne árulja érzelmeiket. Akár igaz is lehet, hiszen az ősi Kínában annyi mindent tudtak sokkal előbb és sokkal jobban, mint Európában, miért kételkednénk ebben?

De a napszemüveggel, bármekkora üzletet jelent is ma, nagyon előre szaladtunk, hiszen látásjavító szemüvegre sokkal inkább szükség volt, és azt sem a fáma, sem az internet nem említi, hogy azt is Kínában találták volna ki.

A nagyító lencse és a szemüveg feltalálói is házi őrizetbe kerültek

Egy kis kitérőre azonban még meg kell állnunk. Az üveg miatt, ami nélkül a XX. századig nem létezett szemüveg, és ami elég korán felkeltette sokak érdeklődését.

Nagyítókat, olyan lencséket, melyek a Nap sugarait összegyűjtve képesek gyúlékony tárgyakat lángra is lobbantani, már az ókorban is ismertek, még ha a lencse alakja és nagyítása közti kapcsolatot nem is ismerték. A félgömb alakú lencse ívelt felülete és annak nagyítási képességei közötti összefüggést csak a Basrában (ma Irak) született, és élete nagy részében Kairóban élő Ibn al-Haitham (latin: Alhazen; 965-1039) ismerte fel. Arisztotelész természetfilozófiájával összhangban (és hogy legyen egy régi görög is a történetben) csak azt a hipotézist fogadta el ő is, amit a gyakorlati-kísérleti tények, vagy matematikai törvények alátámasztanak. Ibn al-Haytham volt az első, aki felismerte, a látáshoz az agy is szükséges, és csak akkor következik be, amikor a fény egy tárgyról visszaverődve jut az ember szemébe. Három kötetes fő művét, a mai modern optika fejlődésének alapműveként tekintett Az optika könyve című művét akkor írta, mikor a kairói kalifa elégedetlen volt vele, és házi őrizetben tartotta.

A könyvet egészen 1240-ig nem fordították le latinra, így még az arab eredetiből tartott előadást Párizsban, rövid ideig és csekély számú hallgatóság előtt – a diákok közt ugyanis nem sokan értettek arabul – az angol Roger Bacon (1214-1292) is, akit több helyen is a szemüveg feltalálójaként említenek.  Bacon filozófustól zenetudósig, teológustól matematikusig és fizikusig minden (azaz polihisztor) volt, s jelentős felfedezéseket tett az optika területén is, ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy tevékeny és hasznos életének második felét, bár ferences rendi szerzetes lett, ő is házi őrizetben töltötte. Fő művében  – Opus Majus – nem csak azt írja, hogy minden tudás alapja a matematika, de alaptudománynak tartotta az optikát is. Művével jelentősen hozzá is járult az optikai ismeretek terjedéséhez, a szövegre helyezhető olvasólencsék használatának elterjedéséhez, és azzal, hogy felvetette, a megfelelő alakú lencsék javíthatják a látást, még a szemüveg megtervezéséhez is.

Azok azonban, akik valóban megszerkeszthették az első szemüvegeket, az Észak-Itáliában élő Alessandro di Spina (?-1313) és Salvino degli Armati (1258-1317) voltak. Az élete végén Pisában domonkos szerzetesként élt di Spina 1282-ben, a Firenzében működő Armati 1285-1299 között alkothatta meg szemüvegét.

Freskókon láthatók a korai szemüvegviselők

Az elsőségen némelyek vitáznak, de abban gyakorlatilag mindenki egyetért, hogy a szemüveg diadalútja Velencéből indult, pontosabban a Velencei Köztársaságban lévő Muranóból. Az itt készített szemüvegben a két lencsét egybefogták, így az orrnyeregre helyezhették és fél kézzel tartották olvasás közben.

Tommaso da Modena 1352-es festménye a szemüveg első művészeti ábrázolása

És hogy milyen bizonyítékunk van erre? Falfreskók 1352-ből, a Velencétől nem messze eső Trevisóban, és egyáltalán nem véletlenül egy domonkosrendi kolostor, a San Nicola káptalanházában. Az 1217-ben alapított domonkosok “a tudomány hordozóinak” tekintették magukat, és mikor 1352-ben felkérték a Giotto-tanítvány Tommaso da Modenát  (1325-1379), hogy örökítse meg rendjük tagjait a káptalan falain, azt is kikötötték, hogy  a képek rendjüknek a tudomány iránti elkötelezettségét is tanúsítsák. Ezért láthatunk a freskókon szerzetest vonalzót tartva, új típusú írótollal dolgozva, tükröt egy cella falán – és szemüveget Hugo von Saint Cher bíboros orrán – aki pedig már 1264 -ben, azaz húsz évvel az elsőnek mondott szemüveg létrehozása előtt elhunyt.

Ebből pedig legalább két dolog következik.

Az első, hogy bármennyire is élethűek, jellemzőek, csodálatosak azok a freskók, nem kell mindent elhinnünk, amit látunk rajtuk. A második, és talán fontosabb, hogy alig hetven évvel a legelső szemüveg után, a XIV. század közepén, mikor még nem volt sorozatgyártás és tömegtermelés, nem csupán a szemüveg, de még a szemüveggel írókra-olvasókra jellemző, feszült arckifejezés is annyira ismert lett, hogy a kiváló művész ezt is hűen tudta ábrázolni.