Az elmúlt hónapokban szinte az ablak volt az egyetlen nyílás, amin keresztül a saját szemünkkel láthattuk a környező világot a koronavírus és a home office szorításában. Az ablakok évezredek óta ékesítik házaink falait, hogy enyhítsék a négy fal közti bezártságot és alakítsák a világképünket. De mióta léteznek az ablakok?
Igencsak kevés ismeretünk van erről a teljesen átlagos építészeti tárgyról, így a történelemben csak ablakszilánknyi emlékek maradtak fent arról, miképp váltak a házfalak jellegzetes nyílásaivá az ablakok.
A történet a Perzsa Birodalom területén kezdődik, ahonnan az első ablakokról szóló 6000 éves feljegyzések kerültek elő. A mai Irán területén a forróság enyhítésére hozták létre az első, elsősorban szellőzésre és nem a belső terek megvilágítására szolgáló nyílásokat, amelyek jóval kisebbek voltak, mint napjaink ablakai. A feltaláló személye ismeretlen, de fogalomként létezik: az ember problémamegoldó képességének nevezzük. Megoldás kellett ugyanis, hogy a sötét, füstös helyek szellőztetésére és megvilágítására a bejárathoz hasonló, de kisebb nyílást hozzanak létre. Évezredekkel később is megfigyelhető a legtöbb arab országban – különösképpen a szelesebb tengerparti régiókban – hogy napjainkig is előszeretettel alkalmazzák az ősi ablak továbbfejlődött fajtáját, a badgir-t, az ún. széltornyot, amely az épületek légkondicionálását segíti elő teljesen természetes módon.
Ennyivel le is lehetne zárni az ablakok kialakulásának történetét. Nem mehetünk el azonban amellett, hogy a világunk nagyobb része némileg hűvösebb nyaranta Iránnál. Ildomos innentől a legtörékenyebb szereplővel folytatni, ami nélkül az ablakok nem is lennének igazán ablakok.
Az üveget egyes leírások szerint véletlenül fedezték fel. Az ókori római enciklopédista, Plinius tudomása szerint valahol a mai Szíria területén, kb. 5-6000 évvel ezelőtt egy hűs estén föníciai kereskedők tábortüzet gyújtottak. A tűz mellett azonban salétromtömbök álltak – melyekre a főzésre váró ételeiket rakták – amik a hő hatására megolvadtak és létrejött a folyékony üveg. Plinius történetével szemben a modernkori régészeti ásatásokról az előbbi történetnél idősebb, üvegmázzal díszített egyiptomi és mezopotámiai fajanszok kerültek elő, így az üveg feltalálásának valódi helyét homály fedi.
Az üvegfújás művészetét csak évezredekkel később az i.e. legutolsó században találták fel a mai Libanon területén, míg a legelső üvegtáblák a Római Birodalom ellenőrzése alatt álló Egyiptomban készültek el. A mezopotámiai üvegtől eltérően nem sziksóval, hanem hamuzsírral segítették elő a mészkő és a kvarchomok – vagyis az üveg két legfőbb alapanyagának egyesülését. A szabályos alakú táblányi üvegek úgy készültek, hogy a vörösen izzó olvadt üveget henger alakúra fújták, hosszában kettévágták, és négyzet alakúra kihajtogatták. Ezeknek az ősi üvegtábláknak még egyenetlen volt a felületük, a talaj és a nedvesség vegyi hatásai következtében elmállottak vagy a felületük elhomályosodott. Az üveg és az ablak házassága is körülbelül erre az időre, az időszámításunk előtti első századra tehető.
Konkrét bizonyítékokból csak néhány kétes eredetű maradt fenn az utókorra – az egyik nagyobb méretű üvegdarab Pompei eltemetett romjai alól került elő (kérdés, hogy nem a várost elpusztító lávának köszönhetően üvegesedett meg a homok). Viszont különböző üvegedények tucatszámra bukkantak elő a Római Birodalom központi részén végzett ásatások helyszíneiről.
Sok üvegezett ablak azonban ezidőtájt feltehetően még nem készült. Először is azért, mert az üveg még drága volt, másrészt az ókori görögök és rómaiak a palotáikat úgy építették meg, hogy ablakok csak a ház belső udvara – az átrium – felé néztek, így nem különösebben volt szükségük határoló védelemre.
A középkor folyamán is csak a legtehetősebbeknek és az egyháznak adatott meg, hogy színes üvegablakokkal ékíthessék uradalmukat, templomaikat. A templomokban már a XII. századtól megjelentek az ólomsínes (nem ólomüveges!) üvegablakok, aminek a segítségével a különböző színű mozaikdarabokból összeillesztett ikonokat, jelképeket és szenteket sokkal részletesebben, és valljuk be, szemet gyönyörködtetően lehet ábrázolni. Mindez az elméletben a hívők lelkivilágának a megnyugtatására szolgált.
Az üveggyártás központjai, Gallia, Köln, valamint Velence és a mellette található Murano voltak. Utóbbi város még napjainkban is kiemelt iparművészeti szempontból, a világszínvonalú üveggyártásának köszönhetően. Egy muranói csecsebecséért pedig kisebb vagyont kell kicsengetnünk. Az üvegek több ezer éves történelmük kezdete óta mindig is rendkívül drágák voltak, így az ablakok évezredekig csak üvegezetlen lyukak maradtak a falban.
Az üvegtáblák helyett az ablaknyílásokat a szegények egészen a XIX. század közepéig rendszerint pergamennel, állatbőrrel, illetve a jól ismert egyszerű zsaluval fedték el, vagy a szarvasmarhák bendőjéből lehúzott vékony hártyával, amit lantornaablaknak neveznek. Az észak-európai hűvösebb területeken sokáig sem tudtak előnyt kovácsolni a falak nyílásaiból. A füstelvezetőként használt „ablakok” középkorra datálható angolszász elnevezése arra utal, hogy az ablakok a szükséges rosszat jelentették, amik beengedték a hideg levegőt – vagyis a szél szemét (Windaugen – window).
A középkor alkonyán, a XVI. századtól az üveg árának csökkenésének köszönhetően kezdtek széleskörben elterjedni az üvegezett ablakok a lakosság körében. A reneszánsz építészet az ókori római boltíves ablakformát találta iránymutatónak. Az ablakokat egyre több részre osztották fel, és megjelentek az első nyitható ablakszárnyak is. Innentől kezdve az ablakok formavilága az éppen aktuális építészeti stílusok szerint váltakozott. Ha mégsem amiatt, akkor pénzügyi okból.
A befalazott ablakok kényszerű térhódítása a XVII. század végi Angliából indult el. III. Vilmos király parancsára a gazdagokat egy új adónemmel, az ablakadóval terhelték, ugyanis a szigetországban addigra a vagyonosság egyik mutatós szimbólumává vált, ha a lehető legtöbb ablak ékesítette a házfalakat. Míg az adónem mértéke miatt a felsőbb osztálybelieknek nem kellett mélyen a zsebükbe nyúlniuk, a munkások lakhelyéül szolgáló társasházak fenntartói nem engedhették meg maguknak, hogy túl sok ablak legyen az épületükön. Így a legtöbben kénytelen kelletlen befalaztatták az ablakaikat. A legtöbb ház még a mai napig magán viseli ennek az adónemnek a hatását, annak ellenére, hogy már 1851-ben megszűnt az ablakadó. Másfél évszázad után ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy a lakók katasztrofális egészségi állapotához vezetnek az ablaktalan, sötét lakások. Emiatt is rengeteg fiatal munkás halt meg az akkortájt amúgy sem magas várható élettartamukról híres brit iparvárosokban.
Az ablakok fejlődése az ipari forradalomtól kezdve magasabb fokozatba kapcsolt. A lantornaablakok a múlté lettek. A modern világ, a változó éghajlat, az építési szokások és törvények megkövetelték, hogy az elmúlt másfél évszázadban megannyi variációban és méretben kezdtek ablakkereteket gyártani. Minden létező irányban nyitható és zárható ablakok keltek életre a tervezőasztalról. A fából készült tokokat felváltották a műanyagok, emellett pedig egyre jobb minőségű, tükörsima üveggel váltak hatékony nyílászáróvá. A torzításmentes, ún. úsztatott üveglapok gyártása mindössze 1952-ben kezdődött el. Az olvasztott ónon szétkent forró üveg bizonyult a legsimább megoldásnak, amelyet napjainkban is használnak.
Korunk építészeti divatjának legismertebb szereplője a beton mellett az üveg lett, amely egyre vastagabb és egyre több rétegből áll. A hozzáadott argonnal és különféle bevonatokkal a káros fénysugarakat is megszűrik. Az egyre strapabíróbb ablaktáblák egyre több terhelést vesznek át a falakról, és így mindinkább háttérbe szorulnak a klasszikus „ablaki funkciók”, vagyis az üvegtáblák már nem a szellőztetésre szolgáló nyitható ablakokként, hanem egyre inkább csak átlátszó falként, a beltéri építészetben pedig dizájnelemként funkcionálnak. A gombamód szaporodó irodaházak zömét pedig már a pincétől a padlásig légkondícionálják, így a legtöbbször már csak a tűzvédelmi előírások miatt nyitható ablakokkal lehet találkozni.
Míg 5000 éve csak kis lyukakon hatolt be a házakba a fény, addig napjainkban az irodaházak, felhőkarcolók oldalát lassacskán már teljes egészében csak átlátszó, nyithatatlan üvegfalak borítják. Ha ilyen formában is, de az ablakok velünk maradnak, mert a természetes fénnyel bőségesen megvilágított helyiségekben alakíthatók ki a mai, egészségesnek mondható irodai munkahelyek. Az élhető lakás elengedhetetlen feltétele, hogy a lehető legtöbb oldalról legyen megvilágítva, a nyílászárók pedig a legmagasabb fokú hőszigetelési kritériumoknak is megfeleljenek. Úgy tűnhet, hogy az ablakok az építészetben már olyan szintet értek el, ahonnan nincs további fejlődési út. De ha az évezredeken át ívelő fejlesztések elvezettek idáig, akkor pár évtizeden, -századon belül biztos további újítások is lesznek.
Az „ablak” a nyugati kultúrában mindamellett elvont fogalommá is vált – az ablak a világot látó szemünk, amin ha kitekintünk, akkor az egy új világ és az ismeretlen lehetséges megismerésével kecsegtethet. Az új felfedezések pedig ablakot nyithatnak a tudomány folyamatos fejlődésére, és így nyilván az ablakokéra is.
