Erős, dobpergésre emlékeztető hang töri meg az őszi erdő csöndjét. Valahol a közelben egy kiszáradt fán harkály dolgozik, üti, vágja, csépeli a pudvás törzset, ízletes lárvákat sejtve alatta. Erős ütéseket mér a fára, bőven hullik alá a forgács. Ám a madár nem hullik alá aléltan a fáról, a fejét érő ütésektől nem kap agyrázkódást, mint a méretes pofonba beleszaladó bokszoló. Vajon miért?
Aki látott már kézi légkalapáccsal dolgozó útépítő munkást, bizonyára elgondolkodott azon, miként viselheti el az emberi szervezet az ilyenkor keletkező pokoli ütéseket?
Az egész csontrendszert rázza a gép, a belső szerveket is, köztük a zárt kapszulában, vagyis a koponyában elhelyezkedő agyvelőt.
Márpedig az agy kényes szerkezet, a test működésének nélkülözhetetlen vezérlő központja.
Annyira így van ez, hogy ha az ember fejét nagyobb ütés éri, agyrázkódást kaphat, ami eszméletvesztéssel is járhat, vagy hosszabb-rövidebb időre hátrányosan befolyásolhatja a szervezet működését. Jobb az ilyesmit elkerülni.
De mit tegyen a harkály, akinek egyéb dolga sincs, mint napestig a fákon kopácsolni?
A harkály légkalapácsa a méretes, vésőszerű csőre, azzal püföli a fákat, keresi a kéreg alatt, a pudvás, holt fában megbúvó rovarokat, pondrókat.
A népnyelvben a fák doktoraként is emlegetett madár nem a beteg fák iránti szívjóságból teszi ezt, egyszerűen csak éhes, enni akar. De mindeközben miért nem kap agyrázkódást a harkály?
A fákra mért minden csapás rázza a madár koponyáját, benne az agyvelőt, ám a harkály fittyet hány a terhelésre, vígan farigcsál tovább, a fa alatt, az avaron pedig gyűlik a forgács.
Korábban közkeletű vélekedés volt, hogy a harkály koponyájának, az evolúció során kialakult, lemezes csontszerkezete védi meg a madár agyát az erős ütésektől.
Sőt, a madár fejének szerkezetét mintául vevő védősisak elkészítésével is kísérleteztek, ám ennek sok értelme nem lenne, legfeljebb akkor, ha az újfajta sisakot viselő, légkalapácsot használó munkás nem a kezével, hanem a fogával tartaná a rettenetesen zakatoló gépet. Erre a feladatra pedig aligha akadna épeszű ember, vagy ha valaki mégis elvállalná, annak már felesleges volna védeni az agyát, hiszen az sokat amúgy sem ér.
Volt olyan vélekedés, hogy a harkály csőrének tövében található, lemezes szerkezetű csont tompítja az ütések erejét.
Ezt a teóriát végül azért vetették el, mert az ütéscsillapító zóna csökkentené a csapások hatékonyságát, olyan lenne, mintha rugalmas anyagból készítenénk a kalapács nyelét, így kímélve a csuklónkat. Márpedig a természet és az evolúció nem működik pazarlóan, mindig a leghatékonyabb megoldást keresi.
A legújabb kutatások során a fákat kalapáló harkályokról készült videofelvételeket elemeztek.
Azt figyelték, hogyan mozognak a madár koponyájának meghatározott pontjai, érzékelhető-e lassulás a merev csőr hegyének becsapódó mozgásához képest.
Különösen fontos volt a szem helyzete, amely a koponya fix üregében helyezkedik el és pont az eddig ütést elnyelőnek tartott szivacsos csont mögött. Ha az ütés ereje elnyelődne, az a szem mozgásának lassulásán meglátszana, és arányos volna azzal, ahogyan az agy is lelassul odabenn.
De nem lassul, mert a madár egész feje merev kalapácsként csap be a fába.
Akkor mi a magyarázata annak, hogy nem kap agyrázkódást a harkály? A kutatók arra jutottak, hogy az agyvelő tömege a megoldás. A harkály agya ugyanis meglehetősen kicsi. Az összehasonlító modellszámítások azt mutatták, hogy adott erejű ütés esetén az emlősök agyát lényegesen nagyobb nyomás éri, mint a madárét, annyival nagyobb, hogy az már károsíthatja, veszélyeztetheti az agy működését.
Ez az összefüggés ugyanakkor arra is rámutat, hogy az agy térfogata korlátozza a harkályok méretét, hiszen egy nagyobb fejű, nagyobb aggyal bíró madár néhány, a fára mért erős csapás után aléltan fordulna le az ágról súlyos agyrázkódást szenvedve.
És ha a harkály kitartó kopácsolás árán már megbontotta a lárvákat rejtő holt fa szerkezetét, még hátravan számára a következő feladat, ugyanis az ételt a rovarok rágta, tekervényes járatokból ki is kell piszkálni. Erre a feladatra pedig a madár csőr-, illetve fejméretéhez képest aránytalanul hosszú, horgas végű nyelvét használja, ami újabb kérdést vet fel.
Hová teszi a harkály az irdatlanul hosszú nyelvét, amikor az éppen nincs kiöltve?
Nem tarthatja az egészet a csőrében, mert bizonyosan zavarná a táplálkozásban. A megoldás az, hogy nyugalmi állapotban a harkály nyelve becsúszik a koponya és a fejbőr közé, szinte körültekerve a fejét.
Mindebből látszik, hogy a harkály elmés szerkezet, a természet jól kifundált alkotása. Az pedig köztudomású róla, hogy igen hasznos. Bár eddig általánosságban, afféle gyűjtőnévként „a harkályról” beszéltünk, hiszen a harkályalakúakra általában jellemző tulajdonságokat vettünk sorra.
De tudni kell azt is, hogy az Európában előforduló 11 harkályféle közül 9 fordul elő Magyarországon.
Az erdőjáró ember leggyakrabban a különféle fakopáncsokkal találkozhat, melyek – eltérő testméretben – leginkább fekete-fehér, néhol piros foltokkal díszített tollruhájukkal hívják fel magukra a figyelmet. Ugyanakkor mérete és megjelenése okán érdemes kiemelni két fajt a madárcsaládból.
Az erdeinket díszítő, lombok között repülő, méretes fekete harkályra rikoltó, éles hangja miatt figyelhetünk föl. Egyszínű fekete tollazatát fején piros sipka díszíti, és ha megpillantja az embert, nagy ravaszul mindig a fatörzs ellentétes oldalára kúszik, onnan igyekszik kitudni az őt figyelő ember szándékait.
A másik, ugyancsak nagyobbacska harkályféle a zöld küllő.
Neki is van piros sipkája, ám a tollazata általában szürkésbe hajló zöld színű, kitűnően rejtve a madarat, különösen a még sarjadó aljnövényzettel vegyes avaron.
Nem véletlen ez sem. Ellentétben a többi harkályfélével, ezt a madarat gyakran éppen a talajról felröppenve pillanthatjuk meg. De mit keres egy harkály a földön? Hangyákat. A zöld küllő ugyanis arra is használja méretes, vésőszerű csőrét és hosszú nyelvét, hogy megbontja a talajon a nagyobb hangyabolyokat és onnan a tápláló rovarokat, lárvákat jóízűen kipiszkálja.
Minden hazai harkályféle hasznos, védett, megóvásra érdemes. Pusztítják a farontó bogarakat, s ezzel hozzájárulnak erdeink egészségesebb fejlődéséhez.
Legalább ennyire fontos, hogy a harkály szálláscsinálója a többi odúlakó madárnak, ugyanis a költéshez kivájt odúikat csupán egyszer használják,
a lakatlan, kényelmes fészkelőhelyeket pedig a következő tavasszal cinegék, seregélyek és más, ugyancsak odúban költő madarak foglalhatják el. Az egyre elterjedtebb, organikus erdőgazdálkodás amúgy a harkályok kezére játszik, hiszen az állva hagyott, vagy éppen kidőlt, de helyükön maradó holt fák az élet pezsgő helyszíneivé válnak, terített asztalt kínálva a fák doktorainak.
