Történelmünk kevéssé ismert részlete, hogy a ránk kényszerített trianoni békediktátum után egy pár évig Magyarország képes volt némi területet visszaszerezni. Az egyedi történetek ugyan nagyon különbözőek voltak, de sokszor tényleg csak egy-egy bátor ember, vagy közösség kezdeményezése, akár katonai felkelése járt sikerrel.

Több, mint száz évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták (írtuk) alá a trianoni békeszerződést. A szerződés szerint hazánk területe 92 952 négyzetkilométerre apadt, elveszítettük a korábbi ország több mint kétharmadát, 18 millió főt meghaladó lakosságunk pedig egy csapásra 7,6 millió főre olvadt.

Ha megnézzük a szerződés után kialakult helyzetet, láthatjuk, hogy mai lakosságunk (9,7 millió fő) és mai területünk (93 030 négyzetkilométer) ennél azért valamivel nagyobb. Előbbi természetesen érthető, az elmúlt évek demográfiai problémái és népességfogyása előtt még sokáig intenzíven nőtt a lakosság, ám az utóbbi, vagyis a kismértékű területgyarapodás meglepő lehet. Hiszen a következő nagy határrendezési időszak, vagyis a második világháború alatt is, az átmeneti terület-visszaszerzések után a békével Magyarország újabb területeket veszített.

Nem is a második világháború magyarázza a növekedést, hanem az 1920 és 1924 közötti időszak, amikor tucatnyi település került vissza a legkülönfélébb módokon Magyarországhoz.

A határok kialakítása

Nemzeti sorscsapásunk, vagyis az 1920-as békeszerződés alapvetően a nemzeti elv alapján határozta meg az országhatárokat. Kissé keserűen megjegyezhetjük, hogy megbosszulta magát az a korábbi befogadó magyar politika, amely kedvező feltételeket teremtett például a törökök elől menekülő románoknak, szerbeknek, akik letelepedhettek a Kárpát-medence gyérebben lakott részein.

A békeszerződés idején mindenkinek voltak saját térképei. Részben nemzetiségi adatokkal, részben közlekedési, hálózati, racionális kapcsolódási vonalakkal, amelyekkel mindenki a maga javára érvelt a határok kialakításánál.

Külön-külön mindenben volt természetesen igazság, tény, hogy Magyarország területén 3 millió román és 2 millió szlovák is élt ekkor, de Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy megnyerje még azokat a vitákat sem, amelyekben valójában igaza volt. Elsősorban katonai okokból, ha tetszik büntetésből szinte mindig Magyarországon kívül maradtak az értékes nyersanyagok, utak, vasútvonalak.

A magyarok megbüntetése

Az már külön tragédia, hogy vagy a területek össze nem érése, vagy stratégiai, hadászati okokból szinte minden környező országba jutott teljesen magyar terület is, és a Csallóköz, a Székelyföld, vagy Bácska egyes vidékei, ma is, azaz egy évszázaddal később is magyar többségűek, ami sokat elárul a határok kialakításának igazságtalanságáról.

A trianoni szerződés legfontosabb része a határok kijelölése volt, miközben száz éve nyilván a jóvátétel mérete, a hadifogoly-csere lebonyolítása, vagy a katonai megkötések is élénken foglalkoztatták a közvéleményt.

Ha végigszaladunk a környező országokhoz csatolt területek nevein (Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Partium, Csallóköz, Bácska, Muravidék, Őrvidék) megannyi ősi magyar terület jutott külföldi kézre, és persze számos olyan is, ahol a háború végén azért nem volt már jelentős magyar lakosság, érdekesség, hogy még Lengyelország és Olaszország is kapott egy kicsi területet Magyarországból, igaz utóbbi (akkor Fiume ma Rijeka) már nem Olaszország, hanem Horvátország része.

El lehet képzelni, hogy Magyarország megmaradt lakossága, illetve különösen az elcsatolt részek magyarsága mit érzett a döntések hallatán, sokan próbáltak lépni az „elfogadhatatlannal” szemben, és bár érdemi határátrendezésre nem került sor, 1920 és 1924 között két tucat helyen, felkelések, harcok, kiigazítások, területcserék és népszavazások révén közel 400 négyzetkilométerrel megnőtt hazánk területe.

Sopron, a hűség városa

A legnagyobb fegyvertény, és a történelmi emlékezetben is ez maradt fenn talán a legjobban, Sopron, vagyis a hűség városának megmentése volt.

A trianoni szerződés a magyar – német vegyes lakosságú Sopront és az Őrvidék sok települését Ausztriának ítélte. A hazai közvélemény végképp nem értette, hogy miért jár a velünk együtt harcoló, vagyis szintén vesztes osztrákoknak is terület Magyarországból.

A diplomáciai tiltakozás azonban eredménytelen volt, és 1921. augusztus 28-án az osztrák csendőrök egy rezesbandával és ünneplő osztrák civilekkel együtt átlépték a régi határt, hogy birtokba vegyék az új területeket.

Arra aligha számíthattak, hogy jobboldali, részben a fehérterror idején komoly bűnöket is elkövető felkelők (Héjjas Iván, Prónay Pál, Francia Kiss Mihály és társaik) hirtelen rájuk támadnak, Ágfalvánál a magyarok egyszerűen szembeszálltak az ünneplő osztrákokkal, és gyorsan hazazavarták őket.

Sopron zászlója

Nyilván az osztrákok ezt nem hagyták annyiban, de a magyarok esélyeit javította, hogy az osztrák haderő is romokban volt a vesztes világháború után, így a jobb helyismerettel rendelkező „nyugat-magyarországi” felkelők rendre kiszorították az olykor túlerőben érkező osztrákokat, szabályos háború zajlott, mindkét oldalon tucatnyi áldozattal.

Végül, és ez egyedi esemény volt 1920 után, a nyugati hatalmak is jobbnak látták a békés megoldást, egy velencei minikonferencián elfogadták, hogy döntsenek a helyiek a sorsukról, és mivel a népszavazáson, a hűség városa a Magyarországhoz tartozás mellett döntött, Sopron maradt.

Nyugati határvillongások

Az ország nyugati részében nem ez volt az egyetlen „zendülés”. A szombathelyi járásban, akkor még osztrák uralom alatt, több település is kivívta a népszavazás jogát, és 1923 elején tíz település meg is szavazta a Magyarországhoz csatolást (például Felsőcsatár, Pornóapáti, Vaskeresztes). Mások Ausztria mellett voksoltak, de a helyzet még bonyolultabb volt, mert akadt pár hely, amely megszavazta ugyan hazánkat, de végül mégis csak cserével jutott Magyarországra, és kisebb, javarészt német többséggel bíró falvak ekkor kerültek el az országból.

Gyarmat, a bátrak városa

Időben korábban történt, de még egy olyan nagyobb város volt, amely veszélyben volt, de katonai erő alkalmazásával Magyarországgal maradt. Mai északi országrészünk fontos városát Balassagyarmatot a trianoni szerződés előtt cseh katonák megszállták, és minden bizonnyal el is vették volna Magyarországtól.

Civitas Fortissima-emlékmű, Balassagyarmat

Ám a helyiek fegyvert fogtak, és egy magyar katona, Vizy Zsigmond százados vezetésével elűzték a megszállókat, akik a frissen megalakuló Csehszlovákia határait délebben képzelték volna el. Balassagyarmat így határvárossá válhatott, de a határ innenső oldalán, igaz a kommunista Magyarországon ez a harci tett nem volt akkora dicsőség, Balassagyarmatot „lefokozták”, Nógrád megyeszékhelye Salgótarján, egy szocialista kreálmány lett.

Északi revíziók

Északon a trianoni határhúzás után is sikerült értékes területeket visszaszerezni, Hollóházát is Csehszlovákiának ítélték, de különös módon úgy, hogy az akkor a Károlyi-család birtokában levő neves porcelángyár magyar maradt volna.

Mindenki előkapta a térképeket és pontatlan rajzokra hivatkozott, végül a tárgyalások révén Hollóháza település itt maradhatott, Szkáros a szomszéd falu pedig ment a csehszlovákoknak. Jól példázza, hogy mit jelentett egy ilyen szakítás, hogy a két település között csak 90 év múlva, 2010-ben épült betonút.

Időben az utolsó revízió is északon történt, 1924-ben ugyanis Somoskőnek sikerült kiharcolnia, hogy a nagyhatalmak belássák, hogy annak semmi értelme, hogy Csehszlovákia beékelődjön Magyarország területébe, és a cseheknek ítélt enklávét, vagyis a somoskői területet végül visszacsatolták, a már eleve Magyarországhoz tartozó kőbányához.

Íróasztal mellett

A gyorsan és olykor pontatlanul megrajzolt új határok olykor településeket, kis túlzással családi birtokokat vágtak ketté. A Zala megyei Szentistvánlakot például egész egyszerűen elfelejtette a térképkészítő.

Na, nem egy nagy faluról volt szó, 50-60 emberről, de valaha ez egy külön törpefalu volt, végül külön egyezményben rendezték a sorsát és a mai Szlovéniától (Zsitkóc), illetve a magyar szomszédtól (Bödeháza) egyaránt két kilométerre fekvő települést a határmegállapító bizottság Magyarországhoz írta, azóta már nem is önálló falu, hanem Bödeháza része.

Nem ment ilyen könnyen a közelben a mai Kercaszomor megmentése. A trianoni béke idején Kerca és Szomoróc két falu volt, mindkettő színmagyar volt, de az egykori délszláv erők vérszemet kaptak és 1919-ben bevonultak és megszállták Szomorócot.

Pár fegyveres, Rankay József kercai határőr és több civil a békediktátum után rátámadt a szerb–horvát–szlovén csapatokra és kitört a szomoróci felkelés. Sok sikert nem értek el, mert a többszörös túlerőben levő szláv katonák hamar leverték a forradalmat, de a harc nem volt hiábavaló, a nemzetközi figyelem a kis falu felé fordult.

Végül két éves tárgyalás végén eredményt értek el a magyarok, Szomoróc megmenekült, és ma már Kercaszomor néven egyesült is a „megmentőjével”.

Nagylak, a történelem fintora

Említettük, hogy Wilson alapján a nemzeti elvet követték a határelképzelések. Mindez jól hangzik, de mi legyen egy olyan faluval, amely délen van, Magyarország és Románia határán, ám a lakossága se nem magyar, se nem román, hanem szlovák?

Sok okosat nem tudtak a politikusok kitalálni, végül kettévágták. Ma Magyarországon is van egy Nagylak (harárátkelője ismert) és Romániában is egy Nadlac.A település miatt 1922-ben módosítani kellett a határokat, a nagyhatalmak megpróbálták értelmesen kialakítani a település viszonyait, a nyugati részen található kendergyárhoz kapcsolódó földet, házakat megkapta Magyarország, de ehhez el kellett venni némi területet az 1920-as román területekből.

Végül ezt úgy oldották meg, hogy kicentizték a környéket, amit észszerűen Nagylak megkapott, azt Románia Mezőhegyes környékén visszakapta.

A zajtai tanító

Az ország keleti részén, Csengertől is keletre található Zajta. A település „magyar hűségének” története egyetlen hősiesen küzdő ember, egy iskolaigazgató sztorija.

Zajta ugyanis Trianon után Romániához tartozott, de Gaál Lajos helyi kántortanító a békeszerződés tanulmányozása közben észrevette, hogy a trianoni diktátum és a megrajzolt térkép nincsen teljesen összhangban. Azzal érvelt, hogy az eredeti szándék szerint meghúzott határ nem Zajta, hanem csak Nagypeleske falunál lenne. A románok persze nem könnyen adták vissza az elcsatolt falut, de az iskolaigazgató minden követ megmozgatott, és végül célt ért. Egy idő után már a tanítónak a falu kérdése, szinte a saját szabadságáért folytatott személyes küzdelem is volt, el lehet képzelni mi várt volna rá, ha „szeparatistaként” román fennhatóság alá kerül.

A kor eszelős viszonyaira jellemző, hogy a kicsi Zajta egyszerre csak Magyarország legkeletibb vasútállomása és vasúti végállomás lett, a románok ugyanis az egykori Szatmár vonal román oldalán egyszerűen felszedték a síneket.

Szétszakadás

Magyar szempontból ezek voltak a jobb, a sikeresebb sztorik. Ám, ahol egy természetes határ (főleg folyó), vagy egy nagyon terebélyes kesze-kusza település belenyúlt a határba, ott évtizedekre, vagy örökre külön országba kerültek barátok, iskolatársak, rokonok. Néhány esetben ugyanis az új határok egyszerűen kettévágtak településeket.

A szlovákiai Komarno (vagyis Komárom, Révkomárom) úgy vált le a magyar Komáromról, hogy a Duna, mint határ az országok szintjén is elkülönítette, kettévágta a várost. Slovenské Ďarmoty valaha Balassagyarmat része volt, csak éppen az Ipoly jobb partján, azaz északon feküdt. Ma már külön település.

De ilyen szomorú nyúlvány, vagy határvidék a ma önálló Pusztaottlaka (Magyarország), amely Ottlaka (Románia) tanyavilága, ahogy jutott is, maradt is városrész Sátoraljaújhely, vagy éppen Nagyszalonta városokból is, előbbinél a város szíve itt maradt, utóbbinál Romániába került.

Ha pedig Bács-kiskun megye déli részein közeledünk a szerb határhoz, talán eszünkbe sem jut, hogy a ma önálló települések Kelebia, Tompa, Csikéria egy egykoron polgárosodott nagyvonalú magyar város, Szabadka külső részei voltak. Csáth Géza, Latabár Kálmán, vagy Ortutay Gyula erősen magyar többségű városa azonban a mai Szerbiához került. Hát, ilyen volt ez a Wilson-féle nemzeti elv.