Mintha mennydörgés hallatszana! Több tízezer pár, közel két méter fesztávolságú szárny hajtja maga alá a levegőt, lendületet adva az ég felé törekvő, jókora madaraknak. Kihúznak a vadlibák. Miért indulnak el? És miért éppen akkor? És merre, hová tartanak? A madarak vonulása számtalan érdekes és máig megválaszolatlan kérdést vet fel. De az biztos, hogy a titokzatos jelenség megfigyelésének egyik legalkalmasabb területe a tatai Öreg-tó, ahol minden évben, idén éppen november 30-án rendezik meg a legnagyobb hazai libaünnepet. Ami nem tévesztendő össze a Márton-napi libafalással, mert itt a végén minden madár életben marad.
A Tatai Vadlúd Sokadalom világlátványosság, egyedülálló jelenség. A különféle vadlibák – nyári lúd, nagy lilik, vetési lúd, hogy csak a legismertebbeket említsük
a bolygó északi vidékein, a sarkkör felett elterülő tundrákon töltik a nyarat, ami számukra nem a gondtalan pihenés, hanem a szakadatlan munka és aggódás időszaka, hiszen ekkor rakják le tojásaikat és nevelik fel fiókáikat, a következő vadlúd nemzedéket.
Miért éppen ott? A ritkán lakott, vagy éppen teljesen lakatlan, vadászok által alig látogatott északi tájak bővelkednek élelemben, rádadásul viszonylag kevés az olyan ragadozó, amelynek a liba tojására, frissen kikelt fiókájára fáj a foga, így aztán a lúd viszonylagos biztonságban és bőségben nevelheti fel utódait. A libának pedig ennyi bőven elég ahhoz, hogy évről évre elinduljon és sok ezer kilométert repüljön észak felé.
Ám a kurta északi nyár hamar eltelik, a Nap egyre kevésbé emelkedik a horizont fölé, az éjszakák pedig hűlnek és mind hosszabbra nyúlnak.
Közkeletű tévedés az, hogy a vándormadarak az egyre hűvösebb időt érzékelve indulnak útnak. Valójában a fény csökkenését, a rövidülő nappalokat érzékelve döntenek az indulás mellett.
A libafiókák már felcseperedtek, szárnyukat próbálgatva suhogtatják a csípős, sarkvidéki levegőben, a szülők pedig tudják, hogy a tundra egykettőre lakhatatlanná válik, itt az idő – indulni kell dél felé!
Ekkor a sok százezer, millió különféle lúd szárnyra kel és elindul a telelőhelyek, így például a Kárpát-medence felé. A sörétlövés hatótávolságát általában bőven meghaladó magasságban szállnak, útközben pedig látványos V alakba rendeződnek. Nálunk a november végi napokban leginkább úgy veszi észre őket a szabadban járó ember, hogy
valahonnan fentről gágogás, afféle „liba terefere” hallatszik, ugyanis a madarak vonulás közben nem csupán vizuálisan tartják egymással a kapcsolatot, hanem a szüntelen csacsogással is erősítik a csapatszellemet.
Aki ilyenkor az égre néz, láthatja, hogy a V alakzat csúcsán haladó madár időnként hátrébb sorolódik, átadva a helyét egy másik libának. Ennek oka az, hogy az élen repülni, a levegőt törni nehéz és fárasztó feladat. Az egymás mögött repülő madarak mögött ugyanis húzóhatást kifejtő légörvény keletkezik, ami megkönnyíti a követők haladását.
Az eurázsiai tundrák vidékén fészkelő vadludak ősszel érkeznek hozzánk, és kora tavasszal indulnak vissza északra.
A Kárpát-medencébe érkező, és itt telelő vadludak száma meghaladhatja a 300 ezret.
Napjainkban a műholdas jeladókkal ellátott madarak segítségével sokat tudunk meg a vonulási útvonalaikról.
A nagy lilik költőterülete Eurázsia csaknem teljes sarkvidéki részére kiterjed. A különböző állományok más-más utakat használnak, és Közép-Európa más-más részein telelnek.
A nagy lilikek a sarkkörön túli költőhelyeikről a nyugat- vagy közép-európai telelőhelyükig akár 7000 kilométert is repülhetnek, és az egész út több pihenő beiktatásával, közel négy hónapon át tart.
Vannak kevesebbet vonuló állományok is, ezek a tengerpartot követve jutnak el a németalföldi telelőhelyükre. Egy-egy télen akár többször is megfordulnak a holland tengerpart és Közép-Európa között, néha alig néhány nap leforgása alatt.
A vetési lúd költőterülete az eurázsiai tundra és tajga övezetben húzódik. Európába két úton érkeznek a madarak: a tengerpartok mentén, illetve a kontinentális útvonalon. Ennek megfelelően alakult ki a két nagy telelőterületük Nyugat-Európában, illetve a Kárpát-medencében.
A hazánkba érkező ludak túlnyomó része körülbelül 18 nagy gyülekezőhelyet használ rendszeres pihenőhelyként.
Egy-egy kiemelt éjszakázó helyen, mint amilyen a tatai Öreg-tó, akár 40-50 ezer madár is összegyűlhet.
Enyhe teleken végig kitartanak, de ha nagy hideg és hó jön, ami megakadályozza őket a táplálék felkutatásában, akkor továbbállnak dél felé.
De hogyan találják meg évről-évre szokásos telelő, illetve pihenőhelyüket, esetünkben a tatai Öreg-tó medrét?
A madarak legegyszerűbben a földfelszín képződményei, például a tengerpartok, a folyóvölgyek vagy a hegyvonulatok segítségével tájékozódnak.
A tengeri madarak a partvonalakat követik vonulásuk során. A terep jellegzetességei különösen fontosak tavasszal a költőhelyek megtalálásában, a térbeli, tájképi jellemzőket a fiatal madarak a kirepülést követő, felfedező mozgások során jegyzik meg. A tereptárgyak igazi szerepe a madarak tájékozódásában azonban még nagyrészt tisztázatlan. A madarak tájékozódásában fontos szerepet játszanak az égitestek: a Nap, a csillagok és a Holdról visszaverődő fény.
A Nap iránytű szerepét alátámasztja az a seregélyekkel végzett vizsgálat is, amelynek során az orientációs kalitkában tartott madarak a Napot látva ugyanabba az irányba próbáltak elrepülni, amely irányba a szabadon élő társaik vonulnak.
Ha felhős égboltot utánozva a Napot eltakarták, akkor a kalitkában lévő seregélyek határozott irányválasztása megszűnt. Ha a napsugarak beesési szögét egy tükörrel megváltoztatták, akkor a madarak az új, virtuális napállásnak megfelelően módosították az irányt. A Nap állása szerint tájékozódó madaraknak ismerniük kell a pontos időt. Ha ezt tudják, már pontosan megállapítható a Nap helyzetéből az irány, mivel az délben áll legmagasabban az égen.
Felhős időben a napkelte és napnyugta polarizált fénysugarainak mintázata is elegendő a madaraknak a helyes vonulási irány kiválasztásához.
A csillagok is jelentős eszközök az éjszaka vonuló madarak tájékozódásában, amit több kísérlet is bizonyít. Planetáriumban vizsgált madaraknál megfigyelték, hogy természetes helyzetű csillagállás esetén a madarak a megfelelő vonulási irányt választották, míg a 180 fokkal elforgatott égbolt esetén az ellentétes irányba mozdultak el. Ha a csillagokat eltakarták, akkor a madarak nem mutattak határozott iránytartást. Azonban nem a csillagok fénye, alakja vagy a csillagképek mintázata fontos a madarak tájékozódása szempontjából, hanem az égitestek forgása, a rotációs tengely helyzete.
A csillagiránytű használatát, amelyhez nem szükséges az idő ismerete, a madaraknak fiatal korban, az első vonulás előtt meg kell tanulniuk, ellentétben az öröklött Nap-iránytűvel.
A madarak képesek megállapítani a csillagos égbolt látszólagos forgási középpontját, az északi irányt.
A vonuló madarak évről-évre félelmetes teljesítményekre képesek! Közöttük is a bajnok a sarki csér, amely Eurázsia és Észak-Amerika északi részén költ. Minden évben az északiról a déli sarkvidékig vándorol, majd az évszakváltáskor onnan vissza, általában az óceán partvonalát követve. Tenger- és folyópartokon, tundrák tavainál fészkel, az év többi részét a tenger fölött tölti. Átlagos testhossza 33-35 centiméter, szárnyfesztávolsága 75-85 centiméteres, testtömege 75-85 gramm, vagyis nem túl robusztus madár.
A sarki csér nagyjából 30 évig él, és ez alatt összesen 2,5 millió kilométert repül, ami a Föld–Hold távolságnak több mint a hatszorosa!
De nem kisebb bravúr az sem, hogy a mi átlagosan 22 grammot nyomó füsti fecskénk minden ősszel átszeli a kietlen Szaharát, hogy elérje szokásos telelőhelyét, a tőlünk 9 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikát.
A vadlúd óvatos, félénk madár, ezért annyira különleges, hogy Tatán, egy város közepén fekvő tómederben tízezrével gyülekeznek össze.
A tatai Öreg-tavat még a rómaiak alakították ki, mesterséges tó, amit az Által-ér nevű vízfolyás táplál. A valaha a területet birtokló, a tó partján fekvő kastélyukban is lakó Esterházyak is halastóként használták, ősszel pedig rendszeresen vadászták a ma már védett vadlibákat. A tavat tavasszal feltöltik, ősszel pedig, a lehalászás után leengedik. De nagyjából a tó közepe táján, biztonságos távolságra a parttól mélyebben fekszik a meder, ahol a leeresztés után is sekély, de egybefüggő vízfelület marad. Ez tetszik annyira a libáknak, mert mint vérbeli vízimadarak, ott álldogálva, az iszapban tapicskolva biztonságban érzik magukat. Amíg itt vannak, addig nap, mint nap lehet gyönyörködni reggeli „kihúzásukban” és esti hazajövetelükben, a „behúzásban”.
A sok tízezer vadlúd ugyanis minden reggel, úgy 7 óra tájban egyszerre szárnyra kap, mennydörgéshez hasonló robajjal hatalmas madárfelhőt alkotva elindul a Tata környékén fekvő mezőgazdasági területekre táplálkozni.
Járják a levágott kukoricaföldeket és felszedegetik az elhullott magokat, vagy éppen birka módjára legelnek az ember nem járta, még zöldellő réteken. Majd alkonyatkor, úgy délután 4 és 5 óra között visszatérnek éjszakázó helyükre, a tatai tómederbe.
Tiszta, felhőtlen időben pazar látványosság a „behúzás”. A hanyatló Nap fényétől megfestett horizont fölött sötét felhőként bukkannak fel a sok ezer liba alkotta csapatok, melyek a tómeder fölé érkezve kavargó, gágogó, szárnyukat suhogtató madárfelhővé állnak össze, majd rövid, ám hangos tanakodás után leereszkednek a mederbe, helyet keresve maguknak éjszakára. Délután 4 és 5 óra között egymás után érkeznek a madárcsapatok, melyekben a teljes sötétség beálltáig lehet gyönyörködni.
Forrás: www.mme.hu
